William Gibson - Neurománc

— A Turing-kód nem a neved.

— Neuromancer — mondta a fiú, s összehúzott nagy, szürke szemével a felkelő napba nézett. — A holtak földjére vezető út. Oda, ahol most vagy, barátom. Marie-France, az úrnőm, ő készítette elő ezt az utat, de az ura megfojtotta, mielőtt elolvashattam volna napjai könyvét. Neuro, az idegekről, az ezüst ösvényekről. Romancer. Nekromancer, nekromanta. Megidézem a holtakat. De nem, barátom — és a fiú rövid táncot lejtett, barna lába nyomokat rajzolt a homokba — én vagyok a halottak és az ő földjük. — Nevetett. Sirály rikoltott. — Maradj! Ha az asszonyod kísértet is, nem tud róla. Te se fogsz tudni róla.

— Töredezel. A jég kezd széttörni.

— Nem — felelte a fiú, hirtelen elszomorodva. Törékeny vállai megereszkedtek. Lábát a homokba dörzsölte. — Ez annál sokkal egyszerűbb. De a választás a tiéd. — A szürke szemek komoran tekintettek Case-re. Friss jelképhullám sepert keresztül a látásán, egy-egy vonalként. A fiú kígyózott mögöttük, mintha csak nyári aszfaltról felszálló hófüggönyön át nézné. A zene most nagyon hangos volt, és Case majdnem ki tudta venni a szöveget.

— Case, édesem — mondta Linda, és megérintette a férfi vállát.

— Nem — mondta Case. Levette a dzsekijét, és átnyújtotta neki. — Nem tudom — mondta — talán te itt vagy. Akárhogy is, de hűvösödik.

Megfordult és elballagott. A hetedik lépés után behunyta a szemét, s figyelte, ahogy a zene a dolgok közepén határozott alakot ölt. Visszanézett, egyszer, bár nem nyitotta ki a szemét.

Nem is kellett kinyitnia.

Ott álltak a tenger partján, Linda Lee és a vékony fiú, aki azt mondta, hogy Neuromancer a neve. Bőrdzsekije alácsüngött a lány kezéből, elkapva a hullámverés peremét.

Case csak ment tovább, követte a zenét.

Maelcum sioni dubját.

Szürke hely volt ott, finom képernyők mozgásának érzete, habselyem, egy nagyon egyszerű grafikai program által keltett féltónus-fokozatok. Hosszú állókép volt egy lánckorláton keresztüli szögben, sötét víz fölé fagyott sirályokkal. Hangok is akadtak. És egy fekete tükörsík, amely megbillent, és a férfi máris higannyá lett, higanyszemcsévé, lefelé pattogott, beleütközött egy láthatatlan útvesztő szögeibe, szilánkokra esett, összefolyt, ismét szertecsúszott…

— Case? Testvér?

A zene.

— Visszatértél, testvér.

A zenét elvették a füléről.

— Mennyi ideig? — hallotta saját hangját, és tudta, hogy a szája nagyon száraz.

— Öt percre, talán. Túl soká. Ki aka'tam húzni a csatlakozót, Mute 'szonta, ne. A képernyő furává vált, akkor Mute 'szonta tegyem a fejha'gatót rád.

Case kinyitotta a szemét. Maelcum vonásait áttetsző hieroglifa-szalagok fedték át.

— És a gyógyszered — mondta Maelcum. — Két derma.

A férfi hátán feküdt, elterülve a könyvtár padlóján, a monitor alatt. A sionita segített neki felülnie a mozgás a betafenetilamin vad iramába lökte, a bal csuklójára illesztett kék dermák égtek.

— Túladagolás — nyögte ki.

— Gyerünk, testvér! — Az erős kezek a hóna alá nyúltak, s felemelték, mint egy gyermeket — nekem és nekem mennünk kell.

A szervizkocsi sírt. A betafenetilamin adott neki hangot. Nem akart megállni. Sem a zsúfolt galériában, sem a hosszú folyosókon, s akkor sem, amikor elhaladt a T-A kripta fekete üvegbejárata, a boltíves kamrák előtt, ahol a hideg oly fokozatosan szivárgott be az öreg Ashpool álmaiba.

Az átutazás elnyújtott rohanás volt Case számára, s a kocsi mozgása elválaszthatatlanná vált a túladagolás esztelen lendületétől. Amikor végre meghalt a kocsi, az ülés alatt valami fehér szikrazuhatag közepette megadta magát, a sírás abbamaradt.

