William Gibson: Mona Lisa Overdrive

— Viszontláthatom még?

— Ha megkérhetném, Kumiko kisasszony, ne az én területemen!

Elgördültek a járdaszegély mellől.

— Petal — mondta Kumiko, miközben komótosan haladtak a londoni forgalomban —, apám azt mondta, hogy Swain…

— Hülye. Istenverte hülye. Erről most inkább nem beszélnék.

— Bocsánat.

A fűtés működött. Meleg volt a Jaguárban, és Kumiko nagyon fáradtnak érezte magát. Elhelyezkedett a piros bőrhuzaton, és lehunyta a szemét. A 3Jane-nel való találkozás, gondolta, valahogy megszabadította őt a szégyenétől, és attól is, ahogy az apja reagált az ő dühére. 3Jane nagyon kegyetlen asszony volt. Kumiko most már látta az anyja kegyetlenségét is. De egyszer mindent meg kell bocsátani, gondolta, és szép csendben álomba merült, útban egy Camden Town nevű helyre.

Az udvarházba költöztek; szürke kőfalak, nyeregtető, kora nyár. A birtok eleven és zöld, bár a hosszú fű nem nő tovább, és a vadvirágok sem hervadnak el.

A ház mögött melléképületek állnak — csupa kulcsra zárt, földerítetten hely —, és mögöttük széles rét húzódik, ahol kicövekelt sárkányrepülők feszülnek a széllökéseknek.

Egyszer, amikor a tölgyfák között sétált a rét szélén, három idegent pillantott meg; amin ültek, annak megközelítőleg lóformája volt. A lovak persze kihaltak, már jóval Angie születése előtt. A nyeregben egy karcsú, tweedruhás alak ült, hajszálra olyan, mint a lovászfiúk azokon a régi festményeken. Előtte egy fiatal japán lány markolta a kantárszárat, hátul pedig egy sápadt, elhanyagolt külsejű emberke kapaszkodott, szürke öltönyben és rózsaszín zokniban; a barna cipő fölött kivillant fehér bokája. A lány mintha meglátta volna; a tekintetük egy pillanatra találkozott.

Bobbynak elfelejtette megemlíteni.

Leggyakoribb látogatóik a hajnali álmokban érkeznek, bár egyszer felbukkant egy vigyorgó kis manó is, aki ingerülten döngette és rugdosta a nehéz tölgyfaajtót, és amikor Angie kisietett hozzá, a „kis pöcs Newmarkot” követelte. Bobby Finn néven mutatta be ezt a különös lényt, és úgy tűnt, hogy rettenetesen örül a találkozásnak. A Finn kopott zakójából különös szagegyveleg áradt: állott dohány, kenőolaj és szárított hering keveréke. Bobby megmagyarázta neki, hogy a Finn mindig szívesen látott vendég.

— Különben is hülyeség lenne kizárni. Ha egyszer be akar jönni, az isten se tudja visszatartani.

3Jane is eljön néha, ő az egyik hajnali látogató; a jelenléte szomorú és tapogatózó. Bobby alig érzi, Angie-ben azonban — aki oly sok emlékének volt a letéteményese — érces visszhangokat ver a vágyakozásnak, féltékenységnek, csalódottságnak és haragnak ez a furcsa keveréke. Angie megértette 3Jane indítékait, és megbocsátott neki — bár ugyan mi megbocsátanivaló van itt, a tölgyfalombokon átszűrődő napsütésben?

Ám a 3Jane-álmok néha fárasztják Angie-t; jobban szereti a többi álmot, különösen ifjú pártfogoltja álmait. Ezek általában akkor jelentkeznek, amikor kikerekednek a szellőtől a függönyök, és odakint megszólal az első dalosmadár. Ilyenkor Angie közelebb húzódik Bobbyhoz, lehunyja a szemét, magában kimondja Continuity nevét, és várja az első kicsi, csillogó képeket.

