William Gibson: Neurománc

Debnek, aki lehetővé tette, szeretettel

A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején.

— Ne higgyétek, hogy ilyesmin élek — hallotta Case, ahogy átfurakodott a Chat ajtaját körülvevő tömegen. — Csak engem is elkapott ez a szörnyű, járványos droghiány!

A hang és a tréfa egyaránt Túlparti beszélőre vallott; a Chatsubót jobbára hivatásos hontalanok látogatták, s a japán szót gyakorta hetekre száműzték a bárból.

Ratz a pult mögött tett-vett, műkarja egyhangúan rezgett, ahogy egy tálcarakományra való, pohárba csapolt kirint töltögetett. Észrevette Case-t és elmosolyodott, kivillantva fogsorát, a kelet-európai acél és barna szuvasodás e szövedékét. Case a bárpultnál telepedett le, Lonny Zone egyik valószínűtlenül napbarnított kurvája, és egy makulátlan egyenruhájú afrikai tengerész között, akinek arcát törzsi díszhegek gonddal kimunkált sorai barázdálták.

— Wage ma kora reggel itt járt, két apróddal — mondta Ratz, ép kezével egy teli korsót tolva át a pulton. — Netán valami dolga van magával, Case?

Case vállat vont. A jobbján ülő lány felvihogott, és oldalba bökte.

A csapos mosolya kiszélesedett; legendásan csúf ember volt. A bárki számára hozzáférhető szépség korában az effajta nélkülözés már-már felvágásnak tűnt. A régimódi műkar feldunnyogott, ahogy gazdája egy újabb korsó után nyújtotta; orosz katonai protézis volt, hétfunkciós, erővisszacsatolásos manipulátor, piszkosrózsaszín műanyaggal borítva.

— Maga túlzottan művész, Herr Case! — Ratz röffenése a nevetését helyettesítette. Rózsaszín körmével megvakarta fehér trikós pocakját. — Mókás kis mesterség mókás kis művésze.

— Aha — felelt Case és belekortyolt a sörébe. — Valakinek muszáj itt mókásnak lennie, de kibaszott biztos, hogy nem magának.

A kurva vihogása egy oktávval feljebb csúszott.

— És neked sem, szivi. Szóval lehet lekopni, oké? Zone nekem személyes jóbarátom.

A lány Case szemébe nézett, és a lehető leglágyabb hangon, megvetően az arcába fújt; ajkai alig mozogtak. Azért felkelt, és otthagyta a bárpultot.

— Jézusom, miféle lebuja van magának?! — fakadt ki Case. — Az ember még inni se ihat nyugodtan!

— Ugyan már! — Ratz egy ronggyal törölgette a repedezett faburkolatot. — Zone-nak sok esik le, és meg is látszik rajta. Maga meg szórakoztatja a többieket, ezért hagyom, hogy itt dolgozzon.

Ahogy Case felemelte a sörét, egy pillanatra különös, hirtelen csend támadt, mintha száz különböző társalgás egyszerre szakadt volna félbe. Aztán felharsant a kurva kissé hisztérikus röhögése.

— Angyal szállt el felettünk — dörmögte Ratz.

— A kínai idegsebészet — bődült fel egy részeg ausztrál —, az aztán piszkosul ki van találva! Ha bármikor idegmunka kell, akkor irány a kontinens! Azok aztán helyrepofoznak, pajtikám…

Ennek hallatán Case minden keserűsége ingerültségbe csapott át, de feltörő dühét visszafogva csak a poharába sziszegte: — Hát ez eddig a legnagyobb baromság!

A japánok többet feledtek az idegsebészetből annál, amennyit a kínaiak valaha is tudtak. Chiba zugklinikái a csúcstechnikát képviselték, módszereiket havonta teljesen megújították, mégsem tudták kezelni azt a sérülést, ami Case-t abban a memphisi szállodában érte.

