William Gibson: Mona Lisa Overdrive

— Eddy, én begolyózok, ha sokat dekkolunk még itt.

Ennél kevesebbért is ütés járt, úgyhogy a térdéhez szorította az arcát, a durva szövésű pokrócra, és várt.

— Na ja — mondta Eddy. — Vissza akarsz menni a harcsafarmra? Vissza Clevelandbe?

— Értsd meg, nem bírom már…

— Holnap.

— Mi lesz holnap?

— Az elég hamar van neked? Holnap este, egy kibaszott magánröpcsivel? Egyenesen New Yorkba? Akkor abbahagyod nekem ezt a baszakodást?

— Kérlek, bébi — és Mona feléje nyújtotta a kezét —, vonattal is mehetünk…

Eddy félrelökte a kezét.

— Szar van neked az agyad helyén, hülye kurva!

Ha tovább panaszkodik a kégli miatt, ha valami olyat mer kiejteni a száján, hogy Eddy úgyse fog feltörni, hogy az összes nagy bulijából lófasz se jön össze, akkor a srác felkúrná magát, tudta, hogy felkúrná magát. Mint amikor hisztizni kezdett a bogarak miatt, a csótányok miatt, amiket itt pálmabogárnak hívnak, mert istenátka mutánsok voltak, legalább a felük; valaki megpróbálta kiirtani őket valamivel, ami elbaszta a DNS-üket, úgyhogy az ember folyton ilyen döglődő csótányokat látott, hol túl sok, hol túl kevés lábbal meg fejjel, és egyszer látott egy olyat is, amelyik úgy nézett ki, mintha lenyelt volna egy keresztet, vagy valami ilyesmi, legalábbis a tora vagy potroha vagy micsodája úgy el volt torzulva, hogy Monát elfogta tőle a hányinger.

— Bébi — mondta Mona, és megpróbálta ellágyítani a hangját —, nem tehetek róla, de ez a kégli engem egyszerűen…

— Hooky Green's — mondta Eddy, mintha meg se hallotta volna —, fenn voltam a Hooky Green's-ben, és összejöttem egy nagymenővel. Kiválasztott magának, tudod? Van szeme a tehetségre — A lány szinte a bőrén érezte, hogy vigyorog a sötétben. — Londonból való, Angliából. Tehetségre vadászik. Besétált a Hooky's-ba, és aszonta: „Te vagy az én emberem!”

— Új fuvar? — Hooky Green's volt az a hely, ahol Eddy szerint a dolgok zajlottak, egy csupa üveg felhőkarcoló negyvenharmadik emeletén; a belső falak legtöbbjét kiütötték, úgyhogy a táncparkett akkora lett, mint egy lakótömb, de Eddy elszokott a csehótól, amikor senki sem volt hajlandó különösebb figyelmet szentelni neki. Mona sosem látta magát Hooky-t, a „tökös bunkó Hooky”-t, a visszavonult focistát, akié a csehó volt; a parkettet viszont frankónak találta a tánchoz.

— A kurva mindenit, idefigyelnél végre? Fuvar? Szart. Ez a pasas menő, ő a kapcsolatom, rajta van a létrán, és engem is fel fog húzni magával. És tudod mit? Én meg magammal viszlek téged.

— De mit akar?

— Egy színésznőt. Egyfajta színésznőt. Meg egy okos srácot, aki gondoskodik a csajról, és megmutatja neki, hol a helye.

— Színésznő? Hely? Milyen hely?

Hallotta, hogy Eddy lehúzza a dzsekije cipzárját. Valami az ágyra hullott, közvetlenül a lába mellett.

— Két rongy.

Jézus, talán ez mégse tréfa. De ha nem, akkor meg mi a pokol?

— Mennyit kaszáltál ma éjjel, Mona?

— Kilencvenet — Valójában százhúszat, de a maradékot el akarta tenni magának. Félt Eddytől, és általában nem merte átvágni, de most kellett neki a pénz a lövetre.

— Tartsd meg! Szerezz valami ruhát! De ne olyat, amiben melózni szoktál. Most senki se akarja, hogy a kis segged kilógjon a cuccból, ez másfajta buli.

— Mikor?

— Mondtam már, holnap. Istenhozzádot mondhatsz ennek a kurva kéglinek.

Mikor ezt meghallotta, Mona legszívesebben visszatartotta volna a lélegzetét. A szék megint megnyikordult.

— Kilencven, mi? — Ja.

— Meséld el!

— Eddy, olyan fáradt vagyok…

— Nem — mondta Eddy.

