William Gibson - Mona Lisa Overdrive

Hamarosan egymással szemben ültek egy kis márványasztalnál, amin egy Boss hamutál, egy korsó barna sör és egy narancslé mellett az a whiskyspohár árválkodott, amit Sally útban a pulttól idefelé ürített ki.

Kumiko látta, hogy az ezüstös lencsék varratnyom nélkül olvadnak össze a sápadt bőrrel a szemüregek körül.

Sally az üres whiskyspohárért nyúlt, megbillentette, de nem emelte fel az asztalról, és összevont szemöldökkel nézegette.

— Egyszer találkoztam az apáddal — mondta. — Akkoriban még nem állt olyan magasan a szamárlétrán — Otthagyta a poharat, és a söröskorsó után nyúlt. — Swain azt mondja, félig gaidzsin vagy. Hogy az anyád dán volt — Belekortyolt a sörbe. — Nem látszik rajtad.

— Megigazították a szememet.

— Jól mutat.

— Köszönöm. És a szemüveged — mondta Kumiko automatikusan —, igazán csinos.

Sally vállat vont.

— Az öreged levitt már Chibába?

Kumiko a fejét rázta.

— Okos. Az ő helyében én se tenném — Megint ivott a sörből. A körmének gyöngyházszíne és — fénye volt; bizonyára akrilszármazék. — Beszéltek nekem az anyádról.

Kumiko lángoló képpel lesütötte a szemét.

— Nem ezért vagy itt. Nem tudtad? Az öreged nem az anyád miatt pakolt ide Swainhez. Háború van. Mióta megszülettem, nem voltak belharcok a yakuzák vezető köreiben, de most vannak — Az üres korsó megcsendült, ahogy Sally letette. — Nem tarthat rnaga körül. Túl könnyen elkaphatnának. Egy olyan fickó viszont, mint Swain, a legszélén van a térképnek, már ami Yanaka vetélytársait illeti. Ezért kaptál hamis névre szóló útlevelet, ugye? Swain tartozik Yanakának. Úgyhogy te oké vagy, rendben?

Kumikónak forró könnyek szöktek a szemébe.

— Oké, szóval mégsem vagy oké — A gyöngyházfényű körmök a márványlapon doboltak. — Anyád kinyírta magát, és te nem vagy oké. Bűnösnek érzed magad, mi?

Kumiko fölnézett az ikertükrökbe.

A Portobello ugyanúgy zsúfolva volt turistákkal, mint a Shindzsuku. Sally Shears ragaszkodott hozzá, hogy Kumiko megigya a narancslevet, ami időközben langyos lett és íztelen, aztán kivezette a forgalmas utcára. Kumikóval szorosan a nyomában, csattogva indult el a kövezeten; összehajtható acélasztalok mellett vonultak el, amikre tépett bársonyfüggönyökön ezernyi ezüst—, kristály—, réz- és porcelántárgy volt kirakva. Kumiko csak bámult, amikor Sally végigvonszolta őt egy sor koronázási dísztál meg pofaszakállas Churchillteáskanna előtt.

— Ez mind gorni — kockáztatta meg Kumiko, amikor megálltak egy útkereszteződésnél. Hulladék. Tokióban a régi, hasznavehetetlen holmikat szemétnek tekintették.

Sally farkasmódra elvigyorodott.

— Ez Anglia. Itt a gomi az egyik legfőbb természeti erőforrás. A gomi meg a tehetség. És azt keresem én most. A tehetséget.

A tehetség palackzöld bársonyöltönyt és makulátlan antilopbőr félcipőt viselt, Sally egy másik pubban talált rá, amit Rózsa és Koroná nak hívtak. Tick néven mutatta be. Tick alig volt magasabb Kumikónál, és a hátával vagy a csípőjével valami nem stimmelhetett, mert ijesztő módon sántított, ami csak erősítette az asszimetria általános benyomását. Fekete haját oldalt és a tarkóján leborotválta, a feje tetején azonban dús, göndör fürtökbe tornyozta.

Sally bemutatta Kumikót.

— A barátnőm Japánból, úgyhogy ne nagyon nyúlkálj a mancsoddal!

Tick sápadtan elmosolyodott, és egy asztalhoz vezette őket.

— Hogy megy az üzlet, Tick?

— Jól — mondta a férfi kedvetlenül. — És mi van a nyugalomba vonulásoddal?

Sally leült egy kárpitozott padra, hátát a falnak vetette.

— Nos — mondta —, amolyan bekapcs-kikapcs, tudod, hogy van ez.

