William Gibson: Mona Lisa Overdrive

— Kinyitott egy ajtót, és intett a lánynak, hogy fáradjon be. — Remélem, megteszi… — Levette a szemüvegét, és energikusan megtörölte egy gyűrött szövetdarabbal. — Mindjárt hozom a csomagokat.

Miután elment, Kumiko lassan körbejárta a masszív, fekete márványkádat, amely az alacsony, zsúfolt szoba közepét foglalta el. Az éles szögben a mennyezet felé tartó falakat aranyozott keretű, itt-ott foltokkal pettyezett tükrök takarták. Két kis manzárdablak szegélyezte a legnagyobb ágyat, amit Kumiko valaha látott. Az ágy fölötti tükörbe apró, állítható fényforrásokat építettek, mint a repülőgépek olvasólámpái. Megállt a kád mellett, és megérintette az aranyburkolatú sirály ívesen hajló nyakát, ami a csap szerepét töltötte be. Két kiterjesztett szárnya volt a meleg- és a hidegvíz-szabályozó. A szobában csönd volt és meleg; egy pillanatra mintha megtelt volna az anyja jelenlétével, sajgó köd gyanánt.

Petal megköszörülte a torkát a küszöbön.

— Nos — mondta, miközben bebaktatott a poggyásszal —, akkor minden rendben? Megéhezett már? Nem? Amíg megszokja a környezetet, elmegyek… — Elrendezte az ágy mellett a bőröndöket. — Ha szeretne enni, csak szóljon! — Egy díszes, antik telefonkészülékre mutatott; a kagyló elefántcsontból és sárgarézből volt. — Csak beszéljen bele, tárcsáznia nem kell. Reggeli akkor van, amikor kedvet érez hozzá. Kérdezzen meg valakit, majd az megmutatja, hol tálalnak. Akkor találkozhat Swainnel is…

Petal visszatérésével az anyja eltűnt a szobából. Mikor a férfi jó éjszakát kívánt neki, és becsukta az ajtót, megprólta újra felidézni, de nem ment.

Hosszú ideig ott maradt a kád mellett, és a sirály nyakának hűvös fémborítását simogatta.

Kid Afrika november utolsó napján érkezett meg a Kutyamagányra, antik Dodge-át egy Cherry Chesterfield nevű fehér lány vezette.

Dörzsölt Henry és Kismadár éppen egy láncfűrészt bütyköltek, ami egyébként a Bíró bal karja volt, mikor Kid Dodge-a megjelent; foltos légpárna-szoknyája barna szökőkutakat csapott fel a Kutyamagány egyenetlen acélsíkján összegyűlő rozsdás vízből.

Kismadár vette észre először. Kismadárnak jó szeme volt, meg egy tízszeres nagyítású látcsöve, amit a nyakába akasztva hordott a válogatott állatcsontok meg az ősrégi üvegzáró fémkupakok között. Dörzsölt felnézett a hidraulikus csuklóról, és látta, hogy Kismadár teljes két méteres magasságában kiegyenesedik, majd látcsövét az üvegezetlen acélrács felé fordítja, amely a Gyártelep déli falának túlnyomó részét alkotta. Kismadár sorvadásig sovány volt, már-már csontvázszerű; a két hátrazselézett barna haj szárny, amiről a nevét kapta, élesen kirajzolódott a sápadt égboltra. A tarkóját és oldalt a fejét kopaszra borotválta; a szárnyakkal és az áramvonalasított kacsafarok-varkoccsal úgy festett, mintha egy lefejezett barna sirályt hordana sapka helyett.

— Hú — mondta Kismadár —, baszodanyád!

— Mi a franc? — Kismadarat elég nehéz volt rábírni az összpontosításra, márpedig ehhez a munkához két pár kéz kellett.

— Az a nigger.

Dörzsölt felállt, és beletörölte a kezét a farmerébe, miközben Kismadár kipiszkálta a zöld Mech-5 mikrosoftot a füle mögötti aljzatból — és azonnal elfelejtette a Bíró láncfűrészének helyrepofozásához szükséges nyolcfázisos szervokalibrációs eljárást.

— Ki vezet?

Afrika, ha csak tehette, sohasem ült maga a volánhoz.

— Nem látni — Kismadár zörögve visszaejtette a látcsövet a csont- és bádogkollekció közé.

Dörzsölt csatlakozott hozzá az ablakban, és együtt figyelték a közeledő Dodge-ot. Kid Afrika nem sajnálta a sötét festéksprayt a légpárnás autó mattfekete karosszériájától, rendszeres időközönként nekiesett vele, s a zord összhatást nem tompították a masszív elülső lökhárítóra forrasztott krómlemezes koponyák sem. Volt idő, amikor az üreges acélkoponyák szemébe piros karácsonyi égőket szerelt; talán már nem törődik annyit az imázsával, mint régen.

