William Gibson: Mona Lisa Overdrive

A ház alapozása — akárcsak a szomszédaié — régóta tönkrement már, és ha a lány sétára indult a parton, képzelete nemegyszer különös régészeti fantáziálásokra ragadtatta. A sétákon társa is volt: egy fegyveres távvezérlésű robotgép, egy aprócska Dornier helikopter, amely azonnal kiemelkedett láthatatlan fészkéből a háztetőn, mihelyt a lány kitette a lábát a teraszra. Szinte nesztelenül lebegett, és úgy programozták be, hogy lehetőleg ne kerüljön a látóterébe. Volt abban valami csöndes sóvárgás, ahogy folyton követte őt; mintha valami drága karácsonyi ajándék lenne, amit a gazdája nem tud megbecsülni.

A lány tudta, hogy Hilton Swift figyeli őt a Dornier kameráin keresztül. A Sense/Net figyelmét nem sok minden kerülte el abból, ami a parti házban történt; egyhetes magánya során, amit sikerült kikövetelnie magának, folyamatos megfigyelés alatt állt. Őt azonban a szakmájában töltött évek teljesen immúnissá tették erre a zavaró kellemetlenségre.

Éjszaka néha bekapcsolta a tornác alá szerelt neonfényeket, megvilágítva a hatalmas, szürke homoki bolhák táncának hieroglifáit. Magát a tornácot sötétben hagyta, és a komor nappalit is mögötte. Egy dísztelen, fehér műanyagszékben üldögélt, és a bolhák akrobatikus mutatványait figyelte. A neonfényben rezzenésnyi, alig látható árnyékokat vetettek, parányi fodrok villantak a homokban.

A tengerzúgás elnyelte, magába ölelte a lányt. Késő éjjel, mikor nyugovóra tért a két vendégszoba közül a kisebbikben, még az álmaiba is utat talált. Az erőszakos, idegen emlékekbe azonban soha.

Ösztönösen választotta a kisebbik szobát. A központi hálószoba régi fájdalmakkal volt aláaknázva.

Az orvosok a klinikán vegyi feszítővasakkal távolították el a függőséget az agya receptorhelyeiről.

Magának főzött a fehér falú konyhában: kenyeret pirított a mikrohullámú sütőben, és tasakszám öntötte a svájci leveskoncentrátumokat a rozsdamentes acél fazekakba. Tompán igyekezett visszajutni arra a névtelen, de egyre ismerősebb helyre, ahonnan a drogtervező mámorpora olyan ravasz módon kirekesztette.

— Életnek hívják — mondta a fehér konyhapultnak. És ezzel vajon mit kezdenének a Sense/Net házi pszichológusai, tűnődött, ha valami rejtett mikrofon fölveszi, és továbbítja nekik? Megkavarta a levest egy hosszú, rozsdamentes acél merőkanállal, és nézte, ahogy felszáll belőle a gőz. Sokat segít, ha az ember maga csinálja a dolgokat, nem hagyatkozik másokra, gondolta; a klinikán ragaszkodtak hozzá, hogy maga vesse meg az ágyát. Most maga merte ki a tányérjába a levest, és elkomorodott, mert eszébe jutott a kórház.

Egy hétre saját felelősségére felfüggesztette a kezelést. Az orvosok tiltakoztak. A detoxifikáció nagyszerűen halad, mondták, de a voltaképpeni terápiát még nem kezdték meg. Rámutattak, hogy mekkorák a visszaesési mutatók azoknál a pácienseknél, akik nem fejezik be a programot. Megmagyarázták, hogy a biztosítása érvényét veszti, ha kijelentkezik a kezelésről. A Sense/Net majd állja a számlát, mondta nekik, de ha nagyon akarják, ő is kifizetheti. Megmutatta a platina MitsuBank chipjét.

A Lear-je egy óra múlva érkezett; utasította, hogy vigye a Los Angeles-i repülőtérre, odarendelt magának egy kocsit, és letiltotta az összes bejövő hívást.

— Ne haragudjon, Angela — mondta a repülő a Montego-öböl fölött, néhány másodperccel a felszállás után —, de Hilton Swift van a vonalban. Fölülbírálta a maga utasításait.

— Angie — mondta Swift —, tudhatnád, hogy egy percre sem tévesztelek szem elől. Tudhatnád, Angie.

Odafordult, és a hangszóró fekete oválisára meredt. Sima, szürke műanyaglemezbe volt ágyazva, és a lány elképzelte, hogy Swift ott kuporog mögötte a Lear orr-részében, hosszú szúnyoglábát fájdalmas, groteszk pózba húzva.

— Tudom, Hilton — mondta. — Igazán kedves tőled, hogy felhívsz.

— Los Angelesbe fogsz menni, Angie.

— Igen. Ezt mondtam a gépnek is.

— Malibuba.

— Rendben.

