William Gibson: Mona Lisa Overdrive

Dörzsölt és Molly mellett állt az ajtóban, és lefelé bámult. A nagy, ócska égők piszkossárga fényében egy hatalmas fémpók szaladgált a koszos betonpadlón. Karok helyett csúf, ívesen hajlott pengéi voltak, és ahogy rohangált, ezek a pengék csattogtak és forogtak, de rajta kívül már senki sem mozgott odalent, a pók mégis nyüzsgött tovább, mint valami törött játékszer, fel-alá futkározott a kis híd eltorzult roncsa előtt, amin nemrég Angie-vel és Cherryvel keltek át.

Cherry sápadtan, petyhüdt arccal tápászkodott fel a padlóról, és lehántotta nyakáról a dermát.

— Kuvva gövcsoldó! — nyögte ki nagy nehezen, és Mona szégyellte magát, mert tudta, hogy hülyeséget csinált, pedig csak segíteni akart, de ha felpörgött, mindig ez lett belőle, és hogy a francba juthatott egyáltalán az eszébe?

Mert rábuktál, mint hal a horogra, hallottad Lanette-et, mert már nem tudod abbahagyni, te hülye kis kurva; de most nem akart erre gondolni. Így hát csak álltak mindannyian, és a fémpókot figyelték, ahogy rángatózni kezd, és lassan lemerülnek a telepei. Mindannyian, Gentryt kivéve, aki a szürke dobozt csavarozta le a tartóvázról a hordágy fölött; a csizmája csak pár centire volt Angie bundájától, amely nedvesen, élénkpirosan csillogott.

— Hallgassátok csak — mondta Molly —, ez egy kopter! Méghozzá jókora.

Ő mászott le utolsónak a kötélen, Gentryt kivéve, aki azt mondta, ő nem megy sehová, nem érdekli a dolog, itt marad.

A kötél vastag és piszkosszürke volt, és időközönként csomókat kötöttek rá kapaszkodónak, amiről Monának egy réges-régen látott hinta jutott az eszébe. Dörzsölt és Molly előbb a szürke dobozt eresztették le egy lépcsőfordulóra, amit nem zúzott össze a lezuhanó közlekedőhíd. Aztán Molly lemászott, mint valami mókus, szinte alig ért hozzá a kötélhez, és amikor lejutott, kikötötte a végét a korláthoz. Dörzsölt nagyon lassan ért le, mert a vállán kellett vinnie Cherryt, akinek még annyira lazák voltak az izmai, hogy magától nem tudott volna lemászni. Mona még mindig szégyellte magát miatta, és azon tűnődött, nem ezért döntöttek-e úgy, hogy itthagyják.

Igaz, a döntést Molly hozta, miközben az ablakból figyelte, ahogy emberek ugrálnak ki a hosszú, fekete helikopterből, és csatárláncba fejlődnek a havon.

— Nézz oda! — mondta Molly. — Tudják. Jöttek, hogy felseperjék a törmeléket. A Sense/Net. Én elhúzom a belem.

Cherry azt motyogta, hogy ők is mennek, Dörzsölt meg ő. És Dörzsölt vállat vont, aztán elvigyorodott, és átkarolta.

— Velem mi lesz?

Molly ránézett. Vagy legalábbis úgy tűnt. Abban a szemüvegben nehéz volt megmondani. Egy pillanatra kivillant hófehér fogsora, aztán azt felelte:

— Én aszondom, maradj. Ők majd kilogikázzák a dolgot. Te igazán nem csináltál semmit. Nem a te ötleted volt. Szerintem igazat fognak adni neked, vagy legalábbis megpróbálják. Ja, maradj csak!

Mona semmi értelmét nem látta ennek, de olyan rosszul érezte magát, úgy le volt pukkanva, hogy nem maradt ereje vitatkozni.

És aztán egyszerűen eltűntek, lemásztak a kötélen, és eltűntek, és így szokott ez lenni, összejössz az emberekkel, aztán sose látod többet őket. Visszanézett a szobába, és látta, hogy Gentry fel-alá sétál a polc előtt, és úgy húzogatja az ujját a könyveken, mintha keresne valamit. A hordágyra egy takarót dobott. Így hát ő is elment, és sose tudta meg, hogy Gentry megtalálta-e a könyvét, egyedül mászott le a kötélen, és ez egyáltalán nem volt olyan könnyű, ahogy Mollyt meg Dörzsöltél nézve gondolta, különösen akkor nem, ha az ember úgy érezte magát, mint Mona, márpedig Mona közel járt az ájuláshoz, a keze meg a lába nem akart engedelmeskedni neki, legalábbis koncentrálnia kellett, ha mozgatni akarta őket, és az orra meg a torka kezdett belül begyulladni, úgyhogy csak akkor vette észre a fekete palit, amikor már teljesen leért.

