William Gibson: Mona Lisa Overdrive

Nővéremnek, Fran Gibsonnak, ámulattal és szeretettel…

A szellem az apja búcsúajándéka volt, egy fekete öltönyös titkár adta át neki a naritai váróteremben.

A londoni repülőút első két órájában elfeledve hevert a táskájában: sima, sötét, hosszúkás tárgy, egyik oldalán a mindenütt jelenlévő Maas-Neotek embléma, a másikat szelíden lekerekítették, hogy belesimuljon gazdája tenyerébe.

Egyenes derékkal ült első osztályú kabinjában, vonásait vékony, hideg maszkká rendezte át, halott édesanyja legjellegzetesebb arckifejezése nyomán. A többi ülés üres volt; az apja mind lefoglalta őket. Elutasította az ételt, amit az ideges steward kínált neki. A férfit az üres ülések ijesztették meg, apja vagyonának és hatalmának megannyi beszédes tanújele. Habozott egy pillanatra, aztán meghajolt és távozott. Kumiko nagyon rövid ideig az anyja mosolyát varázsolta a maszkra.

Szellemek, gondolta később, valahol Németország fölött, a mellette lévő ülés kárpitját bámulva. Az apja… Milyen jól kezelte az apja a saját szellemeit!

Az ablaküveg mögött is szellemek voltak, a téli Európa sztratoszférájában, részleges, csonka képmások, melyek akkor öltöttek lassan alakot, ha máshová nézett, ha fáradt tekintete elhomályosult. Az anyja az Ueno-parkban; arca törékeny a szeptemberi napfényben.

— A darvak, Kumi! Nézd a a darvakat!

És Kumiko a Shinobazu-tó túlsó partját figyelte, de nem látott semmit, darvakat pedig végképp nem, csak néhány ugráló, fekete pöttyöt, valószínűleg varjakat. A víz selyemsima volt, ólomszürke, és valahol a távolban, ahol íjászállások sora húzódott, sápadt hologramok villóztak. De később Kumiko látta a darvakat, sokszor, nagyon sokszor, álmában; origamik voltak, neonlapokból hajtogatott szögletes holmik, fénylő, merev madarak a holdbéli tájon, anyja őrületének hideg-sivár kivetülésén…

Az apja jutott eszébe, a tetovált sárkányok forgatagán szétnyíló fekete köntös; fáradtan ült íróasztalának roppant, fekete síkja mögött, szeme kemény volt és fényes, mint valami festett babáé.

— Anyád halott. Megértetted?

Dolgozószobájában árnyéklapok vették körül Kumikót a szögletes sötétben. Az apja keze előremozdult, a lámpa fénykörébe, bizonytalanul rábökött. A köntös ujja hátracsúszott, egy arany Rolex vált láthatóvá, és sárkányok, még több sárkány; sörényük hullámokban kavargott, keményen és élesen rajzolódtak ki a csuklóján, mintha rámutatnának valakire, Kumikóra.

— Megértetted?

Nem válaszolt, csak elszaladt, egy titkos rejtekhelyre, amit rajta kívül senki sem ismert, a legkisebb takarítógép tárolófülkéjébe. Egész éjszaka keresték, a lézerszkennerek rózsaszín fénymintákat szőttek a ház sötétjébe, míg az apja rá nem talált — whisky és Dunhill-cigaretták szaga lengte körül —, és fel nem vitte a szobájába a harmadik emeleti lakosztályban.

Eszébe jutottak a rákövetkező hetek; kába, zsibbasztó napok voltak, általában valamelyik fekete öltönyös titkár társaságában töltötte őket — csupa óvatos ember automatikus mosollyal, és szorosra húzott esernyőkkel. Az egyikük, a legfiatalabb és a legkevésbé óvatos, a Ginza egyik zsúfolt sétányán, a Hattori-óra árnyékában rögtönzött kendo-bemutatót tartott neki; szakértő módjára pörgött-szökellt a riadt eladólányok és tágra nyílt szemű turisták tömegében, a fekete esernyő ártalmatlanul suhogva írta a levegőbe a művészet szertartásos, ősi íveit. És ekkor Kumiko elmosolyodott, a saját mosolyával, megtörve a sápadt gyászmaszkot, s bűntudata azonnal elmenekült, arra a titkos helyre a szívében, ahol mélyebbé és élesebbé lényegülve jól megfért a szégyen és a méltatlanság érzete mellett. Ám a titkárok legtöbbször bevásárolni vitték, a Ginza egyik hatalmas áruházából a másikba, meg a tucatnyi Shindzsuku-butikba, amiket egy kék műanyagból fröccsöntött Michelin idegenvezető ajánlott; mereven, túlhangsúlyozva beszélte a japánt, mint a legtöbb turista. Kumiko csak nagyon ronda dolgokat vett, ronda és nagyon drága holmikat, s a titkárok kitartóan meneteltek mellette, kemény kezükben a csillogó műanyagszatyrokkal. Délután, amikor visszatértek az apja lakosztályába, a szatyrok takarosan felsorakoztatva a hálószobájába kerültek, és ott is maradtak bontatlanul és érintetlenül, amíg a takarítónők el nem tüntették őket.

