Ivan Jefremov - A Bika órája

— Jan-Jah lakói és vezetői! A Földről jöttünk, arról a bolygóról ahol őseitek születtek és nevelkedtek. A véletlen idevetett benneteket, a térnek számunkra egykor elérhetetlen mélyére. Ma már le tudjuk küzdeni a távolságot; s eljöttünk hozzátok mint vérrokonokhoz, hogy közös erőfeszítéssel jobb életét teremtsünk. Soha senkinek nem voltunk ellenségei, tele vagyunk jóindulattal irántatok. Semmi sem választ el bennünkét tőletek, teljes megértésre juthatunk. Engedélyt kérünk, hogy leszállhassunk bolygótokra, megismerkedhessünk veletek, beszámolhassunk a földi életről és átadhassuk mindazt, ami jót és hasznosat tudunk. Az űrhajó személyzete mindössze tizenhárom emberből áll, tehát hozzátok képest maroknyian vagyunk. Semmiféle veszélyt nem jelentünk számotokra, ha vendégként fogadtok bolygótokon. Megtanultuk a nyelvetekét, hogy elkerüljük a tévedéseket és félreértéseket.

A képernyő szürkén fodrozódni kezdett, lapos és üres lett. Felhangzott a Bölcsesség Központja bemondójának a földiakók előtt már ismert hangja:

— Az adást… megszakítjuk az adást…

Fay Rodisz összenézett Grif Rifttel, hátralépett, és leült előbbi helyére. Olla Dez a kapcsoló felé nyúlt, de Rodisz egy kézmozdulattal megállította; a készülékhez hajolt, és erős, csengő hangon, ügyet sem vetve a zavaró sivításra és fütyülésre, így szólt:

— A „Sötét Láng” csillaghajó hívja a Négyek Tanácsát! Hívja a Négyek Tanácsát! Megismételjük: leszállási engedélyt kérünk! Kéijük, jelentsék Csoio Csagasznak, a Négyek Tanácsa elnökének. Várjuk a választ!

Olla Dez kikapcsolta a televizofont. Az ellipszis alakú antennán kék fény gyúlt ki. A sivítás és ugató kiabálás után halálos csönd ereszkedett a körteremre. Rodisz törte meg a csendet.

— Nem mondhatom, hogy a kezdet sikeres volt — mondta gondterhelten.

— Én úgy mondanám: hiába próbáltunk bemutatkozni a Tormansznak — mosolyodott el halványan Grif Rift.

— Szép kis vezetők ezek! — kiáltott fel Csedi indulatosan. — Félnek!

— Ugyanattól, amitől mindenki félt, aki kapitalista társadalomban nőtt fel, és akibe a kényszerű egyenlőtlenség irigységet oltott. Félnek a konkurrenciától — felelte szomorúan Fay Rodisz.

— Vagyis attól, hogy megfosztjuk őket hatalmuktól? — kérdezte Csedi.

— Hát persze!

— De hiszen ez képtelen és ostoba dolog! Minek nekünk a hatalom egy idegen világban?

— Ez nyilvánvaló számunkra, az egész Föld és a Nagy Gyűrű számára, de a Tormanszon aligha sok ember érti meg.

— Akkor meg miért kérünk leszállási engedélyt? Nyilvánvaló, hogy nem fogunk szót érteni — vonta fel a vállát Csedi.

— Azok miatt, akik meg tudnak érteni. De nekünk is meg kell értenünk őket, még ezeket a különös vezetőket is — felelte Rodisz határozottan.

A kék lámpa órák hosszat világított, de a bolygó hallgatott. A csillaghajó áttért az éjszakai oldalra, mikor Fay Rodisz felkelt, és az ebédlőbe hívta azokat, akik nem voltak szolgálatbán.

Mindenki hozzálátott a sötétbarna tápkeverék-kockákhoz, amelyek elég ízletesek voltak, hogy étvágyat gerjesszenek, és elég rugalmasak, hogy munkát adjanak az erős fogaknak és állkapcsoknak, amelyeket őseiktől örököltek, akik mindenféle kemény és nehezen emészthető ételeket ettek. Fay Rodisz megelégedett egy pohár sűrű KMT-vel, olajzöld itallal. Grif Rift csupán néhány korty tiszta vizet ivott.

