William Gibson - Mona Lisa Overdrive

Istenem, add, hogy igaz legyen!

Kumiko a hatalmas ágyban ébredt, és mozdulatlanul feküdt tovább, némán hallgatózva. Valahol a távolban tompán morajlott a folyamatos forgalom.

Hideg volt a szobában; magára kanyarította a rózsaszín düftint, mint valami sátrat, és kimászott az ágyból. A kis ablakokat fénylő dér lepte. Odament a kádhoz, és megrántotta a sirály egyik aranyozott szárnyát. A madár köhintett, gurgulázott, és nekilátott, hogy megtöltse a kádat. Kumiko, továbbra is a takaróba burkolózva, kinyitotta a bőröndjeit, és nekifogott, hogy kiválogassa aznapi ruháit, a kiválasztott darabokat gondosan az ágyra terítve.

Mikor a fürdővíz elkészült, a padlóra csúsztatta a düftintakarót, átmászott a márványperemen, és sztoikus nyugalommal beleereszkedett a fájdalmasan forró vízbe. A kádból felszálló gőz megolvasztotta a dérréteget; az ablakokon most nyirkos pára csörgött. Azon tűnődött, vajon minden angol hálószobában van-e ilyen kád. Módszeresen bedörzsölte magát egy ovális francia szappannal, amennyire tudott, megmosakodott, aztán beburkolózott egy hatalmas, fekete törölközőbe, és némi nehézség árán megtalálta a mosdókagylót, a vécét és a bidét. Egy nagyon kicsi helyiségben voltak eldugva, ami régebben talán ruhásszekrény lehetett: a falakat sötét furnérlemezek borították.

A színpadias külsejű telefon kétszer megcsörrent.

— Igen?

— Itt Petal. Mit szólna egy reggelihez? Roger is itt van. Alig várja, hogy találkozhasson magával.

— Köszönöm — mondta Kumiko. — Éppen öltözködöm.

Fölhúzta a legjobbik és legbuggyosabbik bőr nadrágszoknyáját, aztán belebújt egy bolyhos, kék pulóverbe, amelyik olyan bő volt, hogy akár Petal is belefért volna. Mikor kinyitotta a retiküljét, hogy elővegye a sminkkészletét, megpillantotta a Maas-Neotek készüléket. Az ujjai automatikusan rácsukódtak. Nem akarta megidézni Colint, de egyetlen érintés is elég volt; a fiú ott állt mellette, komikusan nyújtogatta a nyakát, és az alacsony, tükrös mennyezetet bámulta.

— Föltételezem, hogy nem Dorchesterben vagyunk.

— Itt én kérdezek — mondta Kumiko. — Mi ez a hely?

— Egy hálószoba — jött a válasz. — Elég kétes ízlésre valló berendezéssel.

— Válaszolj a kérdésemre, kérlek!

— Nos — mondta Colin, az ágyat és a kádat méregetve —, a bútorzatról ítélve valami bordély lehet. A legtöbb londoni épületről minden fontosabb történelmi adattal rendelkezem, de erről nincs semmi különös. 1848-ban építették. Nagyszerű példája az akkoriban egyeduralkodó klasszikus viktoriánus stílusnak. Ez a környék drága, de nem túl divatos, elsősorban bizonyos ügyvédi körökben népszerű — Vállat vont; Kumiko látta az ágy peremét fényezett lovaglócsizmáján keresztül.

A retiküljébe ejtette a készüléket, és Colin eltűnt.

A lifttel elég könnyen elboldogult; a fehér falú előszobában a hangokat követte. Végig egy folyosón. Aztán befordulva egy sarkon.

— Jó reggelt! — mondta Petal, és felemelte az ezüstbúrát egy tálról. Gőz szállt a magasba. — Itt a nehezen utolérhető Mr. Swain, magának Roger, és itt a reggelije.

— Helló! — mondta a férfi, és kinyújtott karral előrelépett. Fakó szempár a hosszúkás, erős csontú arcban. Sima, egérszínű haj, vízszintesen keresztbefésülve a homlokon. Kumiko nem tudta megállapítani a korát; az arca fiatal volt, ám a szürke szemek sarkában mély ráncok húzódtak. Magas ember volt, karja és válla, akár egy atlétáé. — Isten hozta Londonban! — Megfogta Kumiko kezét, megszorította, majd eleresztette.

— Köszönöm.

Swain gallér nélküli inget viselt, halványkék alapon nagyon finom piros csíkokkal, a mandzsettákon egyszerű, dísztelen, színarany oválisokkal. Nem gombolta be végig; a nyakánál kilátszott a tetovált bőr sötét háromszöge.

