William Gibson - Mona Lisa Overdrive

— Gyertek már — mondta Cherry —, Dörzsölt valószínűleg fent van Gentryvel meg a Gróffal…

— Mit mondtál? — És ez most Angie Mitchell hangja volt, tök ugyanolyan, mint a stimfilmekben.

Bárhol is voltak, kurva nagy hideg lett, miután kiszálltak a légpárnásból — Mona nem viselt harisnyát —, de végre kezdett világosodni; halványan derengő, szürke téglalapok bontakoztak ki a sötétből, valószínűleg ablakok. A Cherry nevű lány vezette őket, állítólag valami padlásra; időnként pár pillanatra felkattintotta a kulcstartós lámpát, hogy tájékozódjon. Mögötte Angie haladt, és Mona zárta a sort.

Mona cipőjének az orra megakadt valamiben, ami zörgött. Lehajolt, hogy kiszabadítsa magát, és az ujjai egy műanyag tasakot tapintottak. Kis, kemény holmik voltak benne, és ragadt. Mona mély lélegzetet vett, fölegyenesedett, és Michael dzsekijének oldalzsebébe csúsztatta a zacskót.

Aztán egy keskeny lépcsőt kellett megmászniuk, ami annyira meredek volt, hogy akár létrának is hívhatták volna; Angie szőrmebundája minden lépésnél Mona kézfejét súrolta a durva tapintású, hideg korláton. Egy pihenő, egy forduló, még egy lépcső, még egy pihenő. Valahonnan huzat csapta meg őket.

— Ez egy izé… egy híd. — mondta Cherry. — Csak gyorsan menjetek végig rajta, mert kicsit izé… kicsit mozog.

És erre nem számított, erre aztán nem, a magas, fehér falakra, az elrongyolódott, kopott gerincű könyvek alatt roskadozó polcokra — az öregember jutott az eszébe róluk —, a rengeteg fura konzolra, a szerteszét tekergőző kábelekre; erre a vézna, lángoló szemű, fekete ruhás férfire, a taréjba bodorított hajával, amit Clevelandben harcoshalnak hívtak; a nevetésére, amikor megpillantotta őket, meg a halott fazonra a hordágyon.

Mona elég halottat látott már, hogy meg tudja különböztetni őket az élőktől.A színükön lehetett látni. Floridában néha valaki lefeküdt egy kartonpapírra a kéglijük előtt, a járdán. És nem kelt fel többet. A ruhája meg a bőre egyébként is felvette a járda színét, de ha még szuszogott, volt alatta egy másfajta árnyalat. Aztán érte jött a fehér furgon, Eddy szerint azért, mert ha otthagyják, felfúvódik. Mona látott egyszer egy ilyen macskát, akkora volt, mint egy kosárlabda; mikor hanyatt fordította, a lábai mereven elálltak a testétől, és Eddy ezen nagyot nevetett.

És most ez a drogművész is nevetett — Mona ismerte ezt a fajta pillantást —, és Cherry nyöszörgő hangokat hallatott, Angie meg csak állt szótlanul.

— Oké mindenki! — hallott valakit — Mollyt — hátulról, és amikor megfordult, a nő ott állt a nyitott ajtóban, a kezében egy kis pisztollyal, és ez a nagydarab, koszos hajú pasas olyan hülyének tűnt mellette, mint a fekete föld. — Most szépen így maradtok, amíg átválogatlak titeket!

A göthös srác tovább röhögött.

— Kuss! — mondta Molly, mintha valami egészen máson járna az esze. Úgy lőtt, hogy rá se nézett a pisztolyra. Valami kéket villant a falon, közvetlenül Harcoshal feje mellett, és Mona nem hallott semmit, csak a füle csengett.

Harcoshal csomóba kuporodott a padlón, a fejét a térde közé fogva.

Angie megindult a hordágy felé, ahol a halott fickó feküdt kifordult szemekkel. Lassan, nagyon lassan, mintha víz alatt mozogna, és ez a kifejezés az arcán…

Mona keze a dzseki zsebében önmagától rájött valamire. Csak megszorította azt a tasakot, amit odalent talált, és megmondta neki… hogy lövet van benne.

Előhúzta, és az ujjainak igaza volt. Vér száradt a zacskón. Három kristály volt benne, meg valami derma.

Nem tudta, hogy miért éppen akkor vette elő; valószínűleg azért, mert senki sem mozgott.

Harcoshal felült ugyan, de maradt, ahol volt. Angie a hordágynál állt, de úgy tűnt, nem a halott fickót nézi, hanem azt a szürke dobozt, amit a feje fölé erősítettek, valami állványra. A clevelandi Cherry nekihátrált egy könyvespolcnak, és a keze bütykeit harapdálta, vagy micsoda. A nagydarab pasas kukán ácsorgott Molly mellett, aki félrehajtotta a fejét, mintha hallgatózna.

