William Gibson - Neurománc

— Nem emlékszem. Egyszerre itt találtam magam a tengerparton, nagyon korán, napkeltekor, és azok a madarak mind olyan magányosan kiáltoztak… Megijedtem, mert egyetlen lövet sem volt nálam, semmi, és tudtam, hogy beteg leszek… És csak mentem és mentem, amíg besötétedett, és megtaláltam ezt a helyet, és a következő napon a kaját bemosták a hullámok, s mindegyiken zöld tengeri izék lógtak, mint kemény kocsonya-levelek. — A zsarátnokba tolta botját, és benne is hagyta. — Nem lettem rosszul — mondta. A parázs fel-felszikrázott. — A cigaretta jobban hiányzott. Veled mi a helyzet, Case? Még rá vagy állva? — A tűz fénye a lány arccsontjai alatt táncolt, Case eszébe idézte a Varázslóvár és a Tankcsata: Európa villanásait.

— Nem — válaszolta, s azután már nem számított, mit tud, amikor meg ízlelte a lány száján a sót, ahol megszáradtak a könnyei. Különös erő lakozott a lányban, valami, amit Case Night Cityben ismert meg, ami ott tartotta, megtartotta, s egy ideig távoltartotta az időtől és a haláltól, távol a könyörtelen Utcától, amely mindegyikükre vadászott. Egy hely volt, amit azelőtt ismert; nem mindenki tudta elvinni oda, és valahogy mindig sikerült elfelednie. Valami, amit oly sokszor talált meg és veszített el. Tudta — emlékezett rá — miközben a lány lehúzta magához, hogy teste csak hús, pedig erre nem szívesen gondoltak a konzolcowboyok. Irdatlan dolog volt, túl a tudáson, a DNS-spirálba és a feromonba kódolt információtenger, végtelen bonyolultság, melyet csak a test, a maga szilárd, vak módján, képes valaha is megérteni.

A cipzár beragadt, elakadt, amikor a férfi kinyitotta a francia gyakorlót: a fogazott nylon hurkaiba belecsomósodott a só. Széttörte, valami apró fémalkatrész pattant a falnak, ahogy a sótól korhadt ruha engedett, és már a lányban is volt, teljesítve a régi üzenet átvitelét. Itt is, még itt, azon a helyen, amelyről tudta, hogy micsoda: egy idegen emlékezetének a kódolt modellje. A késztetés mégis kitartott.

A lány megremegett, nekifeszült, a bot eközben lángra kapott, fényében összekapcsolódó árnyékuk a bunker falára vetült.

Később, ahogy együtt feküdtek, Case keze a lány combjai közé tévedt; felidézte őt, ahogy a parton áll, a fehér tajték a bokáit verdesi, és eszébe jutott, amit a lány mondott.

— Ő mondta neked, hogy jövök — mormolta.

De a lány csak fordult egyet, fenekét a férfihoz dörgölte, átkarolta, álmában suttogott valamit.

A zene ébresztette fel, és elsőre akár a saját szívverése is lehetett volna. Felült a lány mellett, vállára kanyarította dzsekijét a hajnal előtti hűvösségben. Az ajtótól szürke fény szűrődött be; a tűz már rég kialudt.

Látása szellemhieroglifáktól, a bunker falának semleges háttere előtt önmagukat elrendező jelképek áttetsző vonalaitól hemzsegett. A keze fejére nézett, s halvány neonmolekulákat látott nyüzsögni a bőr alatt, ismeretlen kódtól vezérelten. Felemelte jobb kezét, és próbaképpen megmozgatta. Villódzó utóképek gyenge, halványuló sávja maradt utána.

A karjain és a tarkóján felmeredt a szőr. Kivicsorított foggal guggolt ott, s a zenére fülelt. A dobaj elhalt, visszatért, elhalt…

— Mi a baj? — A lány felült, kifújta a szeméből a hajat. — Bébi…

— Úgy érzem… mint egy drog… Te tetted oda?

A lány megrázta a fejét, feléje nyúlt, karját a felkarjaira tette.

— Linda, ki mondta neked? Ki mondta neked, hogy jövök? Ki?

— A parton — kezdte a lány, s valami arra késztette, hogy félrenézzen. — Egy fiú. A parton láttam meg. Kábé tizenhárom éves. Ott lakik.

— És mit mondott?

— Azt mondta, hogy jössz. Azt mondta, hogy nem fogsz gyűlölni. Azt mondta, hogy okén leszünk majd itt, és elmondta, hol van az esővízmedence. Mexikóinak néz ki.