— Piper Hill már úton van a repülőtérre.

— Kösz, Hilton, de nem akarom látni Pipert. Senkit sem akarok látni. Csak egy kocsit.

— Most senki sincs a házban, Angie.

— Nagyszerű. Éppen ezt szeretném, Hilton. Hogy senki se legyen ott. Csak a ház, üresen.

— Biztos vagy benne, hogy jó ötlet?

— Régóta nem volt már ilyen jó ötletem, Hilton.

Rövid szünet.

— Azt mondták, Angie, igazán jól haladtak, mármint a kezeléssel. De szerették volna, ha tovább maradsz.

— Egy hétre van szükségem — mondta a lány. — Egy hétre. Hét napra. Egyedül.

A házban töltött harmadik éjszaka után hajnalban ébredt, kávét főzött, felöltözött. Pára csíkozta a tornácra nyíló ablakot. Nyugodtan aludt; ha voltak is álmai, nem emlékezett rájuk. Mégis furcsán érezte magát aznap reggel; mintha vibrált volna belül, szinte szédült. Megállt a konyhában; a vastag, fehér gyapjúzoknin keresztül érezte a kerámiapadló hűvösét, ujjait a meleg csésze köré fonta.

Van itt valami. Kinyújtotta a karját, fölemelte a kávét, mint valami áldozókelyhet; a mozdulat egyszerre volt ösztönös és ironikus.

Utoljára három éve lovagolta meg őt egy loa; három éve nem is érintkezett velük. De most?

Legba? Vagy valaki más?

A sejtelmes jelenlét hirtelen meghátrált. A lány túl gyorsan tette le a csészét a konyhapultra — a kávé a kezére löttyent —, és futott, hogy cipőt meg kabátot húzzon. Egy zöld, gumitalpú cipőt a szekrényből, meg egy vastag, kék hegymászó dzsekit, amire nem emlékezett, és túl nagy volt ahhoz, hogy Bobbyé lehessen. Kisietett a házból, le a lépcsőn; ügyet sem vetett a játék-Dornier zümmögésére, amint az a levegőbe emelkedett mögötte, akár egy türelmes szitakötő. Északra nézett, a parti házak zilált sorára — a tetők zűrzavara egy riói nyomornegyedre emlékeztette —, aztán délnek fordult, a Lakótelep felé.

Aki eljött hozzá, az Mamman Brigitte volt, vagy más néven Grande Brigitte, akit egyesek Samedi báró asszonyának véltek, mások viszont úgy hívták őt: a Legöregebb Halott.

Angie baloldalán a Lakótelep álomtömege terült el, formák és egyéniségek káosza. A Watts-tornyok törékenynek tűnő, neonkivilágítású utánzatai mellett neobrutalista bunkerek álltak, homlokzatukon bronz domborművekkel.

Ahogy elhaladt mellettük, a tükörsíkokon sorra felhőtorlaszok jelentek meg a hajnali Csendes-óceán egén.

Az elmúlt három évben gyakran előfordult vele, hogy úgy érezte, mintha áthágna egy láthatatlan válaszvonalat, a hit, és a hiszékenység határát, amit egyszer már átlépett, csak éppen a másik irányban. Ilyenkor az a benyomása támadt, a loákkal töltött ideje álom volt csupán, vagy legfeljebb a kulturális rezonancia ragályos görcse, mely még abból az időből maradt vissza benne, amit Beauvoir New Jersey-i oumphorában töltött. Más szemekkel kellene nézni a világot: nincsenek istenek, nincsenek lovasok.

Tovább sétált, kényelembe ringatta őt a fövény, a part-idő örökbe nyúló pillanata, a most-és-mindig érzés.

Az apja halott volt, lassan hét éve már, és Angela elég keveset tudott róla, az életéről. Hogy szolgált valakit vagy valamit, hogy a jutalma tudás volt, s hogy őt áldozta fel érte cserébe.

Néha úgy érezte, mintha egyszerre három élete lenne, és elszigeteli őket egymástól valami, amit nem képes megnevezni; sohasem reménykedhet hát a teljességben.

Először is ott voltak a gyermekkori emlékek a Maastelepről az arizonai fennsíkon, ahol megragadott egy homokkő karzatoszlopot az emeleti sétányon, arcát a szél ellen szegte, s úgy érezte, mintha az egész kősivatag az ő hajója volna, amit tovább kormányozhat a hegyek mögötti alkonyfények felé. Később el kellett repülnie onnan, a félelem kemény csomóvá gyűlt a torkában, és nem tudta felidézni magában az utolsó pillantást, amit az apja arcára vetett. Valószínűleg a nyitott hangárban történhetett; a többi sárkányrepülő nekifeszült a rögzítőkábeleknek a szélben, pedánsan felsorakozó szivárványmolyok. Az első élete aznap éjjel ért véget, az apjáéval együtt.