Stanislaw Lem - A Kudarc

A valószínű állandók első csoportjába került: a kétneműség, legbiztosabban a gerinceseknél, a szárazföldi állatok és velük az értelmes lények által fogyasztott eleség, a nappal és az éjszaka váltakozása, velük a nap és a hold járása, a meleg és hideg évszakok váltakozása; növényevők és húsevők létezése, mint annak előfeltétele, hogy kialakuljanak a felfalt és felfaló állatok, a zsákmányállatok és a ragadozók, mert az általános vegetarizmus igen kétségesnek tekinthető. Ha így van, akkor már a protokultúrában megjelenik a vadászat, a kannibalizmus, mint a fajtársak felfalása; a fajtársakra való vadászat az eolit vagy paleolit korban lehetséges, bár nem feltétlenül bizonyos jelenség; maga a vadászat mindenesetre egyetemes állandó, mivel a fejlődéselmélet szerint elősegíti az értelem kifejlődését.

Az a felfedezés, hogy a majomemberek, a főemlősök átmentek a zsákmányállattá válás véres szakaszán, és ez gyorsította agyuk fejlődését, va lamikor heves ellenállásba ütközött, az emberi méltóság gyalázatos becsmérlésének tartották, a természetes evolúció szószólói által terjesztett mizantróp kitalációnak, amely még annál az állításuknál is sértőbb, miszerint az ember és a majom rokonok volnának.

Az archeológia azonban igazolta ezt a tézist, cáfolhatatlan bizonyítékokat hozott fel mellette. Persze a húsevés nem vezet el minden ragadozót az intelligenciához; még egy csomó különleges feltételnek is teljesülnie kell. A földtörténeti középkor ragadozó hüllői korántsem voltak értelmesek, és semmi sem vall arra, hogy ha a krétakor és a triászkor fordulóján ki nem halnak egy katasztrófa következtében — az óriási meteorit okozta katasztrófa ugyanis az éghajlat általános lehűtésével megszakította az élelemláncot —, akkor ezek a hüllők, a maguk korának legfejlettebb élőlényei, eljutottak volna az emberszabású értelemhez. No jó, de az mindenképpen kétségtelen, hogy a Quintán léteznek értelmes lények. Az, hogy esetleg az itteni hüllőkből fejlődtek ki, vagy egy olyan fajból, amilyen a Földön sohasem létezett, nem kritikus kérdés. A kritikus probléma: a szaporodásuk módja. Nos, az lehet, hogy a Quinta-lakók nem méhlepényes vagy erszényes emlősök, de biztosan kétneműek, mert a genetika bebizonyította: a biológiai evolúció a szaporodásnak ezt a formáját részesíti előnyben. A szaporítósejtek génanyaga, tehát az utódok tisztán biológiai öröksége nem nyitja meg a kultúrateremtés útját, mert a biológiai átörökítés révén kialakuló faji változások igen lassúak, idejüket évmilliókban kell mérni. Az agy növekedésének felgyorsulásával csökken a biológiai örökséghez tartozó ösztönök szerepe, és fontosabbá válik az, amit a kicsinyek a szülőktől tanulnak. Az olyan lény, amely világrajövetele után, vele született genetikai programja jóvoltából, „mindent vagy majdnem mindent” tud, ami a fennmaradásához szükséges, remekül elboldogulhat, de arra nem képes, hogy élettaktikáit gyökeresen átalakítsa. Aki pedig erre nem képes, az nem értelmes.

Tehát kezdetben volt itt is a kétneműség, volt bizonyára a vadászat, és e két őstényező körül alakult ki a protokultúra. Ez a kultúra kettős forrása és gyökere.

De miként határozza meg a protokultúrát, és hogyan nyilvánul meg benne? Azáltal, hogy a protokultúra figyelme erre a két dologra összpontosul: a nemiségre és a vadászatra. Messze van még az írás kialakulása, a test nem állati jellegű használatának kigondolása, amikor az ügyesség, melyet a vadászat megkövetel, már képekké formálja a vadászat tényleges folyamatát; ezek a képek még nem szimbólumok, nem a természet mágikus buzdítását szolgálják, hogy adja meg az óhajtott dolgokat. Csupán ábrázolások, amelyeket megfestenek, mert meg lehet őket festeni; kőbe faragott képmásai annak, amiről képmást lehet faragni, és ami kívánatos.

És így tovább. GOD ezekből a feltevésekből kiindulva, elvégezte a kitűzött feladatot: a nemiséggel és a vadászattal összefüggő cselekménysorrá formálni egy képek sorában konkretizált mítoszt, vagy inkább elbeszélést, üzenetet, színjátékot, melyben szerepel a nap, tánc a szivárvány előtt, hajlongásokkal, de ez már az epilógus volt; a cselekmény harccal kezdődött. Kik harcoltak? Határozatlan körvonalú, de fölegyenesedett testtartású lények. Mind egyformák. A támadás és a viadal közös tánccal ért véget.