Látja, hogy a lányt egy jamaikai klinikára szállítják, hogy kigyógyítsák a durva stimulánsoktól való függőségéből. Az anyagcseréjét helyreállítja a Net türelmes orvoshada; végül, amikor színre lép, csak úgy sugárzik belőle az egészség. Érzékszervi rendszerét Piper Hill modulálja igazi szakértő módjára; első stimfilmjeit soha nem tapasztalt lelkesedés fogadja. A nemzetközi közönséget elbűvöli frissessége, életereje, és az a csodálatosan ötletes műfogás, hogy úgy ismerkedik a hírességek életével, mintha soha nem lett volna része benne.

Néha árnyék suhan át a távoli képernyőn, de csak egy pillanatra: Robin Lanier-t összezúzva, csontkeményre fagyva találták meg a New Suzuki Envoy hegyoldal-homlokzatán; mind Angie, mind Continuity tudja, kinek a hosszú, erős keze fojtotta meg a sztárt, és hajította ki oda.

Ám egyvalamit sosem tud megragadni: a történelem kirakósjátékának utolsó darabját.

A tölgyfák árnyékában, az acél- és lazacszínben játszó naplementében, ebben a Franciaországban, ami nem Franciaország, felteszi Bobbynak az utolsó kérdést.

Éjfélkor kint várakoztak a kocsifeljárón, mert Bobby mára ígérte neki a választ.

Amikor az órák bent a házban elütötték a tizenkettőt, Angie abroncsok csikorgását hallotta a kavicson. Az autó hosszú volt, alacsony és szürke.

A volán mögött a Finn ült.

Bobby kinyitotta az ajtót, és besegítette. A hátsó ülésen az a fiatalember fogadta, akire jól emlékezett: ő ült azon a lehetetlen lovon, a két másik különös alakkal. A fiú futó mosolyt küldött felé, de nem szólt semmit.

— Ez Colin — mondta Bobby, miközben beszállt mellé. — A Finnt már ismered.

— Magától sose találta volna ki, mi? — kérdezte a Finn, és sebességbe tette a kocsit.

— Nem — mondta Bobby —, nem hiszem.

A Colin nevű fiatalember megint elmosolyodott.

— Az aleph a mátrix elnagyolt megközelítése — mondta —, a cybertér egyfajta modellje…

— Igen, tudom — Angie Bobbyhoz fordult. — Nos? Megígérted, hogy ma elárulod nekem, miért következett be a Változás Napja?

A Finn felnevetett; nagyon furcsa hang volt.

— Nem miért, asszonyom. Inkább mitől. Emlékszik még, amikor Brigitte megemlítette magának a Másikat? Igen? Nos, ez a mitől, és a mitől a miért.

— Igen, emlékszem. Azt mondta, hogy amikor a mátrix végre ráismert önmagára, ott volt a „Másik”…

— És oda megyünk mi most — mondta Bobby, és átkarolta. — Nincs messze, de…

— De más — mondta a Finn —, komolyan más.

— De mi az?

— Tudja — szólalt meg Colin, és félresimított a homlokából egy barna tincset, akár egy antik színdarabban szereplő iskolásfiú —, amikor a mátrix öntudatra ébredt, egyidejűleg érzékelt egy másik mátrixot is, egy másik öntudatot.

— Nem értem — mondta Angie. — Ha a cybertér az emberi rendszerekben létező valamennyi adat teljes összegzése, akkor…

— Ja — vágta rá a Finn, és rátért a hosszú, nyílegyenes, néptelen autóútra —, csakhogy itten senki sem emlegette az emberi szócskát…

— A Másik valahol máshol volt — mondta Bobby.

— A Centauri-rendszerben — tette hozzá Colin.

Lehet, hogy viccelődnek vele? Hogy ez az egész Bobbynak valami tréfája?

— Szóval elég nehéz megmagyarázni, miért hullott szét a mátrix mindenféle vudu szarságra, amikor találkozott ezzel a Másikkal — mondta a Finn —, de majd ha odaérünk, látni fogja…

— Szerény véleményem szerint — jegyezte meg Colin — ez így sokkal szórakoztatóbb…

— Ez igaz?

— Egy New York-i perc múlva ott leszünk — mondta a Finn —, nem vicc.