William Gibson - Mona Lisa Overdrive

— Ismersz egy Moby Jane's nevű csehót?

— Nem.

— Autós hely, nem messz az Interstate-től. A barátom a menedzsere volt, kábé egy hónapja, amikor összeköltöztem vele. Moby Jane iszonyú nagy; ott úszkál a klub hátuljában egy táptartályban, folyton szabad bázisokat pumpálnak a karjába, és rettentő ronda. Ahogy már mondtam, én odaköltözöm a Spencer barátomhoz, az új menedzserhez, mert balhém volt Clevelandben a papírjaim miatt, és akkor éppen nem tudtam melózni.

— Miféle balhé?

— A szokásos, oké? Akarod hallani, vagy nem? Szóval Spencer elmondja nekem, milyen szar állapotban van a tulaj, érted? Az utolsó dolog, amit az ottani népeknek tudnia kéne rólam, hogy orvostechnikus vagyok, különben folyton a szűrőket kéne cserélgetnem a tartályán, és szabad bázisokat pumpálnom egy kétszáz kilós, drogos idegroncsba. Úgyhogy pincércsaj vagyok, viszem a sört, pucolom az asztalokat. Oké a buli. Frankó a zenéjük. Elég durva hely, de nekem oké, mert a népek tudják, hogy Spencerrel vagyok. Csakhogy egy szép napon felébredek, és Spencer nincs sehol. Aztán kiderül, hogy lelépett egy rakás pénzzel — Miközben beszélt, a fekvő férfi mellét törölgette egy steril, fehér gézlappal. — Úgyhogy megtáncoltatnak egy kicsit — Felnézett Dörzsöltre, és vállat vont. — De aztán azt is elmondják, mit fognak velem csinálni. Hátrakötik a kezemet, és beraknak a tartályba Moby Jane-hez, és totálra felpörgetik, és elmesélik neki, hogy a barátom átvágta őt… — Az edénybe dobta a nyirkos gézlapot. — Úgyhogy bezárnak ebbe a szekrénybe, hadd gondoljam át, mi fog történni velem. De mikor az ajtót kinyitják, hát Kid Afrika az. Azelőtt sose láttam. Aszondja nekem: „Miss Chesterfield, okom van azt hinni, hogy maga nemrégiben még okleveles orvostechnikus volt.”

— Szóval ajánlatot tett.

— Tett ám a lófaszt! Csak megnézte a papírjaimat, és szépen kihozott onnan. Nem volt ott egy árva lélek sem, pedig szombat délután volt. Kivitt a parkolóba, ott ez a járgány a többi között, elöl csupa koponya, mellette két nagydarab fekete srác. Szépen elhúzunk a táptartálytól, és nekem akkor tökmindegy, hová.

— A barátunk ott volt hátul?

— Nem — Cherry lehántotta magáról a kesztyűt. — Én vezettem vissza Clevelandba, az ő területére. Csupa nagy, régi ház, de a füvet sehol sem nyírják, mind elvadult. Ahová mentünk, azt kurvára őrizték, biztos az övé volt. Ez a pofa — és felhúzta a kék hálózsákon a cipzárt a férfi álláig —, ez benn van a hálószobában. Rögtön kezdenem kellett. Kid azt mondta, jól megfizet.

— És tudtad, hogy ki fog hozni ide, a Kutyamagányra?

— Nem. Szerintem ő se. Valami történt. Másnap beállít, és aszondja, megyünk. Valamitől bemajrézhatott. Akkor szólította így. Grófnak. Mert dühös volt, és szerintem rnajrés. Aszondja: „A Gróf és a kibaszott LF-je!”

— A micsodája?

— LF-je.

— Az meg mi?

— Asziszem, ez — mondta Cherry, és a férfi feje fölé szerelt dísztelen, szürke tömbre mutatott.

Elképzelte, hogy Swift várja a tornácon, abban a tweedöltönyben, amit télen szokott viselni Los Angelesben; a zakó és a mellény mintája más-más, halszálkás és kutyafogas, de mindkettőt ugyanabból a gyapjúból szőtték, a gyapjút pedig valószínűleg ugyanazon a hegyoldalon ugyanarról a birkáról nyírták, és az egészet valahol Londonban szervezte meg egy bizottság, egy tágas szobában a Floral Street-i üzlet fölött, amit ő sohasem látott. Ők csíkozták az ingeit, ők rendelték meg a szövetet Párizsból, Charvet-től; ők készítették a nyakkendőit, a selymet Osakában szőtték, és persze nem hiányozhatott róla a Sense/Net logo sem, diszkréten és elegánsan. És Swift valahogy mégis úgy nézett ki, mintha az édesanyja öltöztette volna.