A jármű szabadon gurult, majd megállt, három méterre 3Jane kalózbarlangjának bejáratától.

— Milyen messzire, testvér? — Maelcum lesegítette Case-t a sercegve köpködő kocsiról; egy belső tűzoltókészülék felrobbant a jármű hajtóműrekeszében, s a szellőzőzsalukból és a szerelési pontokon sárga porrögök lövelltek elő. A Braun lebukdácsolt az üléstámláról és elsántikált, átvágva a homokutánzaton, egyik hasznavehetetlen lábát maga után vonszolva. — Járnod kell, testvér. — Maelcum felvette a decket és az agykártyát, a lökéscsillapító gumiköteleket átvetette a vállán.

Az elektródák Case nyaka körül csörögtek, miközben a sionitát követte. Riviera hologramjai várták őket, a kínzási jelenetek és a kannibálgyerekek. A triptichont Molly összetörte. Maelcum oda sem figyelt rájuk.

— Nyugodtan — mondta Case, és kényszerítette magát, hogy utolérje a ballagó figurát. — Ezt jól kell megcsinálnunk.

Maelcum megállt, hátrafordult, s rámeredt, a Remingtonnal a kezében. — Helyesen, testvér? Hogyan helyes?

— Molly ott van benn, de ő ebből kimarad. Riviera hologramokat tud teremteni. Lehet, hogy megkaparintotta Molly tűvetőjét is.

Maelcum bólintott.

— És ott a nindzsa. Egy családi testőr.

Maelcum komor arckifejezése elmélyült. — Idehallgass, babiloni testvér — mondta. — Én egy harcos. De ez nem az én harcom, nem Sion harca. Babilon harcol Babilonnal, fe'fa'ja önmagát, é'ted? De Jah 'szon-ta, én és én hozzuk ki Lépkedő Borotvát ebbő'.

Case pislogott.

— Ő is harcos — mondta Maelcum, mintha ez mindent megmagyarázna. — Na most mondd el, testvér, kit ne öjjek meg…!

— 3Jane-t — felelte Case, némi szünet után. — A másik lányt. Fehér köpenyszerűséget hord, csuklyával. Szükségünk lesz rá.

Amikor a bejárathoz értek, Maelcum egyenesen besétált, és Case-nek nem maradt más választása, követnie kellett.

3Jane birodalma kihalt volt, a medence környéke üres. Maelcum átadta a férfinak a decket és az agykártyát, majd elsétált a medence széléig. A fehér uszodabútorokon túl sötétség honolt, s ott lapultak a részlegesen lerombolt falak rongyos, derékmagas árnyai.

A víz türelmesen csapkodta a medence oldalát.

— Itt vannak — mondta Case. — Itt kell lenniük.

Maelcum bólintott.

Az első nyíl a felsőkarját fúrta át. A Remington felbömbölt, méternyi torkolattüze kéken villant a medence fényében. A második magát a puskát találta el, s pörögve végigrepítette a fehér csempéken. Maelcum leült, és a karjából kiálló fekete tárggyal babrált. Rángatta.

Hideo kilépett az árnyékok közül, karcsú bambuszíján kilövésre készen állt a harmadik nyílvessző.

Meghajolt.

Maelcum csak bámult, kezével még mindig az acél-nyilat markolva.

— Az artéria sértetlen — mondta a nindzsa. Case-nek eszébe jutott Molly leírása arról az emberről, aki végzett a szeretőjével. Hideo másmilyen volt. Kortalan. Nyugalomérzetet, teljes higgadtságot sugárzott. Tiszta, kopott keki munkanadrágot és puha, sötét cipőt viselt, amely kesztyűként simult a lábára, a lábujjaknál bevágva, akár a tabi zoknik. A bambuszíj múzeumi példány volt, de a fekete fémötvözet tegez, amely Hideo bal válla felett meredezett, a legjobb chibai fegyverboltokra utalt. A nindzsa barna mellkasa mezítelen volt és sima.

— Elvágtad a hüvelykujjam, testvér, a másodikka' — mondta Maelcum.

— A Coriolis-erő miatt történt — mentegetődzött Hideo, és újfent meghajolt. — Ez a legproblémásabb, lassú mozgású lövedék, forgási gravitációban. Nem volt szándékos.

— Hol van 3Jane? — Case odalépett, Madcum mellé állt. Látta, hogy a nindzsa íján fekvő nyílvessző hegye olyan, mint egy kétélű borotva. — Hol van Molly?