William Gibson - Mona Lisa Overdrive

Egész éjszaka száguldottak, Angie totálra kiütötte magát — Monának most már nem esett nehezére elhinni a drogról szóló sztorikat —, és beszélt, különböző nyelveken, különböző hangokon. És ezek a hangok voltak a legrosszabbak, mert Mollyhoz beszéltek, bőszen és kihívóan, Molly pedig válaszolgatott nekik vezetés közben, nem úgy, mintha Angie-t akarná megnyugtatni, hogy lecsillapodjon, hanem mintha tényleg valaki más szólna hozzá Angie-n keresztül, ráadásul nem is csak egy hang beszélt, hanem három, váltakozva. És ez az egész fájt Angie-nek, az orra vérzett, az izmai begörcsöltek, Mona pedig ott kuporgott mellette, törölgette a vért, és valami különös érzés fogta el. egyszerre félte, szerette és szánta álmai királynőjét — talán csak a lövet miatt —, de aztán az országúti lámpák kékesfehér fényében megpillantotta a kezét az Angie-é mellett, és egyáltalán nem hasonlítottak, még az alakjuk sem, és ennek nagyon megörült.

Az első hang akkor szólalt meg, amikor délnek fordultak, miután Molly elhozta Angie-t a helikopterrel. Sziszegett, krákogott, és folyton ugyanazt hajtogatta, New Jersey-ről meg valami számokról a térképen. Körülbelül két órával ezután Molly befordult a légpárnással egy autóspihenőbe, és azt mondta, hogy New Jersey-ben vannak. Aztán kiszállt, és hosszú ideig telefonált egy dérlepte fizetőfülkéből; mikor elindult visszafelé, Mona látta, hogy a keményre fagyott latyakba pöcköl egy telefonkártyát, csak úgy egyszerűen eldobja. És Mona megkérdezte tőle, hogy kit hívott fel, ő pedig azt felelte, hogy Angliát.

Aztán Mona látta Molly kezét a volánon, hogy a sötét körmöket kis, sárgás foltok pettyezik, mint amikor az ember elhanyagolja a beültetett cuccait. Oldószert kellene használnia.

Átkeltek valami folyón, és letértek az autópályáról. Fák, szántóföldek, kétsávos aszfaltút, itt-ott magányos tornyok, amiknek piros fény ég a tetején. És ekkor szólalt meg a többi hang. És utána már nem volt megállás, előbb a hangok beszéltek, aztán Molly, aztán megint a hangok, és Monát ez az egész Eddyre emlékeztette, amikor üzletet akart kötni, csak Molly sokkal jobban csinálta; és Mona ugyan egy szót sem értett az egészből, de érezte, hogy Molly egyre közelebb kerül a céljához. Ki nem állhatta azokat a hangokat; amikor megszólaltak, mindig hátrahúzódott, minél messzebb Angie-től. A legrosszabbat Sam-Eddynek hívták, vagy valami hasonlónak. Mind azt akarták Mollytól, hogy vigye el Angie-t valahová, amit ők nászágynak neveztek, és Mona azon töprengett, hogy akkor biztos Robin Lanier is itt lesz valahol, és mi van, ha Angie meg Robin összeházasodnak, és hogy a sztárok mindig ilyen vad dolgokat szoktak-e csinálni, ha házasodni akarnak? De ebben valahogy nem hitt igazán, és valahányszor ez a Sam-Eddy hang újra jelentkezett, mindig bizseregni kezdett a tarkóján a bőr. Azt viszont értette, hogy Molly mit kér cserébe; azt akarta, hogy pucolják ki a priuszát, semmi dolgának ne maradjon nyoma. Lanette-tel láttak egyszer egy videót valami lányról, akinek egyszerre tíz-tizenkét személyisége volt, az egyik tök aranyos kiscsaj, a másik pedig csontig narkós ringyó, de arról sehol nem volt szó, hogy ezek a személyiségek tisztára tudnák törölni az ember rendőrségi nyilvántartását.

Aztán megjelent a reflektorok fényében a hólepte síkság, és ahol a szél elhordta a havat, kilátszott a lankás dombhátakon tenyésző rozsda.

A légpárnásnak volt térképes képernyője, amit a taxikban látni, vagy ha egy kamionos felveszi az embert, de Molly nem kapcsolta be, csak egyszer, a legelején, amikor a hang által megadott számokat kereste. Egy idő után Mona rájött, hogy Angie mondja meg neki, merre menjen, vagy legalábbis azok a hangok. Mona már nagyon szerette volna, ha megvirrad, de még javában éjszaka volt, amikor Molly kikapcsolta a reflektorokat, és belerobogott a sötétségbe…

— A fény! — kiáltott fel Angie.