A tornác üres volt. A Dornier ott lebegett fölötte, aztán ellibbent a fészke felé. Mamman Brigitte jelenléte még most sem tágított Angie-től.

A fehér falú konyhába ment, lesikálta arcáról és kezéről a rászáradt vért. Mikor belépett a nappaliba, úgy érezte, mintha most látná először. A kifakult padlót, a XVI. Lajos korabeli székek aranyozott vázát és vágott bársony kárpitozását, a kubista beütésű Valmiert a falon. Akárcsak Hilton ruhatára, gondolta; tehetséges idegenek válogatták össze. Cipője nedves homoknyomokat hagyott a fakó padlón, mikor a lépcsőhöz ment.

Kelly Hickman, az öltöztetője járt néhányszor a házban, miközben ő a klinikán volt; a munkaruháit a fő hálószobában helyezte el. Kilenc bőrbevonatú, gépacél Hermés-bőrönd, dísztelenek és szögletesek, fényezett nyeregbőr koporsók. Az ő ruháit sosem hajtották össze; kiterítve tárolták, hajszálfinom selymek között.

Az ajtóban megállt, az üres ágyat nézte, meg a kilenc bőrkoporsót.

A fürdőszobába ment — üvegtömbök és fehér mozaikcsempék —, és magára zárta az ajtót. Kinyitott egy faliszekrényt, aztán egy másikat, ügyet sem vetve a takaros sorokban, érintetlenül álló tisztálkodószerekre, orvosságokra, kozmetikumokra. A töltőkészüléket a harmadik szekrényben találta meg, egy buboréktasakra való derma mellett. Közelebb hajolt, szemügyre vette a szürke műanyagcsomagolást, a japán lógót; félt megérinteni. A töltőkészülék újnak, használatlannak látszott. Szinte biztos volt benne, hogy nem ő vette, nem ő hagyta itt. Elővette a drogot a dzsekije zsebéből, és megvizsgálta, az ujjai között forgatta; figyelte, ahogy a lila színű por gondosan kimért dózisokban hullik a légmentesen leforrasztott kapszulák egyik oldaláról a másikra.

Látta magát, amint a csomagot a fehér márványpolcra teszi, föléje tartja a töltőkészüléket, kihúzza az egyik dermát a buborékjából, és óvatosan behelyezi. Látta a dióda vörös villanását, ahogy a töltőkészülék kivon egy dózist; látta önmagát, ahogy kiveszi a dermát, amely fehér plasztikpiócaként egyensúlyoz a mutatóujja hegyén, nedves belső oldalán aprócska cseppekben csillog a betefenetilamin…

Elfordult, három lépéssel a vécéhez ment, és beleejtette a bontatlan csomagot a kagylóba. Úgy lebegett ott, mint egy játéktutaj, a drog teljesen száraz maradt. Teljesen. Reszkető kézzel keresett egy rozsdamentes acél körömreszelőt, és letérdelt a fehér csempére. Be kellett hunynia a szemét, amikor megfogta a csomagot, és a körömreszelő hegyét beledöfte a műanyagborításba a varratnál, majd elfordította. A reszelő csörrenve hullt a csempére, amikor megnyomta az öblítőgombot, és a csomag két fele eltűnt. Homlokát nekitámasztotta a hűvös zománcnak, aztán kényszerítette magát, hogy felálljon, a csaphoz menjen, és gondosan kezet mosson.

Mert vágyott rá, döbbenetesen vágyott rá, hogy lenyalogassa az ujjait.

Aznap később, a szürke fényű délután, talált egy bordázott műanyag szállítótartályt a garázsban, fölvitte a hálószobába, és nekilátott, hogy bepakolja Bobby maradék holmiját. Nem volt sok: egy bőrnadrág, amit nem szeretett, pár ing, amit vagy kidobott, vagy megfeledkezett róluk, és a tikfa íróasztal legalsó fiókjában egy cyberdeck. Ono-Sendai volt, alig több egy játékszernél. Mellette: fekete vezetékkötegek, egy olcsó stimelektródakészlet, egy zsíros tapintású, leforrasztott kémcső sóoldattal.

Eszébe jutott a deck, amit Bobby használt, egy szürke Hosaka, gyári prototípus jelöletlen billentyűkkel. Cowboydeck volt; Bobby ragaszkodott hozzá, hogy mindenhová magával vigye, bár a vámellenőrzéseknél problémákat okozott. Miért vette meg vajon az Ono-Sendait? — tűnődött Angie. És miért hagyta itt? Az ágy szélén ült; kiszedte a decket a fiókból, és az ölébe vette.