William Gibson - Neurománc

— Te semmi vagy — mondta Case az alvó lánynak. — Halott vagy, és egyébként is csak kúrnivalót jelentettél nekem. Hallod ezt, pajtás? Tudom, hogy mit csinálsz. Flatline-on vagyok.Ez az egész kábé húsz másodperce tart, igaz? Ott ülök kint a seggemen a könyvtárban, és az agyam halott. Halott is marad, ha rajtad áll. Nem akarod, hogy Wintermute végrehajtsa a tervét, ez minden, tehát feltartasz itt. Dixie lefuttatja a Kuangot, de ő már halott, és te biztosan képes vagy kitalálni a következő mozdulatait. Ez a Linda-szarság, egen, ez mind te volnál, nem igaz? Wintermute megpróbálta őt felhasználni, amikor berántott abba a chibai jelenetbe, de nem tudta. Azt mondta, ez túl kényes téma. Te voltál az, aki Szabadparton körbemozgatta a csillagokat, nemde? Te voltál, aki az arcát a halott babára helyezted Ashpool szobájában. Molly nem is látta. Egyszerűen belenyúltál a szimstim-jelébe. Mert azt hitted, meg tudsz bántani. Mert azt hitted, érdekel. Nos, a francba veled, akárhogy is hívnak! Te nyertél. Te nyersz. De nekem egyik sem jelent most már semmit, világos? Gondolod, érdekel? Akkor miért így csináltad ezt velem? — Megint remegett, a hangja rikácsolt.

— Édesem — mondta a lány, előgabalyodva a takarók közül —, gyere ide és aludj! Felülök, ha akarod. Aludnod kell, oké? — Hangjának lágyságát csak fokozta az álmosság. — Aludj, oké?

Amikor felébredt, a lány már elment. A tűz kialudt, de a bunkerben meleg volt, s a bejáraton ferdén betűző napsugár meggörbült aranytéglalapot vetett egy vastag üvegszálas doboz feltépett oldalára. Szállítókonténer volt; Case emlékezett ilyenekre a chibai dokkokból. Oldalának hasadékán féltucat élénksárga csomagocskát láthatott. A napfényben óriási vajgömböknek látszottak. Gyomra összehúzódott az éhségtől. Kigurulva a fészekből, a dobozhoz lépett, és kihalászta az egyik tárgyat. Rápislogott az apró betűs, tucatnyi nyelven írt feliratra. Az angol az alján volt. VÉSZADAG, FOK. VÉD., „MARHAHÚS”, AG-8 TÍPUS. Tápanyagtartalom-felsorolás. Előkotort egy másikat. „TOJÁSOK”.

— Ha te csinálod ezt a szart — szólalt meg —, feldobhatnál valami igazi kaját, oké? — Mindkét kezében egy csomaggal bejárta az épület négy helyiségét. Kettő, a homokhordalékot leszámítva, üres volt, a negyedik további három fejadag-dobozt rejtett. — Persze — mondta Case, megérintve a pecséteket. — Hosszú ideig maradunk. Értem a csíziót. Hát persze…

Átkutatta a tűzhellyel felszerelt szobát, s egy teli műanyagdobozra bukkant. Tartalmát esővíznek gondolta. A takarófészek mellett, a falnál olcsó piros öngyújtó hevert, egy törött, zöld nyelű tengerészkés, és a lány sálja. Még mindig meg volt kötve, és merev volt az izzadságtól, a mocsoktól. Case a kés segítségével felnyitotta a sárga csomagokat, s a tartalmukat kiöntötte egy megrozsdált konzervdobozba, amit a kályha mellett talált. A dobozból vizet csepegtetett hozzá, a kapott kását összekeverte az ujjaival, és megette. Bizonytalan marhahús-íze volt. Amikor végzett, a tűzhelyre dobta a konzervdobozt, és kiment.

A nap állásából ítélve késő délután lehetett. Case lerúgta nyirkos edzőcipőit és megriadt a homok melegétől. Nappali fényben a tengerpart ezüstszürke volt. Az ég felhőtlen, kék. A férfi megkerülte a bunker sarkát, a hullámverés felé ballagott, dzsekijét a homokba ejtve.

— Nemt'om, kinek az emlékeit használod ehhez — mondta, amikor elért a vízhez. Lehántotta a farmerjét, és a sekély hullámverésbe rúgta. Követte a póló és az alsónadrág is.

— Mit csinálsz, Case?

Megfordult, és meglátta a lányt. Tíz méterrel odébb, a parton állt, a fehér tajték körülmosta a bokáit.

