William Gibson: Neurománc

— Mi van Peterrel?

— Peter. — A lány aprót rázott a fején. Egyik sötét hajtincse kibomlott, s a homlokába hullott. — Peter meglehetősen unalmassá vált. A drogfogyasztást általában unalmasnak találom. — Felkuncogott. — Másoknál, bármilyen mértékben. Apám elszánt fogyasztó volt, amint láthattad.

Molly teste megfeszült.

— Ne izgasd fel magad! — 3Jane ujjai a farmer övrésze feletti bőrt cirógatták. — Öngyilkossága annak az eredménye volt, hogy manipuláltam fagyasztásának biztonsági határait. Tudod, tulajdonképpen sosem találkoztam vele. Azután töltöttek le, miután utoljára aludni tért. De nagyon jól ismertem őt. A magok mindent tudnak. Kilestem, amikor megölte anyámat. Megmutatom neked, amikor jobban leszel. Az ágyban fojtja meg.

— Miért ölte meg? — Molly ép szeme a lány arcára összpontosult.

— Apám nem tudta elfogadni azt az irányítást, amit a családnak szánt. Anyám rendelte el a mesterséges intelligenciák megépítését. Fantaszta volt. Szimbiotikus kapcsolatban képzelt el bennünket a MI-kkel, a testületi döntéseinket készen kaptuk volna tőlük. A tudatos döntéseinket, mondhatnám. Tessier-Ashpool halhatatlan lett volna, egy kaptár, mi pedig mind egységei egy nagyobb entitásnak. Lenyűgöző. Lejátszom majd neked a szalagjait, közel ezer órányi anyag. De én sosem értettem őt igazán, és a halálával az irányítása is elveszett. Minden irányítás elveszett, és mi elkezdtünk begubózni. Most már ritkán jövünk elő. Én vagyok a kivétel.

— Azt mondtad, te megpróbáltad megölni az öregembert? Belepiszkáltál a kriogenikus programjaiba?

3Jane bólintott. — Kaptam hozzá segítséget. Egy szellemtől. Amikor nagyon fiatal voltam, azt hittem, hogy szellemek laknak a testületi magokban. Hangok. Az egyik közülük az volt, akit ti Wintermute néven emlegettek, ami a mi berni MI-nk Turing-kódja, habár a titeket manipuláló entitás egy alprogramszerűség.

— Az egyik közülük? Hát van több is?

— Van egy másik is. De az évek óta nem szólt hozzám. Feladta, azt hiszem. Az a gyanúm, hogy mind a kettő azoknak a bizonyos képességeknek a megvalósulása, amelyeket anyám beleterveztetett az eredeti software-be, de roppant zárkózott asszony volt, amikor szükségét érezte. Tessék. Igyál. — hajlékony műanyagcsövet tett Molly ajkaihoz. — Víz. Csak egy keveset.

— Jane, szívem — kérdezte Riviera derűsen, valahonnan, nem láthatóan —, jól érzed magad?

— Hagyj békén minket, Peter!

— Doktorosdit játszunk… — Molly egyszerre csak a saját arcába bámult, a kép az orrától tíz centiméterre függött. Nem volt rajta kötés. A bal implant szét volt törve, s hosszú, ezüstözött ujj mélyedt a kifordult vértócsává lett szemüregbe.

— Hideo — mondta 3Jane, Molly hasát simogatva —, bántsd Petert, ha nem megy el innét. Menj és ússz, Peter!

A vetítés eltűnt.

07:58:40, látszott a bekötözött szem sötétségében.

— Peter azt mondta, te tudod a kódot. Wintermute-nak kell. — Case hirtelen tudatára ébredt a Chubb-kulcsnak, amely nylonzsinórján a nő bal mellének belső domborulatán feküdt.

— Igen — válaszolta 3Jane, s visszahúzta a kezét —, tudom. Gyerekfejjel tanultam meg. Azt hiszem, egy álom során… Vagy anyám naplójából. De azt hiszem, Peternek igaza van, amikor arra biztat, ne fedjem fel. A Turinggal is meg kellene vitatni, ha mindezt helyesen látom. A szellemek, ha nem önfejűek, akkor semmik.

Case kicsatlakozott.

— Fura kis szerzet, mi? — A Finn a régi Sonyról Case-re vigyorgott.

Case vállat vont. Látta, ahogy Maelcum jön visszafelé a folyosón, oldalán a Remingtonnal. A sionita mosolygott, fejét olyan ritmusra rázta, amit Case nem hallott. Vékony, sárga vezetékpár futott a füleitől ujjatlan dzsekije egyik oldalzsebéhez.

— Dub, testvér — mondta Maelcum.