És a hetedik héten, tizenharmadik születésnapjának előestéjén, úgy rendezték, hogy Kumiko Londonba utazzon.

— A kobunom fog vendégül látni a házában — mondta az apja.

— De én nem akarok odamenni! — felelte Kumiko, és felvillantotta édesanyja mosolyát.

— Muszáj — vágta rá az apja, és elfordult. — Nehézségeim vannak — mondta a félhomályos dolgozószobának. — Londonban biztonságban leszel.

— És mikor jövök majd vissza?

Ám az apja nem válaszolt. Kumiko meghajolt, és elhagyta a dolgozószobát; arcán még mindig az anyja mosolya ült.

A szellem akkor ébredt fel Kumiko érintésére, amikor ereszkedni kezdtek Heathrow felé. A Maas-Neotek biochipek ötvenegyedik nemzedéke egy elmosódott alakot idézett a mellette lévő ülésre, egy fiút valami régi, kopott vadászlapból; rozsdabarna bricseszt és lovaglócsizmát viselt, a lábát hanyagul keresztbe vetette.

— Helló! — mondta a szellem.

Kumiko pislogott, és kinyitotta a kezét. A fiú felvillant és eltűnt. Lenézett a sima kis szerkezetre a tenyerében, és lassan újra behajlította az ujjait.

— Szia megint! — mondta a fiú. — A nevem Colin. Hát a tied?

Kumiko rámeredt. A szellem szeme smaragdzöld füstpamacs volt, magas homloka sápadtan, ránctalanul világított egy rakoncátlan, sötét hajfürt alatt. Csillogó fogsorán keresztül látszottak a mögötte lévő ülések a kabinban.

— Ha túl kísérteties neked a látvány — mondta a fiú vigyorogva —, felpörgethetjük kicsit a rezgésszámot… — És egyszerre csak ott volt mellette egy pillanatra, kísértetiesen élesen és valóságosan, sötét vadászkabátja hajtókáján látomásos tisztasággal vibráltak a porszemek. — Csak hamar kimeríti az elemet — mondta, és visszahalványult eredeti állapotába. — Nem hallottam a neved — Megint vigyorgott.

— Te nem vagy igazi — mondta a lány szigorúan.

Vállat vont.

— Fölösleges hangosan beszélni, kisasszony. A többi utas még kicsit furának találna, ha érted, mire gondolok. Csak szépen, szubvokálisan. A bőrödön keresztül érzékelem a hangrezgéseket… — Letette a lábát a padlószőnyegre, és kinyújtózkodott; a kezét összekulcsolta a tarkóján. — A biztonsági öv, kisasszony. Nekem persze nem kell becsatolnom magam, hisz mint te is rámutattál, igazából nem létezem.

Kurniko elkomorodott. és a szellem ölébe dobta a készüléket. Colin eltűnt. Bekapcsolta a biztonsági övét, bizalmatlan pillantást vetett a fényes, fekete tárgyra, habozott egy pillanatig, aztán felvette megint.

— Először jársz Londonban? — kérdezte a szellem, amint kavarogva alakot öltött látóterének legszélén. A lány bólintott, pedig feltett szándéka volt, hogy nem teszi. — Hogy állsz a repüléssel? Nem félsz tőle?

Megrázta a fejét; kissé nevetségesnek érezte magát.

— Rá se ránts! — mondta a szellem. — Majd én vigyázok rád. Három perc múlva a Heathrow-n leszünk. Vár valaki a repülőtéren?

— Apám üzlettársa — mondta Kumiko japánul.