Kumiko ránézett. A harag elpárolgott belőle, vagy nagyon ügyesen leplezte. Miközben leült, Kumiko a retiküljébe csúsztatta a kezét, és megtalálta a készüléket. Colin megjelent a padon Sally mellett.

— Igazán kedves tőled, hogy eszedbe jutottam — mondta Tick, és leült egy székre. — Utoljára tán két éve volt, ha jól emlékszem — Felvonta a fél szemöldökét, és Kumiko felé biccentett.

— Oké a csaj. Ismered Swaint, Tick?

— Kösz, de csak hírből.

Colin derűs érdeklődéssel hallgatta az eszmecseréjüket, ide-oda fordítva a fejét, mintha teniszmérkőzést nézne. Kumikónak emlékeztetnie kellett rá magát, hogy csak ő láthatja.

— Az szeretném, ha megpiszkálnád egy kicsit a kedvemért. De úgy, hogy ő ne tudjon róla.

Tick rámeredt. Arcának egész bal oldala összerándult egyetlen hatalmas kacsintásban.

— Nohát — mondta végül —, nem kívánsz ám sokat, kislány, ugye tudod?

— Jó pénzért, Tick. A legjobbért.

— Valami speciálisat keresel, vagy csak tallózzak? Nem mintha a népek nem tudnák, hogy Swain főfiú a buliban. Nem igazán szeretném, ha rajtakapna a háza rendszerében…

— Gondolj a pénzre. Tick!

Két nagyon gyors pislantás.

— Roger megszorongatott, Tick. És vannak valakik, akik őt szorongatták meg. Nem tudom, mijük van róla, nem is törődöm vele. Amije neki van rólam, az pont elég. Tudni akarom, hogy ki, hol és mikor. Csapold meg a bejövő-kimenő forgalmat. Érintkezésben kell állnia valakivel, mert az alku folyton változik.

— Fölismerem, ha meglátom?

— Csak kukkants be, Tick! Tedd meg a kedvemért!

Megint az a görcsös pislogás.

— Jól van akkor. Megy a kocsi — A férfi idegesen dobolni kezdett az ujjaival az asztal peremén. — Meghívsz egy körre?

Colin az asztal túloldaláról Kumikóra nézett, és a szemét forgatta.

— Nem értem — mondta Kumiko, amikor Sally nyomába szegődött, visszafelé a Portobello Roadon. — Belekevertél egy komoly intrikába…

Sally felhajtotta a gallérját a szél ellen.

— De hiszen elárulhatlak! Az apám üzlettársa ellen ármánykodsz. Semmi okod, hogy megbízzál bennem.

— Neked se, hogy megbízzál bennem, édesem. Talán egyike vagyok azoknak a csúnya embereknek, akik miatt a papa annyira aggódik.

Kumiko fontolóra vette a lehetőséget.

— Tényleg?

— Nem. És ha te Swain téglája vagy, hát eléggé barokkos lett a stílusa az utóbbi időben. Ha az öreged téglája vagy, talán nincs is szükségem Tickre. De ha ez az egész buli a yakuzáké, mi értelme lenne blindre venni Rogert?

— Nem vagyok… tégla.

— Akkor igyekezzél az lenni. Ha Tokió a csöbör, könnyen meglehet, hogy egyenesen a vödörben landoltál.

— De miért keversz bele engem?

— Már belekeveredtél. Itt vagy. Majrézol?

— Nem — mondta Kumiko, és elhallgatott, azon tűnődve, hogy tényleg, miért nem fél?

Aznap késő délután, mikor magára maradt a tükörfalú manzárdszobában, Kumiko leült a hatalmas ágy szélére, és lehúzta nyirkos cipőjét. A retiküljéből elővette a Maas-Neotek készüléket.

— Kicsodák ezek? — kérdezte a szellemtől, aki a fekete márványkád szélén ülve jelent meg.

— A barátaid a pubban?

— Igen.

— Bűnözők. Azt tanácsolnám, próbálj meg más körökben forogni. A nő külföldi. Észak-amerikai. A férfi londoni. Az East Endről. Ő nyilván adattolvaj. A rendőrségi nyilvántartásokhoz nem tudok hozzáférni, csak a történelmi jelentőségű bűnügyekkel kapcsolatban.

— Nem tudom, mit tegyek…

— Kapcsold át a készüléket.

— Micsoda?

— A hátulján. Látni fogsz rajta egy félkör alakú bemélyedést. Illeszd bele a körmödet, és fordítsd el…