Csedi Daan mint ügyeletes az újra megindult planetáris tévéadást figyelte. A tévékamerák a Tormansz különböző városainak utcáira és tereire, gyűléstermeire és tantermeire szegeződtek. Mindenütt izgatott tormansziak gesztikuláltak, kiabáltak messziről, vagy közvetlenül a felvevőkészülékek előtt törtek ki szóáradatban. Többnyire ez a kérdés hangzott el: „Mi legyen a csillaghajóval?”, s leggyakrabban ugyanazok a szavak ismétlődtek: „Takarodjon, nem engedjük leszállni, megsemmisítjük!”… Csillagvizsgálóhoz hasonló épület előtt, egy széles teraszon, kék ruhás fiatalember jelent meg. A bemondó közölte, hogy az Égi Örök egyike fog beszélni, annak a szervezetnek a tagja, amely a Jan-Jah bolygó sérthetetlenségét hivatott biztosítani. A kék ruhás ember nekieresztette a hangját: „Halljátok, hogy hazudott ez a céda, a csillagközi tolvajbanda vezére, aki példátlan arcátlansággal a mi nagy népünk vértestvérének merte nevezni magát. Már ezért a gyalázkodásért is büntetést érdemelnek a veszélyes jövevények. Tudósaink rég megállapították és bebizonyították: a Jan-Jah népe a Fehér Csillagokról jött, hogy meghódítsa a gazdátlan bolygót, és boldog, békés életet teremtsen itt…”

Csedi Daan olyan elmerülten figyelte a szónok beszédét, amelyet a földlakók számára szokatlan pátosszal, hol remegő, hol ordításba csapó hangon mondott el, hogy nem vette észre a háta mögött belépő Fay Rodiszt. Rodisz bekapcsolta a fordítógépet, de még az sem tudta megtalálni a „céda”, a „tolvajbanda”, a „gyalázkodás” szavak megfelelőjét. Rodisz kiment, hogy utánanézzen a szavak értelmének, Csedi pedig, időnként felnagyítva a kép egy-egy részletét, tovább figyelte a törneget, a fiatal embereket, akiknek olyan kifejezéstelen volt az arcuk, amilyen a fanatikusoknak vagy a bárgyú, közönyös embereknek szokott lenni.

Egy hirtelen támadt feltevés arra késztette Csedit, hogy a jelzőkarperecen bekapcsolja Olla Dez hívójelét. Olla futva jött, kipirultan, mert éppen visszaverte a támadást, amelyet Vir Nonn, Tivisza és Neia Holly együttesen intézett ellene az „uralkodók” iránti romantikus vonzalma miatt. Nyomában Fay Rodisz lépett be, egy kis jegyzéket hozott, amit az imént másolt ki a régi fogalmak szótárának „csillagocskájából”.

— Megtalálta a rejtélyes szavakat? — kérdezte Csedi, bár legszívesebben a saját feltevését mondta volna el.

— Szitkozódás, vagyis olyan szavak, amelyeket a pszichikai fejlődés alacsony fokán sértésként intéznek másokhoz.

— Miért? Hiszen ők semmit sem tudnak rólunk!

— Olyan módszerekkel befolyásolják az embereket, amelyeket annak idején nálunk törvénnyel megtiltottak, de széles körben alkalmaztak a fasiszta demagógiában és az MVK álszocialista államaiban. Hitler, ez a szörnyű bűnöző, aki ma-jomcsordának tekintette népét, pontosan azt tette, amit ezek a tormansz szónokok. Kivörösödve ordított, üvöltött, okádta magából a szidalmakat és a gyűlölet szavait, mérgezte a töméget. „A tömegben az ösztön a legfontosabb, mert belőle származik a hit” — ezek az ő szavai, amelyeket később az öligarchikus, álszocialista Kínában is használtak. Az ellenfelekkel nem vitatkoztak. Ordítanak velük, ütik őket, szükség esetén pedig fizikailag megsemmisítik őket. Láthatják, hogy a tormansz szónokok számára nincsenek más fogalmak, csak amiket a fejükbe vertek. Nem a józan értelemhez szólnak, hanem az állati indulatokhoz. Ne zavarja magukat a szitkozódás, ez csupán a szervezett népámítás egyik fogása.

Csedi felállt, és ökölbe szorítva kezét, végigsétált a képérnyők és műszertáblák fala előtt.

— Azt hiszem, megértettem a dolgot — szólalt meg lassan —, hívtam is Ollát, mielőtt maga bejött, hogy kísérletet tegyünk…

Rodisz és Olla várakozón tekintett Csedire.

— Van a Tormanszon egy másik planetáris hírszolgálat is. Azt, amelyiket mi naponta fogtunk, éppúgy ellenőrzik és megrostálják, mint mi a Világ Hálózatunkat. De mi azért szelektálunk, hogy a legérdekesebb és a legfontosabb anyagot közvetítsük, itt azonban egészen más céllal teszik.