— Ma reggel beszéltem az apjával, és közöltem vele, hogy biztonságban megérkezett.

— Maga rangbéli ember.

A fakó szemek résnyire szűkültek.

— Tessék?

— A sárkányok.

Petal felnevetett.

— Hadd egyen a kölyök! — mondta valaki. Női hang.

Kumiko odafordult, és megpillantotta a karcsú, sötét alakot a magas, osztott ívű ablakok előtt; az ablakokon túl pedig a hólepte, körülfalazott kertet. A nő szemét ezüst szemüveg takarta, amely visszatükrözte a szobát és a benne tartózkodókat.

— Egy másik vendégünk — mondta Petal.

— Sally — mondta a nő —, Sally Shears. Egyél, édesem! Ha ugyanúgy unatkozol, mint én, bizonyára van kedved sétálni egy kicsit. — Ahogy Kumiko nézte, a nő keze fölemelkedett, megérintette a szemüveget, mintha le akarná venni. — A Portobello Road csak pár háztömbnyire van innen. Szükségem van egy kis friss levegőre — A két tükröző lencséhez mintha nem tartozott volna sem szár, sem keret.

— Roger — mondta Petal, miközben egy hatalmas villával rózsaszín szalonnaszeleteket szedett egy ezüsttálra —, gondolod, hogy Kumiko kisasszony biztonságban lesz a mi Sallynkkel?

— Ő igen, de én már kevésbé, amilyen hangulatban van most a hölgy — mondta Swain. — Attól félek, itt nem sok minden van, amivel el tudná foglalni magát — fordult Kumikóhoz, miközben az asztalhoz kísérte —, de igyekszünk minél kényelmesebbé tenni a londoni tartózkodását, és megszervezhetünk egy városnéző körutat is. Bár ez nem Tokió.

— Legalábbis egyelőre — mondta Petal, de Swain mintha nem hallottá volna.

— Köszönöm — mondta Kumiko, amikor Swain kihúzta neki a széket.

— Nagy megtiszteltetés ez számomra — mondta Swain. — Az apja hírneve és tekintélye…

— Hé — szólt közbe a nő —, a csaj fiatal még ehhez a lószarhoz. Kíméld meg tőle!

— Látja, Sally eléggé lehangolt — mondta Petal, és egy főtt tojást tett Kumiko tányérjára.

Sally Shears, mint kiderült, nem lehangolt volt; alig tudta elfojtani a dühét, a lángoló harag ott izzott minden lépésében, ahogy fekete cipősarka mérges géppisztolysorozatként kopogott a jeges kövezeten.

Kumikónak ugyancsak igyekeznie kellett, hogy le ne maradjon, ahogy a nő eltávolodott Swain házától a szelíd ívű utcán; szemüvege hidegen csillogott a sápadt téli napsütésben. Szűk, sötétbarna szarvasbőr nadrágot és bő, fekete dzsekit viselt, felhajtott gallérral; drága ruhák voltak, bár rövidre nyírt fekete hajával akár fiúnak is nézhették volna.

Kumiko félt, most először, mióta elhagyta Tokiót.

A nőben feszülő energia szinte tapintható volt, görcsbe gyűlő düh, amely bármelyik pillanatban elszabadulhat.

Kumiko a retiküljébe csúsztatta a kezét, és megszorította a Maas-Neotek készüléket; Colin azonnal ott termett mellette, sietősen ballagott, kezét a kabátja zsebébe dugta, csizmája nem hagyott nyomot a havon. Aztán elengedte a készüléket, és a fiú eltűnt, ám ő ismét biztonságban érezte magát. Nem kell attól félnie, hogy elmarad Sally Shears mellől, aki nehezen követhető iramot diktált; a szellem biztosan vissza tudná kalauzolni Swainhoz. És ha el akarok szökni, gondolta, segíteni fog nekem. A nő átcikázott az autók között egy kereszteződésben, hanyag mozdulattal elrántotta Kumikót egy vaskos, fekete Honda taxi elől, és valahogy sikerült belerúgnia a sárhányójába, amikor elhúzott mellettük.

— Iszol? — kérdezte aztán, a kezét Kumiko karján tartva. Kumiko megrázta a fejét.

— Kérlek, fáj a karom!

Sally szorítása megenyhült, de ellentmondást nem tűrően beterelte Kumikót egy díszes, dérlepte üvegajtón, egy zsúfolt odúféleség lármájába és melegébe, amely sötét faburkolattal és kopottas, őzbarna velúrral volt kibélelve.