De nem az igazságot szerette volna hallani, még csak nem is olyasmit, ami közel járt hozzá. Egy sztorit akart, egy sztorit, amit ő tanított meg neki. Nem azt akarta tudni, miről beszéltek (szinte mindig volt valami, amit rohadtul el szerettek volna mondani közben, és általában meg is tették), vagy hogy meddig szarakodtak a vérvizsgálati papírjaival, vagy hogy majdnem mindig elsütötték azt az idétlen viccet (amit az ember meggyógyítani már nem tud, azt lejegeli), vagy hogy mit kértek tőle az ágyban.

Eddy folyton arról a nagydarab fickóról akart hallani, aki úgy bánik Monával, mintha nem is érdekelné. Csak arra kellett vigyáznia, mikor elmesélte, nehogy túl keménynek tüntesse fel a fuvart, mert az sokkal többe került volna, mint amennyit valójában kapott. A fő dolog az volt, hogy az a képzeletbeli fuvar úgy bánt vele, mintha egy felszerelési tárgy lenne, amit kikölcsönzött fél órára. Nem mintha nem lettek volna ilyen tagok, de azok általában babaházakba jártak, vagy stimfilmeket néztek. Mona kuncsaftjai inkább beszélgetni akartak, megpróbálták meghívni utána egy szendvicsre, és ez a maga módján ugyanolyan rossz volt, de nem olyan rossz, mint amit Eddy szeretett volna hallani. És Eddynek arra volt szüksége, hogy Mona elmesélje neki, hogy mennyire nem akarta, de végül mégis azon kapta magát, hogy kívánja, rohadtul kívánja.

Kinyúlt a sötétben, és megérintette a pénzzel tömött borítékot.

A szék megint nyikordult egyet. Így hát elmondta neki, hogy éppen a Buylow-ból jött kifelé, amikor lecsapott rá az a nagydarab pali, és megkérdezte tőle, hogy mennyi, amitől nagyon zavarba jött, de azért megmondta neki, és beleegyezett. Aztán elmentek a pofa kocsijához, ami nagy volt és régi és valahogy nyirkos szagú (ezeket az aprólékos részleteket még a clevelandi napjaiból merítette), és ott a pasas egyszerűen lelökte az ülésre…

— A Buylow előtt?

— Nem, hátul.

Eddy sosem vádolta meg azzal, hogy az egészet csak kitalálja, bár Mona sejtette, hogy az alapokat tulajdonképpen ő tanította meg neki, és egyébként is mindig ugyanaz a sztori volt, csak kisebb dolgokban változtatott rajta. Mire a nagydarab pofa felhúzta a szoknyáját (a feketét, mondta, és a fehér cipőm volt rajtam) és kigombolta a nadrágját, Mona már hallotta Eddy övcsatjának a csörgését, ahogy lehámozta magáról a farmert. Miközben becsusszant mellé az ágyba, Mona azon tűnődött, egyáltalán fizikailag lehetséges-e az a póz, amit leír, de azért csak folytatta, és Eddyre mindenesetre hatott a dolog. Nem feledkezett meg róla, hogy mikor a pofa beléhatolt, az nagyon fájt, pedig addigra már igazán benedvesedett. Mondta azt is, hogy a csuklóját szorongatta, de akkor már tényleg belezavarodott, hogy mi hol volt, csak arra emlékezett, hogy a segge fent a magasban. Eddy megérintette, simogatni kezdte a mellét meg a hasát, úgyhogy sietve rátért, milyen brutálisan bánt vele a fuvar, és hogy ő mit érzett közben.

Persze valójában fogalma sem volt, mit is kellett volna éreznie közben. Tudta, hogy el lehet jutni egy olyan pontra, ahol fáj egy kicsit, de attól még nagyon jó, viszont tisztában volt azzal is, hogy Eddy nem erre gondol. Eddy azt akarta hallani, hogy rohadtul fájt, és szar érzés volt, de ennek ellenére élvezte. Ennek persze semmi értelme nem volt, de megtanulta, hogy úgy mesélje el, ahogy Eddynek tetszik.

Mert így vagy úgy, de működött a dolog, Eddy áthemperedett — a pokróc feltekeredett a hátára —, és befeküdt Mona lábai közé. A lány úgy vélte, hogy ilyenkor maga elé képzeli, amit mond, mintha egy képregényt nézne, amiben ő az az arctalan, nagydarab, erőszakos pofa. Közben megragadta Mona csuklóját, és lefeszítette az ágyra, a feje fölé, ahogy szerette.

És miután elkészült, összegömbölyödött mellette, és elaludt, Mona ébren feküdt a fülledt sötétségben, és egyre csak az utazás álma járt a fejében: fényes volt és csodálatos.