William Gibson - Mona Lisa Overdrive

Molly, akárcsak Mona, ÁRTATlan, születésekor nem vették nyilvántartásba, ám a neve (nevei) körül feltételezések, pletykák, ellentmondásos adatok valóságos galaxisa rajzik. Utcalány, prostituált, testőr, orgyilkos, alakja belevegyül a hősök és gazemberek organikus labirintusába, akiknek a neve semmit sem mond Angie-nek, bár az általuk hagyott benyomások már régóta beleszövődtek a globális kultúrába. (És ez is 3Jane-é volt, és most Angie-é lett.)

Molly az imént ölt meg egy férfit, robbanógolyót lőtt a torkába. A holttest nekiesett a meglazult fémkorlátnak, amitől a közlekedőhíd jókora szakasza lezuhant az elhagyott gyárépület földszintjére. Mollynak valószínűleg nem állt szándékában a híd lerombolása. Ő csak arra törekedett, hogy megakadályozza a férfit — egy fizetett zsoldost — lövésre kész fegyverének, egy rövidcsövű, mattfekete festékkel bevont vadászpuskának a használatában. Mindenesetre ezzel sikerült hatásosan izolálnia Gentry padlásszobáját.

Angie megérti, miért olyan fontos Molly 3Jane-nek, miért vágyik utána, és miért gyűlöli; egyúttal betekintést nyer az emberi gonoszság banalitásába.

Angie Mollyt látja, amint nyugtalanul kóborolt a szürke, téli Londonban, egy fiatal lánnyal az oldalán — és ösztönszerűen tudja, hogy ez a lány most a Margate Road (SW2) 23. szám alatt tartózkodik. (Continuity?) A lány apja korábban a Swain nevű ember főnöke volt, aki a közelmúltban 3Jane szolgálatába állt. a Villa Straylightból származó bizalmas információkért cserébe. Akárcsak Robin Lanier, bár az ő fizetsége nyilván más természetű.

A Mona nevű lány iránt Angie különös gyengédséget, szánalmat, és bizonyos fokú irigységet érez: bár műtéti úton átalakították, hogy a lehető legnagyobb mértékben hasonlítson őrá, az élete gyakorlatilag semmi nyomot nem hagyott a dolgok szövedékén, és ezzel Legba rendszerében megközelítette azt az állapotot, amit ártatlanságnak szokás nevezni.

Cherry Chesterfieldet szomorú, tépett firkák veszik körül, információs profilja ügyetlen gyerekrajzra hasonlít: rendbontás, garázdaság, kisebb adósságok, derékba tört hatodosztályú orvostechnikusi karrier, az egészet a születési adatok és az ÁRTAT foglalják keretbe.

Dörzsölt, más néven Dörzsölt Henry ugyancsak ÁRTATlan, de mind 3Jane, mind Continuity, mind Bobby kiemelt figyelmet szenteltek neki. 3Jane számára Dörzsölt egy kisebb asszociációs csomópont fókusza; a vegyszeres büntetőkezelés traumájára való katartikus reagálását, ezt a misztikus-mágikus mérnöki rituálét saját kudarcos kísérletével állította párhuzamba, hogy elűzze magától a Tessier-Ashpoolok sivár álmának kísértetét. 3Jane emlékeinek folyosóin Angie gyakran eljutott egy olyan helyiségbe, amelyben egy pókkarú manipulátor kavargatta Straylight rövid, zsúfolt történelmének hulladékát — a kiterjesztett kollázs aktusa. És Bobby más emlékekkel szolgál, amiket akkor szerzett, amikor a művész becsatlakozott 3Jane bábeli könyvtárába; lassú, szomorú, gyermeki munkáját a Kutyamagánynak hívott rozsdamezőn, amint ismételten új alakba önti fájdalmát és hézagos emlékeit.

Odalent, a Gyártelep földszintjének hideg sötétjében, Dörzsölt egyik kinetikus szobra, amit egy Bobby által generált alprogram irányít, éppen eltávolítja egy másik zsoldos bal karját, egy olyan mechanizmus segítségével, amit két évvel ezelőtt egy kínai gyártmányú aratógépről szereltek le. A zsoldos, akinek neve és ÁRTATja villanó higanycsíkként suhan el Angie szeme előtt, Kismadár egyik bakancsával az arcán szenved ki.

