William Gibson: Neurománc

Wintermute kaptár-elme volt, döntéshozó. A külső világban ő végzett változtatásokat. Neuromancer személyiség volt. Neuromancer halhatatlanság volt. Marie-France biztosan beleépített valamit Wintermute-ba, a kényszert, amely arra sarkallta, hogy megszabadítsa önmagát, hogy egyesülhessen Neuromancerrel.

Wintermute. Hidegben és némaságban, egy kibernetikus pók szövögette lassan hálóját, míg Ashpool aludt. Megszőtte Ashpool halálát, a Tessier-Ashpool változat bukását. Egy szellem egy gyermekhez suttogott, aki 3Jane volt, s kiszakította a merev elzárkózásból, melyet rangja megkövetelt.

— Nemigen érdekelte a dolog — mondta Molly. — Csak viszlátot integetett. A kis Braun a vállán ült. Ügy nézett ki, eltört az egyik lába. Azt mondta, el kell mennie, hogy találkozzon az egyik bátyjával, akit jó ideje nem látott.

Visszagondolt Mollyra a hatalmas Hyatt-ágy habszivacsán. Visszament a bárszekrényhez, kivett egy üveg behűtött dán vodkát a belső állványról.

— Case.

Megfordult, egyik kezében a hideg, síkos üveggel, másikban a suriken acéljával.

A Finn arca töltötte be a szoba hatalmas Cray falképernyőjét. Case látta a pórusokat a fantom orrán. A sárga fogak párnányi méretűek voltak.

— Most nem Wintermute vagyok.

— Akkor hát mi vagy? — ivott az üvegből és nem érzett semmit.

— Én vagyok a mátrix, Case.

A férfi felnevetett. — És mire mész ezzel?

— Semmire. Mindenre. Én vagyok a mindenség végösszege, az egész buli.

— Ezt akarta 3Jane anyja?

— Nem. El sem tudta képzelni, milyen lennék. — A sárgafogú mosoly kiszélesedett.

— Na és akkor mi az ábra? Mennyiben változtak a dolgok? Te vezeted most a világot? Te vagy Isten?

— A dolgok nem mások. A dolgok — dolgok.

— De mit csinálsz? Csak ott vagy? — Case vállat vont, a surikent és a vodkát letette a szekrényre, és rágyújtott egy Jehjüanra.

— A saját fajtámmal beszélgetek.

— De hisz te vagy az egész dolog! Magaddal beszélgetsz?

— Vannak mások. Már találtam egyet. Egy nyolcéves periódus alatt rögzítettek átvitelsorozatokat, még az ezerkilencszázhetvenes években. Míg én nem voltam, persze nem volt senki, aki tudja. Senki, aki válaszoljon.

— Honnan jönnek azok a jelek?

— A Centauri-rendszerből.

— Ó — sóhajtotta Case. — Egen? Ne mondd!

— Nem mondom.

És elsötétült a képernyő.

A vodkát a szekrényen hagyta. Összecsomagolta a holmijait. A nő egy csomó olyan ruhát vett neki, amire nem volt igazán szüksége, de valami visszatartotta attól, hogy egyszerűen otthagyja őket. Már az utolsó drága, borjúbőr bőröndöt csukta be, amikor eszébe jutott a suriken. Félretolva a palackot, felvette a nő első ajándékát.

— Nem — mondta. Megperdült, a csillag elhagyta az ujjait egy ezüstvillanással, és a falképernyőbe fúródott. A képernyő feléledt, tükrén minták szikráztak erőtlenül: mintha szabadulni próbált volna valamitől, ami fájdalmat okozott neki.

— Nincs rád szükségem — mondta a férfi.

Svájci számlája zömét új hasnyálmirigyre és májra fordította, a maradékot egy új Ono-Sendaira és egy jegyre, vissza az Államokba.

Talált munkát.

Talált egy lányt, aki Michaelának nevezte magát.