Már egy éve élt itt, és még mindig a cybertérről álmodott, éjről éjre halványuló reménnyel. Nem hoztak feledést a mohón szedett speedek, az arcnélküli szajhák, sőt, a jól sikerült üzletek sem: minden álmában látta a mátrixot, a logika színtelen űrben kibomló fényes rácsait… A Csendes-óceán túlpartján fekvő otthon már furcsán távolra került; ő maga sem volt már konzollovag, nem volt többé cybertér cowboy: egy lett a megélhetésért küszködő pitiánerek seregében. Az álmok azonban testet öltött vudu-varázslatokként özönlöttek elő a japán éjszakából, s ő egyre csak sírt a vágytól; nyugtalanul aludt és sokszor felriadt, magányban és sötétségben, összekuporodva valami fülkehotel hálókapszulájában, a matracot marcangolva, ujjai között habszivacscsomókkal — próbálta megragadni a konzolt, ami nem volt ott.

— Láttam a nőjét múlt éjjel — szólt Ratz, Case elé téve a második Kirint.

— Nekem olyan nincs — felelte a férfi, és ivott.

— Nincs nő? Semmi más, csak az üzlet, művész barátom? A kereskedelem mindenek felett? — A csapos apró, barna szeme mélyen fészkelt a ráncos húsban. — Azt hiszem, jobban kedveltem magát, amikor még vele járt. Többet nevetett. Mostanában félő, hogy addig művészkedik, míg egy éjjel a klinikai tartályokban fog kikötni, friss tartalék testrészek formájában…

— Megszakad a szívem, olyanokat mond, Ratz… — Case kiitta a sörét, fizetett és ment; keskeny vállait viharkabátjának esőverte keki nylonja alá húzta. Ahogy keresztültört a Ninsein hemzsegő tömegen, megcsapta orrát saját áporodott testszaga.

Huszonnégy éves volt. Huszonkét évesen lett cowboy, igazi vagány, az egyik legjobb a Túlparton. A legnagyobb mesterek tanították, McCoy Pauley és Bobby Quine, az üzleti élet nagy alakjai. Fiatalos hevülete és gyors haladása miatt szinte állandó adrenalintúltengéssel dolgozott, egy felpiszkált gépre csatlakozva, amely testetlenített tudatát abba az akarattól független hallucinációba vetítette, amit mátrixnak neveztek. Tolvaj volt; más, gazdagabb tolvajoknak dolgozott — olyanoknak, akik gondoskodtak az érdekképviseleti rendszerek fényes falainak meglékeléséhez szükséges különleges programokról, gazdag adatmezőkre nyitva ezzel ablakot.

A klasszikus hibát követte el; sose hitte volna, hogy ilyesmi valaha becsúszhat: a megbízóit lopta meg. Megtartott valamit magának, és megpróbálta elpasszolni egy amszterdami orgazdának. Azóta se jött rá, hogy ők hogy jöttek rá — ennek amúgy sem volt már jelentősége. Biztosra vette, hogy végeznek vele, de csak mosolyogtak: „Tartsd meg a pénzt, fiú, egész nyugodtan!”. És szüksége is lett rá. Azok ugyanis (és csak mosolyogtak!) arról is gondoskodni akartak, hogy többé soha ne dolgozhasson.

Egy háborús eredetű orosz gombaméreggel elroncsolták az idegrendszerét.

Egy memphisi szállodában, az ágyra szíjazva s látomásoktól gyötörve harminc órán át vergődött, mialatt a tehetsége mikronról mikronra égett ki.

A károsodás szinte észrevétlen volt, kifinomult, és kifejezetten eredményes.

Case számára, aki a cybertér testtelen mámoráért élt, ez maga volt a kiűzetés a Paradicsomból. Cowboy-fénykorának kedvenc bárjaiban egyre csak nőtt elittudata, s vele együtt az ernyedt megvetés minden hús-vér test iránt. Most, hogy tehetsége odalett, Case fogoly volt önnön testének hús-börtönében.

Ami pénze maradt sietve új yenre váltotta, régi papírpénz vaskos kötegére, ami úgy áramlott szakadatlanul a feketepiacok zárt köreiben, akár a Trobriand-szigetlakók közt a kagylóhéjak. Az Államokban törvényes üzletet készpénzzel nyélbeütni nehéz dolog volt, Japánban pedig egyenesen illegális.

Japánban, ezt fogcsikorgató és teljes bizonyossággal tudta, megleli majd a gyógyulást. Majd Chibában vagy egy bejegyzett klinikán, vagy a zuggyógyászat árnyékvilágában. A beültetésekkel, idegsebészettel és mikrobionikával egyet jelentő Chiba mágnesként vonzotta Amerika techno-bűnöző szubkultúráját.