Ott állt, és a nagy fémpókot figyelte, ami már egyáltalán nem mozgott. Mikor Mona cipősarka megcsikordult az acélon, felnézett. És amikor Mona megpillantotta, valami hihetetlenül szomorú kifejezés ült az arcán, de aztán elmúlt; nekivágott a lépcsőnek, lassan és könnyedén kapaszkodott felfelé, és ahogy közelebb ért, Mona tűnődni kezdett, hogy tényleg fekete-e. Nem a bőrszíne — az feketébb már nem is lehetett volna —, de volt valami furcsa a kopasz fej körvonalaiban, az arca állásában; Mona még sosem látott hozzá hasonlót. Magas volt, nagyon magas. Hosszú, fekete köpenyt viselt, ami annyira vékony volt, hogy hullámzott, mint a selyem.

— Helló, Missy! — mondta, mikor megállt előtte. Kinyújtotta a kezét, hogy megemelje Mona állát, és a lány egyenesen azokba az arannyal pettyezett agátszemekbe nézett, és azt gondolta, hogy ez lehetetlen, a világon senkinek nincsen ilyen szeme. Hosszú ujjak könnyed érintése az állán. — Missy — mondta —, hány éves vagy?

— Tizenhat…

— Rendbe kell hozni a frizurádat — mondta a férfi, nagyon-nagyon komolyan.

— Angie odafent van — bökte ki Mona a padlásszobára mutatva, mikor végre visszanyerte a hangját. — És…

— Psszt!

Fémes zajok, valahol messze a nagy, régi épületben, aztán beindult egy motor. A légpárnás, gondolta Mona, amivel Molly idehozta.

A fekete ember fölvonta a szemöldökét — illetve majdnem úgy csinált, csak éppen nem volt szemöldöke.

— Barátok? — eresztette le a kezét.

Mona bólinott.

— Jó — mondta a férfi, és megfogta a kezét, hogy lesegítse a lépcsőn. Odalent, még mindig kézen fogva, megkerülte vele a közlekedőhíd roncsait. Egy halott pasas feküdt itt, terepszínű cuccban, és egy olyan nagyhangú izét szorongatott a markában, amilyet a zsaruk szoktak használni.

— Swift! — kiáltotta a fekete ember a hatalmas, kongó csarnokban, az üvegezetlen ablakok fekete rácsai között, melyek sötét mintákként rajzolódtak ki a fakó, téli égboltra. — Vonszolja ide a seggét! Megtaláltam.

— De én nem ő vagyok…

És ott, ahol a nagy kapuszárnyak kinyíltak az égre meg a hóra meg a rozsdára, meglátta ezt az öltönyöst, ahogy közeledik feléjük, a kabátja nyitva, a nyakkendője csattog a szélben, és Molly légpárnása elhúzott mellette, kirobogott ugyanazon a bejáraton, és ez a pali rá se nézett, mivelhogy egyre csak Monát bámulta.

— Én nem vagyok Angie — suttogta Mona rekedten, és azon töprengett, elmondja-e a fekete embernek, amit látott: Angie-t meg azt a fiatal fazont kéz a kézben azon a kis képernyőn, mielőtt kialudt volna.

— Tudom — mondta a fekete ember —, de majd belejössz.

Örömmámor. Örömmámor közélg.

A nő a Gyártelepen parkoló légpárnáshoz vezette őket, már ha azt parkolásnak nevezik, amikor a járgány orra egy vasbeton tartószerelvénybe fúródik. Fehér teherszállító volt, a hátsó ajtaján CATHODE CATHAY felirattal, és Dörzsölt azon tűnődött, hogy a fenébe tudott behajtani vele anélkül, hogy meghallotta volna. Talán akkor történt, amikor Bobby Gróf frigókkal kezdte bombázni a nehézfiúkat.

Az aleph nehéz volt, mintha egy kisebb motorblokkot cipelne.

Nem akart a Boszorkára nézni, mert vér volt a pengéin, és ő nem erre tervezte. Mindenfelé holttestek hevertek, némelyik egészben, némelyik szétszabdalva; azokra sem nézett rá.

Inkább a biosoft-tömböt meg az energiatelepeket bámulta, és azon töprengett, hogy most is benne van-e minden, a szürke ház, Mexikó, 3Jane tekintete…