— Lazíts, bébi! — mondta Molly, és Monának eszébe jutott, milyen biztosan mozgott a sötétben Geraldnál. De aztán a légpárnás lelassult, nagy ívben elkanyarodott, zötykölődve egyenetlen talajra futott. A műszerfalon az összes fény kialudt. — Most pedig egy kukkot se, oké?

A légpárnás gyorsulni kezdett a sötétben.

Vakító, fehér lobbanás odafent. Mona egy ragyogó, lebegő pontot pillantott meg az ablakból; fölötte pedig valami mást, valami szürkét és terjedelmeset…

— Le! Rántsd le!

Mona szinte letépte Angie biztonsági övének a csatját, ahogy valami csengve lepattant a légpárnás oldaláról. Sikerült magával rántania Angie-t a padlóra, és még azt a prémes izét is ráborította, ahogy Molly bevágott oldalra, és elhúzott valami mellett, amit Mona nem is látott. Fölnézett; egy töredékmásodpercre nagy, roskatag, fekete épület villant föl előtte, egyetlen fehér izzó égett a nyitott raktárajtó fölött, aztán már be is dübörögtek rajta, és fülsértőn felcsikorgott a fék.

Csattanás.

Nem tudom , mondta a hang, és Mona azt gondolta: hát, tudod, hogy van ez.

Aztán a hang nevetni kezdett, és nem is hagyta abba, és a nevetésből szaggatott, ütemes zaj lett, ami már nem is volt nevetés, és Mona kinyitotta a szemét.

Egy csaj pici zseblámpával, amilyet Lanette szokott hordani a nagy kulccsomóján; Mona csak a halvány ellenfényben látta, mert a fénysugár Angie ernyedt arcára szegeződött. Aztán a lány észrevette, hogy Mona felnéz, és a zaj abbamaradt.

— Te meg ki a fasz vagy? — A fénysugár Mona felé fordult, bántotta a szemét. Clevelandi hang; szívós kis rókaarc a szőke hajloboncok alatt.

— Mona. Hát te? — De ekkor megpillantotta a kalapácsot. — Cherry…

— Minek az a kalapács?

Ez a Cherry nevű csaj ránézett a kalapácsra.

— Valaki haza akar vágni engem meg Dörzsöltet — Megint Monára emelte a tekintetét. — Te?

— Nem hiszem.

— Pont úgy nézel ki, mint ő — A fénysugár Angie-re villant.

— A kezem nem. És régebben teljesen más voltam.

— Mindketten pont úgy néztek ki, mint Angie Mitchell.

— Ja. Ő az is.

Cherry megborzongott. Három-négy bőrdzsekit viselt, amit a régi fiúitól akasztott le; clevelandi szokás.

— Jövel, paripám — szólalt meg a hang Angie szájából, vastagon, akár a sűrű sár; Cherry beverte a fejét a tetőbe, és elejtette a kalapácsot —, e tágas kastélyba! — Cherry kulcstartós lámpájának reszkető sugarában látni lehetett, hogyan vonaglanak az izmok Angie arcán. — Miért időztök itt, kicsi nővérek, amikor nemsokára nászt ülünk?

Angie arca ellazult, a sajátja lett; a bal orrlyukából vékony, csillogó vérpatak indult meg lefelé. Kinyitotta a szemét; hunyorgott az éles fényben.

— Hol van? — kérdezte Monától.

— Lelécelt — felelte Mona. — Nekem azt mondta, maradjak itt veled…

— Kicsoda? — kérdezte Cherry.

— Molly — mondta Mona —, ő vezetett…

Cherry meg akart keresni valami Dörzsölt nevű fickót. Mona szerette volna, ha Molly visszajön, és megmondja neki, mit csináljon, de Cherry szerint rázós lenne itt maradni a földszinten, mert odakint puskás emberek vannak. Mona emlékezett arra a csattanásra, mikor valami eltalálta a légpárnást; elkérte Cherrytől a lámpát, és odament megnézni. Jobboldalt, középtájon egy akkora lyuk volt a karosszérián, hogy bele tudta dugni az ujját, baloldalt pedig egy még nagyobb — kétujjas.

Cherry azt mondta, hogy jobb lesz felmenni — Dörzsölt is biztos ott van —, mielőtt azok az emberek bejönnek. Mona nem volt biztos benne.