— Felbosszantottam magam múlt éjjel — felelte.

— A cuccaidat nemigen fogod hordani többé. Sós víz. Gyulladást kapsz tőle. Megmutatom neked a medencét, hátul, a sziklák között. — A lány bizonytalanul maga mögé mutatott. — Az édesvíz. — A kifakult francia gyakorló a térdénél le volt hasítva; alatta a bőr sima volt és barna. Egy fuvallat belekapott a hajába.

— Figyelj… — kezdte a férfi. Összeszedte a ruháit, és a lány felé indult. — Lenne egy kérdésem hozzád. Azt nem kérdezem, hogy mit csinálsz itt. De pontosan mit gondolsz, én mit csinálok? — Megállt. Az egyik nedves nadrágszár meztelen combjához csapódott.

— Múlt éjjel jöttél — felelte a lány. Rámosolygott a férfira.

— És ez elég is neked? Csak úgy jöttem?

— Ő mondta, hogy jönni fogsz — mondta a lány fintorogva. Vállat vont. — Tudja az ilyen dolgokat, azt hiszem. — Felemelte a bal lábát, és ledörzsölte bokájáról a sót. Sután, gyermekszerűen. Ismét rámosolygott a férfira, még puhatolódzóbban, — Most te felelsz nekem egy kérdésre, oké?

Case bólintott.

— Hogyhogy ilyen barnára vagy festve mindenütt, kivéve a lábadat?

— És ez a legutolsó dolog, amire emlékszel? — Nézte, hogyan kaparja le a lány a szárított fasírt maradványait arról a négyszögletes acél dobozfedőről, mely tányérjukul szolgált.

A lány bólintott, szeme hatalmasnak látszott a tűz fényében. — Sajnálom, Case, őszintén. Csak az a szar volt, azt hiszem, és… — A lány előredőlt, alkarját a térdére támasztotta, arca néhány másodpercre eltorzult a fájdalomtól vagy az emlékétől. — Kellett a pénz. Hogy hazajussak, azt hiszem, vagy… A fenébe is! — fakadt ki hirtelen. — Hisz alig szólsz hozzám!

— Van cigarettád?

— Az istenit, Case, ma már tizedszer kérdezed ezt! Mi a bajod? — A lány a szájába csavart egy hajtincset, és rágni kezdte.

— De az étel itt volt? Az már itt volt?

— Mondtam neked, öregem, a víz sodorta ki arra az átkozott partra!

— Oké. Biztosan. Varrat nélküli.

A lány ismét sírni kezdett, száraz zokogással. — Fene beléd, Case! — sikerült végül kipréselnie magából. — Én nagyon jól megvoltam itt egymagam is…

A férfi felkelt, felkapta a dzsekijét, átbújt a bejáraton, lehorzsolva a csuklóját a durva betonon. Nem volt hold, nem volt szél, a sötétben mindenütt csak a tenger moraja. Farmerje szűk volt és nyirkos. — Oké — szólt az éjszakához — vevő vagyok rá. Azt hiszem, vevő vagyok rá. De holnap inkább egy kis cigarettát sodorj ki, rendben? — Megrettent a saját nevetésétől. — Egy doboz sör se ártana, ha már benne vagy… — Megfordult, és visszabújt a bunkerbe.

A lány a parazsat kotorta egy ezüstös fadarabbal. — Ki volt az, Case, odafent a kapszuládban, az Olcsó Hotelben? A felvágós szamuráj, azzal a trükkös napszemüveggel, fekete bőrben? Megijesztett, és utána azt gondoltam, talán ő az új nőd; persze rajta több pénz látszott, mint amennyi neked volt… — A lány hátrapillantott a férfira. — Tényleg nagyon sajnálom, hogy elloptam a RAM-odat.

— Sose bánd — felelte a férfi. — Nem jelent semmit. Szóval csak elvitted ahhoz a fickóhoz, és hagytad, hogy megnyissa neked?

— Tonyhoz vittem — mondta a lány. — Már találkoztam vele hébe-hóba. Drogos volt, és mi… Mindegy, egen, emlékszem, hogy lefuttatta a monitorán. Igazán elbűvölő grafikai anyag volt, és emlékszem, csodálkoztam, hogy te hogyan…

— Abban semmi grafika nem volt — vágott közbe a férfi.

— De még mennyire hogy volt! El nem tudtam képzelni, hogyan lehet meg neked az összes kép abból az időből, amikor kicsi voltam, Case. Hogy hogyan nézett ki a papám, mielőtt elment. Egyszer egy kacsát adott nekem, festett fából, és neked arról is volt képed…

— Tony látta?