William Gibson: Mona Lisa Overdrive

A második élete rövid volt, gyorsan pergő, és nagyon különös. Egy Turner nevű ember mentette ki Arizonából, aztán otthagyta Bobbyval, Beauvoirral meg a többiekkel. Nem nagyon emlékezett Turnerre; csak azt tudta, hogy magas, izmos férfi volt, szeme, akár az űzött vadé. New Yorkba vitte őt. Aztán Beauvoir Bobbyval együtt New Jersey-be ment vele. Itt, egy felhőkarcoló ötvenharmadik emeletén Beauvoir sok mindent megmagyarázott neki az álmaival kapcsolatban. Az álmok valódiak, mondta; barna arca fénylett a verítéktől. Megtanította neki azoknak a nevét, akiket álmában látott. Megtanította neki, hogy minden álom egy közös óceánból táplálkozik, és megmutatta, hogy az ő álmai miért mások, és miért ugyanolyanok. Egyedül te tudsz egyszerre hajózni a régi tengeren és az újon, mondta.

New Jersey-ben istenek lovagolták meg.

Megtanulta, hogyan engedje át magát a Lovasoknak. Látta, ahogy Linglessou loa megszállja Beauvoirt az oumphorban, látta, ahogy a férfi rángatózó lába megtöri a bonyolult ábrát, amit fehér lisztből mintáztak a padlóra. New Jersey-ben megismerte az isteneket — és a szerelmet.

A loák vezérelték, mikor nekilátott Bobbyval, hogy megvesse az alapját a harmadik, jelenlegi életének. Illettek egymáshoz, Angie és Bobby; mindketten légüres térben születtek, Angie a Maas Biolabs tiszta, steril birodalmában, Bobby Barrytown szürke unalmában…

Grande Brigitte minden figyelmeztetés nélkül érintette meg; megbotlott, majdnem térdre esett a fövényen, ahogy a tenger moraja belefulladt az előtte megnyíló félhomályos tájba. A fehérre meszelt temetőfalak, a sírkövek, a szomorúfüzek. A gyertyák.

A legöregebb fűz alatt ezerszámra égtek; a göcsörtös gyökereket fehérre festette a dermedt viasz.

Ismersz engem, gyermek.

És Angie azonnal megérezte őt, és tudta, hogy ki az: Mamman Brigitte, Mademoiselle Brigitte, a Legöregebb Halott.

Nekem nincs kultuszom, gyermek, nincs külön oltárom.

Azon kapta magát, hogy megindul előre, a gyertyafénybe, s halk zúgás kél a fülében, mintha a szomorúfűz egyetlen hatalmas méhkas lenne.

A vérem a bosszú.

Angie-nek eszébe jutott a Bermudák éjszaka, a hurrikán; Bobbyval előretörtek egészen a magjáig. Grande Brigitte ilyen volt. A csönd, a fullasztó nyomás, a röpke pillanatokra megfékezett titáni erők. Semmit sem látott a szomorúfűz alatt. Csak a gyertyákat.

— A loák… nem tudom hívni őket. Éreztem valamit… jöttem, hogy utánanézzek…

Én szólítottalak a reposoiromhoz. Figyelj rám! Apád vévéket rótt a fejedbe: a húsba rótta őket, ami nem hús. Felszenteltek Ezili Fredának. Legba bevezetett téged a világba, hogy őt szolgáljad. Mérget küldtek neked, gyermek, coup-poudre-t…

Angie-nek eleredt az orra vére.

— Mérget?

Apád vévéit megváltoztatták, egy részüket kitörölték, másokat újraróttak. Bár most már nem mérgezed tovább magad, a lovasok továbbra sem tudnak elérni. Én más rendbe tartozom.

Iszonyú fájdalom hasított a fejébe, a halántékában vér lüktetett…

— Kérlek…

Figyelj rám! Ellenségeid vannak. A vesztedre törnek. Sok minden Jorog kockán. Féld a mérget, gyermek!

Lenézett a kezére. A vér élénkpiros volt és valódi. A zúgás egyre hangosabb lett. Talán a fejében fészkelt.

— Kérlek! Segíts! Magyarázd meg…

Nem maradhatsz itt. Ez a halál.

És Angie térdre hullott a homokban, a hullámverés moraja összecsapott fölötte, a nap elvakította. A Dornier idegesen lebegett előtte, alig két méterre tőle. A fájdalom azonnal eltűnt. Véres kezét beletörölte a kék dzseki ujjába. A közvetítő kamerák zúgtak és forogtak.

