William Gibson: Mona Lisa Overdrive

— Ő az, aki a robotokat építi — mondta a lány rágógumizva. — Mondtad.

— Bizony ám! — mondta Kid, és kinyitotta az ajtót. — Itt várjál, Cherry drága!

Kid hosszú vidrabőr kabátot viselt, az alja makulátlan, vasalt orrú cipőjét súrolta, mikor kilépett az autóból. Dörzsölt megpillantott valamit a Dodge hátuljában; sebészpólyák, infúziós csövek…

— Hé, Kid — mondta —, ott meg mit rejtegetsz?

Kid gyűrűdíszes keze a magasba lendült, hátrébb hessegetve Dörzsölt Henryt, miközben az autó ajtaja becsukódott, és Cherry Chesterfield megnyomta az ablakzáró gombot.

— Most beszélgetni fogunk egy kicsit. Dörzsölt.

— Nem hiszem, hogy túl sokat kérnék — mondta Kid Afrika, és nekitámaszkodott vidrabőr kabátjában egy nyersfém munkapadnak. — Cherrynek orvostechnikusi papírja van, és tudja, hogy meg fogja kapni a fizetségét. Klassz csaj, Dörzsölt.

És kacsintott.

— Kid…

Kid Afrika kocsijának a hátuljában ott volt ez a pali, aki tökre halottnak tűnt, kómában feküdt, vagy ilyesmi. Mindenféle pumpákra, csövekre, kábelekre volt rácsatlakoztatva, a tetejébe még valami szimstim rendszerre is; és ezt az egészet energiatelepestül-mindenestül rászerelték egy ósdi, görgős, ötvözött acél hordágyra.

— Mi van? — Cherry, aki követte őket, miután Kid hátravitte Dörzsöltet, hogy megmutassa neki a fickót az autó hátuljában, tamáskodva meredt a hatalmas Bíróra, jobban mondva arra, ami megvolt belőle; a láncfűrészes kar továbbra is ott hevert a gépzsíros padlón, ahol Kismadárral hagyták. Ha tényleg orvostechnikusi papírjai vannak, gondolta Dörzsölt, az illető orvostechnikus valószínűleg még nem vette észre az eltűnésüket. Legalább négy bőrdzseki volt rajta, mindegyik jópár számmal nagyobb a kelleténél.

— Dörzsölt igazi művész, már mondtam neked.

— Ez a pofa haldoklik. Húgyszaga van.

— Kijött a katéter — mondta Cherry. — És mire való ez az izé?

— Nem tarthatjuk itt, Kid, már majdnem kinyiffant. Ha ki akarod nyírni, vágd bele valami lyukba a Kutyamagányon.

— Nem haldoklik — mondta Kid Afrika. — Nem bántotta senki, nem beteg…

— Akkor meg mi a fasz baja van?

— Alámerült, bébi. Hosszú utazáson van. Békére és nyugalomra van szüksége.

Dörzsölt Kidről a Bíróra nézett, aztán vissza Kidre. Szerette volna már megszerelni azt a kart. Kid azt akarta, hogy Dörzsölt két, esetleg három hétig tartsa magánál a fickót; addig itt hagyná Cherryt, hogy vigyázzon rá.

— Kicsit nehéz a felfogásom. A haverod ez a pali, vagy mi?

Kid Afrika vállat vont a vidrabőr alatt.

— Akkor miért nem tartod magadnál?

— Nem elég csendes. Nem elég nyugodt.

— Kid — mondta Dörzsölt —, jövök neked eggyel, de ez nekem túl fura. Egyébként is melóznom kell, és egyébként is túl fura. És itt van Gentry is; most Bostonban van; holnap este visszajön, és neki nem fog tetszeni a dolog. Tudod, milyen izé tud lenni az emberekkel… És ez a kéró inkább az övé, tudod, hogy van ez…

— Már kilógattak a korláton, ember — mondta Kid Afrika szomorúan. — Emlékszel?

— Hé, hát hogyne emlékeznék, én csak…

— Nem emlékszel elég jól — mondta Kid. — Oké, Cherry. Menjünk! Nem jó éjszaka mászkálni a Kutyamagányon.

Ellökte magát az acélpadtól.

— Nézd, Kid…

— Felejtsd el! A kibaszott nevedet sem tudtam odaát Atlantic Cityben, csak nem akartam, hogy a fehér fiúból nyolcvan kiló takony legyen az utcán, emlékszel? Mivel akkor nem tudtam a nevedet, úgy sejtem, most se tudom.

— Kid…

— Igen?

— Oké. Marad a pali. Két hétig maximum. Szavadat adod, hogy visszajössz, és elviszed? És segítesz, hogy elrendezzem a dolgot Gentryvel?

— Mi kell neki?

— Drogok.