Az összes ember közül ebben a szobában egyedül Bobby nincs jelen adatok képében. És Bobby nem ez a szánalmas roncs itt előtte, nejlonra és acélötvözetre szíjazva, aminek poshadt hányadék szárad az állán; de nem is az a tettvágytól égő, fiatal arc a Gentry munkapadján álló monitoron. Az a tömör, szögletes memóriatömb lenne Bobby, a hordágy fölé erősítve?

És most lágy ívű, nyirkos, rózsaszín szaténdűnéken sétál a mesterséges acélégbolt alatt; végre megszabadult a szobától és az adatoktól.

Brigitte ballag mellette, és most nincs nyomás a halántékában, nincs fülledt éjszaka, nincs méhkas-zsongás. Gyertyák sincsenek. Continuity is itt van, egy sétáló, ezüstfehér ecsetvonás jelképezi, amiről valahogy Hilton Swift jut eszébe a malibui tengerparton.

— Jobban érzed már magad? — kérdezi Brigitte.

— Sokkal jobban, köszönöm.

— Gondoltam.

— Continuity miért van itt?

— Mert a rokonod, Maas biochipekből építették. Mert fiatal. A menyegződre megyünk.

— Ki vagy te, Brigitte? Mi vagy te valójában?

— Én vagyok az üzenet, amit apád parancsra írt. Én vagyok a vévé, amit a fejedbe rótt — Brigitte közelebb hajol. — Légy kedves Continuity-hez! Attól fél, hogy ügyetlenségében magára haragított.

Az ecsetvonás előreiszkol a szaténdűnéken, hogy bejelentse a menyasszony érkezését.

A Maas-Neotek egység még meleg volt; a fehér műanyaglap elszíneződött alatta, mintha megégett volna. Megperzselt haj bűze terjengett…

Kumiko figyelte, ahogy Tick karján kirajzolódnak a zúzódások. A férfi megkérte, hogy hozzon ide neki az éjjeliszekrényről egy kopott bádog cigarettatárcát, amiben tabletták és dermák voltak — aztán feltépte az ingét, és három korongot rásimított verítéktől gyöngyöző, porcelánfehér mellkasára.

Kumiko segített neki tartóhurkot csinálni egy optikai kábelből.

— Hiszen Colin azt mondta, hogy az a nő elfelejtette…

— De én nem — szűrte Tick a foga között a levegőt, miközben vigyázva belehelyezte karját a hurokba. — Akkor úgy tűnt, mintha megtörtént volna. Egy darabig még fájni fog… — Elhúzta a képét.

— Bocsánat…

— Semmi vész. Sally beszélt nekem róla. Mármint anyádról.

— Igen… — Kumiko nem kapta el a tekintetét. — Megölte magát. Tokióban…

— Bárki is volt az a nő, az anyád nem lehetett.

— A készülék… — Kumiko a reggelizőasztal felé pillantott.

— A nő kiégette. De Mr. Chipset ez nem fogja zavarni. Odabent van. Elkapta a ritmust. És mit csinál a mi Sallynk?

— Angela Mitchell vele van. Elindult megkeresni azt a dolgot, ami ennek az egésznek a forrása. Ahol mi is jártunk. Egy New Jersey nevű helyen van.

Megszólalt a telefon.

A Tick készüléke fölé szerelt széles képernyőn Kumiko apja tűnt fel, deréktól fölfelé; sötét öltönyt és Rolex karórát viselt, gyapjúhajtókáján testvéri jelvények valóságos galaxisa csillogott. Kumiko nagyon fáradtnak találta, fáradtnak és nagyon komolynak; egy komoly ember, íróasztalának sima, sötét síkja mögött, a dolgozószobájában. Mikor meglátta, hirtelen bánni kezdte, hogy Sally nem kamerás fülkéből hívta fel. Nagyon szerette volna viszontlátni Sallyt; most már talán nem lesz rá alkalma többé.

— Jól nézel ki, Kumiko — mondta az apja.

Kumiko kihúzta magát, egyenesen szembefordult a faliképernyő alá szerelt kamerával. Automatikusan felidézte anyja lekicsinylő kifejezését, de nem sikerült az arcára erőltetnie. Zavartan lesütötte a szemét, ölébe ejtett kezét nézegette. Hirtelen tudatára ébredt Ticknek, a zavarának, a félelmének, ahogy ott ül mögötte a kamera látószögében.

— Helyesen cselekedtél, amikor elhagytad Swain házát — mondta az apja.

Kumiko újra a szemébe nézett.

— Hiszen a kobun od!