— Minden rendben — sikerült kinyögnie. — Orrvérzés. Csak egy kis orrvérzés… — A Dornier előreszökkent, aztán visszahátrált. — Most visszamegyek a házba. Nincs semmi bajom.

A gép olajozottan kisuhant a látóteréből.

Angie borzongva dörzsölgette a karját. Nem, nem szabad látniuk. Tudni fogják, hogy valami történt, de azt nem, hogy mi. Kényszerítette magát, hogy felálljon, sarkon fordult, és botladozva megindult a parton visszafelé, amerről jött. Közben átkutatta a hegymászódzseki zsebeit, hátha talál egy zsebkendőt, egy szövetdarabot, bármit, amivel letörölheti az arcáról a vért.

Mikor az ujjai rátaláltak a lapos kis csomag sarkára, rögtön tudta, mi az. Borzongva megtorpant. A drog. Ez lehetetlen! Pedig itt van. De hát kicsoda…? Megfordult, és addig meredt a Dornier-re, amíg az félre nem lebbent.

A csomag. Elég egy hónapra.

Coup-poudre.

Féld a mérget, gyermek!

Mona azt álmodta, hogy a színpadi ketrecben táncol valami clevelandi csehóban, meztelenül a forró, kék fényoszlopban, és a füsttengerből feléje meredő arcokban az éles megvilágítás kékre festi a szemek fehérjét. A kifejezésük ismerős volt; a férfiak mindig így bámulnak az emberre, ha táncol — mereven, erőlködve, és ugyanakkor mégis elzárkózva, úgyhogy a tekintetük semmit sem árul el róluk, az arcuk pedig hiába fürdik verítékben, csak távolról emlékeztet eleven szövetre.

Nem mintha törődött volna vele, hogy merednek rá, mikor ott volt a ketrecben, felpörögve, forrón és ütemben, három szám egymás után, a lövet mindjárt az egekbe repíti, új energia árad szét a testében, forog, szökken, lábujjhegyre áll…

Az egyikük bokán ragadta.

Megpróbált sikoltani, de nem sikerült. Legalábbis először, és amikor mégis, olyan érzése támadt, mintha valami megszakadt volna benne, nagyon fájt, és a kék fény szertefoszlott, de a kéz ott maradt, szorosan markolta a bokáját. Úgy ült föl hirtelen az ágyon, mint valami keljfeljancsi, birokra kelt a sötétséggel, kétségbeesetten tépte az arcába hulló hajfürtöket.

— Mi baj, bébi?

Eddy a homlokára tette a másik kezét, és visszalökte, bele a párna meleg mélyedésébe.

— Álom… — A kéz még mindig ott volt, és ő legszívesebben sikoltott volna. — Cigid van, Eddy?

A kéz eltűnt; öngyújtó kattanása, lobbanás, a sötétből kibontakozó férfiarc éles vonalai, amint Eddy meggyújtott egy cigarettát, és odaadta neki. Gyorsan felült, a térdét az álla alá húzta; a katonai pokróc úgy borult a lábára, mint valami sátor, így nem érezte — nem érezhette — a kéz érintését.

A szeméttelepről összeszedett műanyag szék törött lába figyelmeztető hangon megnyikordult, mikor Eddy hátradőlt, és rágyújtott a saját cigarettájára. Törjél el, gondolta Mona, pottyantsd a seggére; legfeljebb begorombul majd, és megüt párszor. Legalább sötét volt, nem látta a kéglit. Előfordult néha, hogy tök fáradtan zuhant be, és elfelejtette a szalaggal visszaragasztani a fekete plasztikfóliát; ilyenkor fejfájással ébredt, mozdulni is alig bírt, annyira nyomorultul érezte magát, a vakítón besütő nap pedig kegyetlenül kirajzolt neki minden apró részletet, és felmelegítette a levegőt, hadd nyüzsögjenek a legyek.

Persze senki sem bántotta odaát Clevelandben; aki elég zsibbadt lett volna hozzá, hogy átnyúljon azon a védőmezőn, az már nemigen bírt mozogni, néha még lélegezni sem. A fuvarok sem bántották, csak ha megegyeztek előtte Eddyvel, és különdíjat fizettek — és az is csak játék volt.

Bárhogy is akarták, végül egyfajta szertartássá vált a dolog, ami mintha kívül került volna a normális életen. És Mona rákapott, hogy megfigyelje őket, mikor a csúcsra jutnak. Ez nagyon érdekes volt, mert olyankor tényleg a felhőkben jártak, teljesen tehetetlenné váltak pár töredékmásodpercre; mintha nem is lettek volna ott.