Mikor Kid Dodge-a belevágott a Kutyamagányt elborító pocsolyákba, Kismadár újra előkerült. Egy halom tömbbé zúzott autó mögül bújt elő; vetemedett, rozsdás fémlemezek, itt-ott még mindig látszik rajtuk a fényes zománc.

Dörzsölt egy ablakból figyelte, magasan fent a Gyártelepről. Az acélkeret négyzeteit innen-onnan összeszedett műanyaglapokkal töltötték ki, mindegyik más színű és vastagságú volt, úgyhogy ha Dörzsölt félrebillentette a fejét, kristályos melegrózsaszín árnyalatban látta Kismadarat.

— Ki lakik itt? — kérdezte Cherry mögötte a szobából.

— Én — mondta Dörzsölt. — Kismadár, Gentry…

— Mármint ebben a szobában.

Dörzsölt megfordult, és látta, hogy a lány a hordágy és a rácsatlakoztatott gépek mellett áll.

— Te — válaszolta.

— Ez a te kéród? — Cherry a falakra ragasztott tervrajzokat nézegette, Dörzsölt első elképzeléseit a Bíróról, a két Felügyelőről, a Hullamorzsolóról meg a Boszorkáról.

— Ne is törődj vele!

— Nehogy a fejedbe végy valamit! — mondta a lány.

Dörzsölt ránézett. A szája sarkában gyulladt, pirosló sebhely volt, mintha elvakart volna egy pattanást. Platinaszőke haja szinte világított a szürke környezetben.

— Mondtam már, ne is törődj vele!

— Kid szerint van áramotok.

— Ja.

— Jobb lesz, ha rákapcsoljuk a hálózatra — mondta Cherry, és a hordágy felé fordult. — Nem fogyaszt sokat, de a telepek kezdenek lemerülni.

Dörzsölt átvágott a szobán, és a lány szemébe nézett.

— Jobb lesz, ha elárulsz nekem valamit — mondta. Nem voltak ínyére azok a csövek. Az egyikük a fickó orrlyukába futott, és ha belegondolt, öklendeznie kellett. — Ki ez a pali, és egész pontosan mi a faszt művel vele Kid Afrika?

— Semmit — mondta a lány, és néhány billentyű lenyomásával lehívott egy grafikont a biomonitorra, amit ezüstszínű ragasztószalaggal rögzítettek a hordágy végére. — Még tart a REM-fázis. Szerintem egész idő alatt álmodik… — A magatehetetlen férfi vadonatúj hálózsákban volt a hordágyra szíjazva. — Mindenesetre bárki is legyen, fizet érte Kidnek.

A fickó homlokára valóságos elektróda-hálózatot ragasztottak. A hordágy pereme mentén egyetlen fekete kábelt feszítettek ki, amelyik a bal fül mögötti aljzatba csatlakozott. Dörzsölt követte tekintetével egészen a vaskos, szürke tömbig, ami a hordágyra szerelt felépítmény központi egységének tűnt. Szimstim? Nem úgy néz ki. Valami cybertéri rendszer? Gentry sokat tudott a cybertérről, legalábbis folyton beszélt róla, de Dörzsölt még sosem hallott olyanról, hogy valaki eszméletlenül is becsatlakozva marad… Az emberek azért csatlakoznak be, hogy nyüzsögjenek. Fölrakják az elektródákat, és egyszeriben odakint találják magukat, ahol a világ összes adata felhalmozódik, mint valami gigászi neonvárosban, amiben kedvükre mászkálhatnak, vizuálisan fölfoghatják, értelmezhetik — mert máskülönben túl bonyolult lenne eljutni éppen ahhoz az adathoz, amire szükségük van. Ikonika — Gentry mindig így emlegette.

— Fizet Kidnek?

— Igen — mondta a lány.

— Miért?

— Hogy így tartsa. És elrejtse.

— Ki elől?

— Nem tudom. Nem mondta.

Az ezt követő csöndben Dörzsölt tisztán hallotta a fekvő férfi reszelős lélegzetét.

A háznak mindig is különös illata volt.

Hozzátartozott az időhöz, a sós levegőhöz és a drága házak entrópiás természetéhez, amiket túl közel építenek a tengerparthoz. Talán a rövid ideig, de gyakorta lakatlanul maradó helyeknek is jellegzetes tulajdonsága volt ez a szag, azoknak a házaknak, melyeket nyughatatlan lakóik érkezésekor és távozásakor nyitnak-zárnak. A lány maga elé képzelte az üres szobákat, ahogy rozsdafoltok virágzanak ki csendesen a krómfelületeken, az árnyékos sarkokban sápadt-fakó penészgombatelepek sarjadnak. Az építészek, mintha ezzel rótták volna le hódolatukat a dolgok örök körforgása előtt, nem idegenkedtek némi rozsdától; a teraszon a masszív acélkorlátokat csuklóvékonyságúra marta a hosszú évek sós permete.