— Kibaszott hülye vagy — mondta neki Case.

— Hallom okén, testvér. Belevaló dub.

— Hé, fiúk — szólalt meg a Finn —, talpra! A szállításotok következik. Nem tudok sok olyan ravaszságot összehozni, mint 3Jean képe, amivel csőbe húztuk az ajtónállótokat, de át tudlak vinni titeket 3Jane lakrészéhez.

Case az adaptert húzta ki az aljzatából, amikor az utas nélküli javítókocsi a folyosójuk távolabbi végét jelző otromba betonboltív alatt befordult a szemük elé. Lehetett akár az is, amelyiken az ő afrikai ismerősei utaztak, de ha az is volt, a feketék mostanra eltűntek. Az alacsony, párnázott ülés támlája mögött, apró manipulátoraival a kárpitba kapaszkodva, ott ült a Braun, s állhatatosán villogtatta vörös LED-jét.

— Megjött a buszunk — mondta Case Maelcumnak.

Haragja ismét eltűnt. Hiányzott neki.

A kis kocsiban zsúfoltan ültek: Maelcum, térdén keresztben a Remingtonnal, Case, a deckkel és az agykártyával a mellkasa előtt. A kocsit nem ekkora tempóra tervezték, a kanyarodások különösen nehezek voltak, és Maelcumnak ki kellett hajolnia a fordulások irányába. Ez nem jelentett problémát, amikor a jármű balra fordult mert Case a jobb oldalon ült, de jobbkanyaroknál a sionitának át kellett hajolnia Case-en és a holmiján, nekipréselve őt az ülésnek.

Fogalma sem volt, merre járnak. Minden ismerős volt, de nem lehetett biztos abban, hogy korábban látta-e már az adott szakaszt. A fa tárlószekrényekkel szegélyezett, görbülő folyosón olyan gyűjtemények darabjai sorakoztak, amelyekről biztosan tudta, hogy sosem látta őket: hatalmas madarak koponyái, érmék, vertezüst maszkok. A szervizkocsi hat kereke némán gurult a szőnyegrétegeken. Csak az elektromos motor nyüszítése hallatszott, és a sioni dub gyenge robaja a Maelcum fülében lévő habcseppekből, valahányszor átvetette magát Case előtt, hogy ellensúlyozzon egy éles jobbkanyart. A deck és az agykártya folyamatosan nyomta Case csípőjébe a dzsekije zsebében lapuló surikent.

— Van órád? — kérdezte Maelcumot.

A sionita megrázta a fürtjeit. — Az idő az idő.

— Jézusom — mondta Case, és lehunyta a szemét.

A Braun átnyargalt a szőnyeghalmokon, és egyik párnázott karmával megkoppintott egy sötét, ütött-kopott, túlméretezett faajtót. Mögöttük a kocsi sistergett, egyik szellőzőpaneljéből kék szikrákat köpködött. A szikrák a kocsi alatti szőnyegre pattantak és Case perzselt gyapjú szagát érezte.

— Erre ke' mennünk? — Maelcum az ajtót fürkészte, és kibiztosította a puskát.

— Hé — mondta Case, inkább önmagának, mint Maelcumnak —, gondolod, hogy én tudom?

A Braun gömbölyű testét forgatta, a LED villogott.

— Azt akarja, hogy nyis'ki az ajtót — mondta biccentve Maelcum.

Case előrelépett, és megpróbálkozott a cifra rézkilinccsel. Az ajtóra szemmagasságban egy rézlapot erősítettek, amely oly régi volt, hogy az egykoron belevésett felirat pókhálószerű, olvashatatlan rejtjellé kopott; valamilyen hosszú ideje halott tisztség vagy tisztviselő neve lehetett, amit már lecsiszolt a feledés. A férfi azon tanakodott, vajon Tessier-Ashpool egyenként választotta-e ki Straylight minden egyes darabját, vagy egyben vették meg az egészet, a Metro Holografix valami óriás európai megfelelőjénél. Az ajtó sarokvasai panaszosan megnyikordultak, amikor oldalról kinyitotta, s Maelcum ellépett mellette, a csípőjétől előretartott Remingtonnal.

— Könyvek — mondta.

A könyvtár, a fehér acélpolcok a címkéikkel.

— Tudom, hol vagyunk — mormolta Case. Visszanézett a szervízkocsira. A szőnyegről füst gomolygott. — Na, gyere már — szólt oda. — Kocsi! Kocsi? — Az nem mozdult. A Braun Case farmerjének szárát rángatta, a férfi bokáját csipkedte. Az elfojtotta erős vágyát, hogy felrúgja. — Egen?