Mona nem bírta elviselni.

Az asztalnak acéllapja volt. Volt rajta egy nagy, ócska vasdarab; egy köteg teleprintelt papírt nyomtattak le vele. Lecsapta az asztalra a sárga kristályokat, szép sorban, mintha nadrággombok lennének, fölkapta a vasdarabot, és — egy;kettő, három — porrá zúzta őket. Ez bevált; mindenki odanézett. Kivéve Angie-t.

— Bocs — hallotta Mona a saját hangját, miközben türelmetlenül várakozó bal tenyerébe söpörte a durva szemcsés, sárga port —, tudjátok, hogy van ez… — Beletemette az orrát a kis kupacba, és mélyet szippantott. — Ugye, néha… — tette hozzá, és felszipákolta a maradékot.

Senki sem szólt semmit.

És megint ott volt a mozdulatlan középpont, mint annak idején.

Olyan gyorsan mozgott, hogy mozdulatlan volt.

Örömmámor. Örömmámor közélg.

Olyan gyors volt, olyan mozdulatlan, hogy sorba tudta rakni, ami utána következett: először ez a hangos nevetés, HAHA, mintha nem is igazán nevetés lenne. Megafonból. Kintről. Arról a hídszerűségről. És Molly csak megfordul, selyemsimán, fürgén, de a mozdulatban nincs semmi sietség, és a kis pisztoly köhint egyet, mint valami öngyújtó.

Aztán jön a kék villanás, és a nagydarab pasas egyszerre csurom vér lesz, kintről fröccsen rá mind, ahogy a rozsdás fémcsavarok kifordulnak a simára kopott vajatokból, és Cherry felsikolt, és ekkor az a hídszerű izé nagy, bonyolult zajjal lezuhan a sötét földszinti padlóra, ahol a lövetet találta a véres zacskóban.

— Gentry — mondja valaki, és Mona látja, hogy az asztalon, ezen a kis képernyőn megjelenik egy fiatal srác arca —, most csatlakoztasd be Dörzsölt távirányítóját! Bent vannak az épületben.

Harcoshal föltápászkodik, és vacakolni kezd a huzalokkal meg a konzolokkal.

És Mona figyel, mert olyan mozdulatlan, hogy mást nem tud csinálni; és nagyon érdekesnek találja, amit lát.

Ahogy a nagydarab pasas felüvölt, és odarohan az asztalhoz, és azt hajtogatja, hogy ne nyúljanak hozzájuk, mind az övé. mind az övé. Ahogy az arc a képernyőn azt mondja, ugyan már, Dörzsölt, ne hülyülj, már nincs szükséged rájuk…

Aztán beindul ez a motor, valahol odalent, és Mona meghallja ezt a zörgést meg ezt a csörömpölést, aztán valaki felordít, szintén odalent.

És most már látni a napot ebben a magas, keskeny ablakban, ezért odamegy, hogy kinézzen. És odakint van valami, egy kamion vagy egy légpárnás, de elég nehéz kivenni, mert teljesen elborítják ezek a cuccok, amik hűtőszekrényeknek néznek ki, vadiúj hűtőszekrényeknek, és törött műanyagkonténerek hevernek szanaszét, és valaki hason fekszik a havon terepszínű egyenruhában, és távolabb van egy másik légpárnás is, ami úgy néz ki, mintha kigyulladt volna.

Érdekes.

Angela Mitchell a szobát és a benne tartózkodókat egymásba olvadó adatsíkokon keresztül érzékeli, amelyek különféle nézőpontokat jelképeznek, bár hogy kikét vagy mikét, arról az esetek legnagyobb részében nincs tudomása. Sok az átfedés, az ellentmondás.

A férfi a tépett kakastaréjjal, aki fekete gyöngyökkel kivarrt bőrdzsekiben kuporog a padlón, Thomas Trail Gentry (születési adatok és ARTAT-kódszámok villannak fel a látómezejében), lakcíme ismeretlen (egy másik adatbázisból tudja, hogy ez a szoba az övé). A hivatalos adatok szürke áradatán túl. amit finom rózsaszínnel átsző a Fissziós Hatóság alapos gyanúja az illetéktelen energiafogyasztásra, egészen más fényben látja őt: olyan, mint Bobby cowboyai; bár fiatal, mégis a Gentlemen Loserben iddogáló öregekre hasonlít; autodidakta, különc, megszállott, saját értelmezése szerint tudós: őrült, csavargó, többrendbeli eretnekségben vétkes (Mamman és Legba szemszögéből nézve): Lady 3Jane a maga különc tervében RIMBAUD állománynéven tárolta a rá vonatkozó információkat. (Egy másik arc bukkan fel Angie előtt a RIMBAUD fájlból; a neve Riviéra, az álmok egyik mellékszereplője.) Molly szándékosan elkábította, tizennyolc centivel a koponyája mellé lőtt egy robbanógolyóval.