Amikor az autó behúzott a Gyártelep mellé. Dörzsölt hallotta, hogy Kismadár visszacsoszog az árnyékok közé; nehéz bakancsa fülsértőn csikorgott a csillogó, hajszálvékony fémforgácsokon, és a vastag porrétegen.

Dörzsölt egy poros ablaküveg-szilánkon keresztül figyelte — utolsóként árválkodott a keretben —, amint a Dodge végre leereszkedik légpárna-szoknyáira a Gyártelep elé, csikorogva és gőzfelhőket okádva.

Valami megzördült mögötte a sötétben; azonnal tudta, hogy Kismadár a régi alkatrészállványnál van, és éppen a házilag barkácsolt hangtompítót csavarja föl a kínai gyártmányú gyorstüzelő puskára, amivel nyulakra szoktak vadászni.

— Madár — mondta Dörzsölt, és lehajította a csavarhúzóját a padlóra —, tisztában vagyok vele, hogy egy hülye kis jersey-i seggfej vagy, de az Úristen rohasszon meg téged, muszáj folyton emlékeztetni rá?

— Nem bírom azt a niggert — mondta Kismadár az állvány mögül.

— Ja, és ha azt a niggert egyáltalán érdekelné a létezésed, ő se bírna téged. Ha tudná, hogy itt ácsorogsz azzal az ágyúval a mancsodban, keresztbe nyomná le a torkodon.

Kismadár nem felelt. Egy csupa fehérek lakta jersey-i peremvárosban nőtt fel, ahol senki sem tudott szart se semmiről, és az emberek utáltak mindenkit, aki okosabb volt náluk.

— És én is segítenék neki! — Dörzsölt fölhúzta régi, barna dzsekijén a cipzárat, és kiballagott Kid Afrika légpárnásához.

A poros sofőrablak szisszenve leereszkedett, láthatóvá téve egy sápadt arcot, amit csaknem teljesen eltakart a hatalmas, borostyánszínű pilótaszemüveg. Dörzsölt bakancsa alatt papírvékonyságúra rozsdásodott, ősrégi vaskannák recsegtek. A sofőr lecibálta magáról a pilótaszemüveget, és ráhunyorgott; valami nő volt, de az a borostyánszínű vacak most meg a nyakában lógott, teljesen eltakarva a száját meg az állat. Kid ezek szerint a túloldalon ül, ami igazán kapóra fog jönni abban a valószínűtlen esetben, ha Kismadár mégis lövöldözni kezdene.

— Menj körbe! — mondta a lány.

Dörzsölt megkerülte a Dodge-ot, elhaladt a krómozott koponyák mellett, és hallotta azt az árulkodó kis neszt, ahogy Kid Afrika ablaka leereszkedett.

— Dörzsölt Henry — mondta Kid. A lehelete fehéren gőzölgőtt, ahogy találkozott a Gyártelep levegőjével. — Helló!

Dörzsölt lenézett a hosszúkás, barna arcba. Kid Afrikának nagy, mogyoróbarna szeme volt, ferdén vágott, mint egy macskáé, s hozzá ceruzavékony bajusza. A bőre úgy fénylett, akár a puhított bivalybőr.

— Helló, Kid! — Dörzsölt tömjénillatott érzett az autó belsejéből. — Hogy vagy?

— Nos — mondta Kid, és a szeme résnyire szűkült —, emlékszem, azt mondtad egyszer, ha ki tudnál segíteni bármiben…

— Ja — vágta rá Dörzsölt, és bizseregni kezdett benne a feszültség. Kid Afrika egyszer megmentette a seggét Atlantic Cityben; lebeszélt róla néhány mérges testvért, hogy kipottyantsák őt egy kiégett felhőkarcoló negyvenharmadik emeleti erkélyéről. — Valaki ki akar dobni egy jó magas épületből?

— Dörzsölt — mondta Kid —, szeretnélek bemutatni valakinek.

— És akkor kvittek leszünk?

— Dörzsölt Henry, ez a csinos lány itten Miss Cherry Chesterfield az ohiói Clevelandből — Dörzsölt lehajolt, és megnézte magának a sofőrt. Hirtelenszőke, festett szemű. — Cherry, ez az én bizalmas jóbarátom, Mr. Dörzsölt Henry. Mikor még fiatal volt és rossz ember, a Deacon Bluesban motorozott. Most, hogy megöregedett, de továbbra is rossz ember, elásta magát ebben a szar lyukban, és a művészetének él. Igazán tehetséges ember, tudod.