A szolézer három álló napig ismételgette ezt a „planetáris színjátékot”, több változatban, rövid szünetekkel, amelyek a kezdetét és a végét jelezték, a fényoszlopot úgy fókuszálva, hogy a mozgókép a bolygó felhős egén jelenjen meg, látótávolságban, vagyis a felhőképernyők központi területén, mindegyik földrész felett, éjjel és nappal. Harrach és Polassar szkeptikusan ingatta a fejét. Tegyük fel, hogy megnézik, sőt meg is értik. És akkor mi van? Nem robbantottuk fel a holdjukat? Az kevésbé vidám színielőadás volt, de beszédesebb. Ám jó, tegyük fel, hogy ezt a színjátékot békegesztusnak tekintik. De ki? A lakosság? Számít a lakosság véleménye egy százéves űrháborúban? Győztek-e a Földön valaha is a pacifisták? Mit tehet a lakosság, hogy meghallják a hangját — nem mi, hanem a saját uralkodói? Győzd meg a gyerekeket, hogy a háború csúnya dolog, pfuj. Mit érsz vele?

Tempe sem örült, hogy az ötletét ilyen szépen elfogadták. Valahogy egyre nyugtalanabb lett. Hogy jobb kedvre derüljön, elment kirándulni. A Hermész tulajdonképpen lakatlan óriás volt — a lakóterület, a vezérlőtermek és a laboratóriumok egy hatemeletes épületnél nem nagyobb térséget foglaltak el az űrhajó közepén. Ott volt az energetikai vezérlőközpont is, meg a kórházi helyiségek, a sohasem használt kis tanácsterem, fölötte a kantin az automatikus konyhákkal, távolabb a rekreációs részlegek, edzőterem, szimulátorok, úszómedence, amelyben víz persze csak akkor volt, ha az űrhajó elég nagy meghajtással haladt, különben a víz léggömb nagyságú cseppekben röpködött volna szanaszét, aztán volt egy félkör alakú amfiteátrum, szórakoztató célzattal, itt holografikus filmelőadásokat lehetett volna rendezni, de ide soha senki be nem tette a lábát. Az effajta kényelmi berendezések, amelyeket a tervezők olyan derekasan előkészítettek a legénység számára, teljesen fölöslegesnek bizonyultak. Kinek jutna itt eszébe holografikus filmeket nézni, ha mégoly rafinált műalkotások is? A fedélköznek ezt a részét a legénység úgyszólván nem létezőnek tekintette — talán azért is, mert az utóbbi hónapok eseményei közepette ez a részleg már nemcsak fölöslegesnek, hanem pimasz gúnyolódásnak rémlett. A lendületes építészeti megoldásokkal kiépített vetítőterem és gőzfürdő, akárcsak a szórakoztató részleg, amelyben volt bár, céllövölde, játékterem, mint egy kisvárosi vidámparkban, a földi élet illúzióját akarta volna kelteni, de ebben az ügyben, ahogy Gerbert mondta, a tervezők elfelejtették kikérni a pszichológusok tanácsát. Amit az építészek illúziónak szántak, hazug és képmutató hatást keltett. Nem is errefelé indult Tempe, amikor kirándulni ment.

A felderítők tanyája és a külső páncél között minden irányban hatalmas térség terült el, benne a hajóbordák, keresztgerendák és válaszfalak között a pihenő és működő aggregátok légiója helyezkedett el. Ebbe a térségbe hermetikusan zárt csapóajtókon keresztül lehetett bejutni a fedélzet két végén, a tatnál az egészségügyi helyiségek mögött, az orrnál pedig a fő vezérlőterem folyosójáról. A tat végébe nem lehetett bemenni, elreteszelt, csukott kapuk zárták el az utat, állandóan égett rajtuk a vörös betűs figyelmeztető felirat — odabent, az emberektől elzárt kamrákban pihentek tetszhalottan a sziderális átalakítók, komor kolosszusok, amelyek úgy lebegtek láthatatlan mágnespárnáikon mint Mohamed koporsója. Az orr válaszfala mögé viszont be lehetett jutni — és ide szokott kiruccanni a pilóta. Előbb át kellett mennie a vezérlőtermen, és ott találta Harrachot, olyan foglalatosságba merülve, amelyen Tempe más körülmények között jót kacagott volna: Harrach, aki ügyeletes volt, gyümölcslevet akart inni, de túl erélyes mozdulattal nyitotta ki a dobozt, és most ferdén a mennyezet felé repülve üldözte a sárga gömbbé formálódott narancslét, amely szelíden lengedezett, mint egy nagy szappanbuborék — Harrach pedig szalmaszállal a szájában vadászott rá, hogy utolérje és beszippantsa, de persze csak óvatosan, mert különben az arcába csapódik az egész. Tempe megállt az ajtóban, nehogy a légmozgás ezer cséppé szórja szét a narancslé gömböt, megvárta, míg Harrach sikeresen befejezi a vadászatot és elfogyasztja zsákmányát, csak aztán röppent el egy gyakorlott mozdulattal a kiválasztott irányba.