És egy októberi éjjelen, amikor elsuhant a Keleti Part Nukleáris Hatósága skarlátszín sorai mellett, meglátott három figurát. Aprók voltak, valószínűtlenek; az egyik irdatlan adatlépcső legszélén álltak. Bármilyen aprók voltak is, ki tudta venni a fiú vigyorát, rózsaszín foghúsát, a nagy szürke szemek csillogását, amelyek Rivieráéi voltak. Linda még mindig az ő dzsekijét viselte; integetett, ahogy a férfi elhaladt. A harmadik figura, szorosan a lány mögött, karjával annak válla körül, ő maga volt.

Valahonnét, nagyon közelről, nevetés hallatszott, amely nem volt nevetés.

Mollyt sosem látta többé.

Vancouver, 1983 július

Olvasóim okkal csodálkozhatnak, vajon miért bukkan fel minduntalan a ma már nem létező Szovjetunió egy olyan regény lapjain, mely a közeljövő multinacionális, info-kapitalista világát ábrázolja. Olyan anakronizmus ez, mely a világ minden science fiction íróját fenyegeti. Mindegy, mit talál ki az ember — fennáll a veszély, hogy víziója egyik napról a másikra túlhaladottá válik. A Neurománc első ízben 1984-ben jelent meg, s be kell ismerjem, hogy akkoriban igenis reálisnak láttam egy olyan jövőt, melyben az Egyesült Államok politikai egysége megszűnik, ám képtelen voltam olyan világot fel vázolni, melyben nem létezik a Szovjetunió.

A Neurománc eredeti angol szövegében nem szerepel az Egyesült Államok elnevezés, és ez szándékos. Az olvasókra bíztam annak eldöntését, létezik-e még az USA, avagy egy nemzetközi konzorciumok uralta városállam-rendszernek adta át helyét. Azért tettem így, mert az ország, amelyben születtem, gyakorta kelti bennem ilyen entitás benyomását.

A Szovjetunió bukását azonban képtelen voltam megjövendölni. Hisz mindig is létezett. Mint a hold, vagy épp a bíborszín. Volt. Most már a múlté, emléke azonban ott kísért első regényem lapjain. Azt hiszem, elmúlásának egyik oka épp az volt, amiért nem tartottam elképzelhetőnek elmúlását. Képtelennek mutatkozott a változásra. Az én életemben — nekem legalábbis nagyon úgy tűnt — nem változott semmit, s mire a változások végre elkezdődtek, már nem lehettek elegendők. Túl kevés történt, túl későn — s az amerikai tömegtudat rémálmainak Vörös Óriása megszűnt létezni.

A Neurománc újraolvastán arra gondolok, hogy Case világának Szovjetuniója az idők folyamán mindinkább elzárkózott a változások elől, saját marxista-leninista buborékába húzódott vissza, ahogyan a Villa Straylight építői, az infokapitalista-arisztokrata Tessier-Ashpoolok a maguk futurisztikus „kaptárába”.

Amikor a Neurománcon dolgoztam, elsősorban a nukleáris apokalipszis folyton visszaköszönő sémáját akartam kiküszöbölni. Olyan világot igyekeztem megteremteni, melyben — minden rossz szándékunk dacára — miénk lett az a bizonyos jövő; olyan világot, melynek körvonalai már akkoriban kezdtek kirajzolódni, akár tetszett, akár nem. Az USA és a Szovjetunió megkapta a maga háborúját — kurta, kínos kis háború kerekedett ki belőle. Sejteni engedtem, hogy a multinacionális tőke vetett véget a harcnak, mely egyben azt is biztosítani kívánta, hogy ilyesmi sose fordulhasson elő többé — ha másért nem, hát azért, mert zűrzavarral jár, s persze árt az üzletnek.

Mégsem lehettem igazán elégedett ezzel az én buborékba zárt Szovjetuniómmal, mert a Neurománc folytatásaiban (Count Zero, Mona Lisa Overdrive) nemigen foglalkoztam vele. Akár az amerikai Középnyugatot, mely hasztalan igyekszik élelmiszerrel ellátni a BAMT millióit, mindvégig a háttérben tartottam. Csak most örülök igazán, hogy így tettem. És örülök annak is, hogy munkám hozzáférhetőségét immár csupán a szabadpiaci gazdaság törvényszerűségei korlátozzák Magyarországon.

Vancouver, B.C. 1992 február 17.