— Brazil — mondta Case, ahogy újabb jelhullám folyt le a falon. — Azt hiszem, Rióba valósi. — Talpraállt, és elkezdte beleküzdeni magát a farmerjébe.

— Case — mondta a lány remegő hangon — Case, hová mész?

— Azt hiszem, megkeresem azt a fiút — felelte a férfi, ahogy a zene feldagadva visszatért. Még mindig, csak egy ütem volt, állandó és ismerős, bár nem tudta az emlékezetébe beilleszteni.

— Ne tedd, Case!

— Azt hiszem, láttam valamit, amikor idekerültem. Egy várost, odább a parton. De tegnap nem volt ott. Te láttad már? — Felcibálta a cipzárat és megpróbálta szétszaggatni cipőfűzőinek lehetetlen csomóját, végül a cipőt a sarokba vágta.

A lány bólintott, szeme lejjebb kúszott. — Egen. Néha látom.

— Jártál már ott, Linda? — A férfi felvette a dzsekijét.

— Nem — válaszolta a lány — de megpróbáltam. Azután, hogy először idejöttem, és unatkoztam. Mindegy, azt gondoltam, egy város, s talán találok valami szart. — Grimaszt vágott. — Nem voltam akkor sem beteg, csak kívántam. Szóval egy konzervdobozba kaját pakoltam, és nagyon vizesre kevertem, mert nem volt másik dobozom a víznek. Egész nap mentem, és néha láthattam. Város volt, és nem látszott nagyon távolinak. De sosem került közelebb semennyivel. És aztán közeledett, és megláttam, mi az. Valamikor aznap úgy látszott, mintha szét lenne roncsolva, vagy talán nincs ott senki; máskor úgy hittem, fényeket látok felvillanni egy gépről, kocsikról vagy ilyesmikről… — Elhalt a hangja.

— És mi az?

— Ez a dolog az — mutatott körbe a lány a tűzhelyre, a sötét falakra, a bejáratot körvonalazó hajnalra —, ahol mi élünk. Kisebb lesz, Case, kisebb, minél közelebb érsz hozzá.

A férfi utoljára megállt, már a bejáratnál. — S megkérdezted róla a kisfiúdat?

— Egen. Azt mondta, nem érteném meg, és csak az időmet vesztegetem. Azt mondta, az egy, egy olyan… egy esemény. És hogy ez a horizontunk. Eseményhorizont, annak nevezte.

A szavak nem mondtak Case-nek semmit. Elhagyta a bunkert, vaktában elindult, elfordulva — tudta, valahogyan — a tengertől. A hieroglifák most a homokon száguldottak keresztül, elmenekülve a lába elől, visszahúzódva, ahogy haladt.

— Hé — mondta — , ez kezd lerobbanni! Lefogadom, hogy te is tudod. Mi ez? A Kuang? A kínai jégtörő rág lyukat a szívedbe? Dixie Flatline nem könnyű préda, mi?

Hallotta, hogy a lány a nevét kiáltja. Visszanézett. A lány követte, nem is próbálta utolérni, a francia gyakorló törött cipzárja a hasa barnaságát csapkodta, nemi szőrzet látszott a széttépett szövet keretében. Mintha a Metro Holografixban, a Finn magazinjain lévő lányok egyike életre kelt volna, csak hogy az fáradt volt, szomorú és emberi, tépett ruhája szánalmas, ahogy a só-ezüst tengeri fű csomóin át botorkált.

És akkor, valahogyan, ott álltak a hullámverésben, mind a hárman.

A fiú vékony, barna arcában a foghús széles volt és rózsaszín. Rongyos, színehagyott sortot viselt, s lábai túlságosan vékonynak hatottak az árhullám kékesszürkéje előtt.

— Ismerlek téged — mondta Case, Lindával az oldalán.

— Nem — válaszolta a fiú, hangja magas volt és dallamos — nem ismersz.

— Te vagy a másik MI. Te vagy Rio. Te vagy az, aki meg akarja állítani Wintermute-ot. Mi a neved? A Turing-kódod. Mi az?

A fiú kézállást mutatott be a hullámverésben, és nevetett. A kezén sétált, aztán kipattant a vízből. Szeme Riviera szeme volt, de hiányzott belőle a rosszindulat. — Hogy megidézz egy démont, meg kell tanulnod a nevét. Az emberek erről ábrándoztak, s az álom most valóra vált. Te tudod, Case. A te dolgod, hogy megtanuld a programok nevét, a hosszú hivatalos neveket; neveket, melyeket a tulajdonos elrejteni igyekszik. Igazi neveket…