William Gibson - Neurománc

A Villa Straylight élősdi szerkezet — emlékeztette magát Case, ahogy ellépett a tömítés indái mellett, s keresztül a Marcus Garvey elülső csapóajtaján. Straylight Szabadpartból csapolta ki a levegőt és a vizet, és nem volt saját ökorendszere.

A dokk által kinyújtott átjárócső valamivel kifinomultabb változata volt annak, amin keresztülbukdácsolt, hogy a Haniwára érjen, s az orsó forgási gravitációjában való használatra tervezték. Belső hidraulikus tagokkal ízelt harmonikaalagút volt, minden szelvényt erős, csúszásgátló műanyaghurok vett körül, s a hurkok létrafokokként szolgáltak. Az átjáró a Haniwa körül kígyózott; ahol a Garvey zsilipjéhez csatlakozott, ott vízszintes volt, de a yacht törzse körül függőleges kapaszkodót alkotva élesen fel- és balra kanyarodott. Maelcum már felfelé haladt a gyűrűkön, bal kezével húzta fel magát, jobbjában a Remingtont szorongatta. Foltos, buggyos gyakorlót viselt, ujjavesztett zöld nylonzakóját, és egy pár rongyos vitorlavászon sportcipőt, élénkpiros talpakkal. Amikor egy újabb gyűrűre hágott, az átjáró mindig enyhén belengett.

Case hevenyészett hordszíjának csatjai a vállába mélyedtek az Ono-Sendai és Flatline kártyája súlyától. Mindaz, amit most érzett, félelem volt, általánosított rettegés. Elhessegette, s rákényszerítené magát, hogy visszajátssza Armitage előadását az orsóról és Villa Straylightról. Elkezdett mászni. Szabadpart ökorendszere korlátozott volt, nem zárt. Sion zárt rendszer volt, évekig képes az újrafelhasználásra, külső anyagok bevezetése nélkül. Szabadpart maga állította elő levegőjét és vizét, de folyamatos élelmiszerszállítmányokra támaszkodott, a termőtalaj-tápanyagok szabályos gyarapodásának megfelelően. A Villa Straylight az égvilágon semmit nem termelt.

— Testvér — mondta Maelcum nyugodtan —, gyere fel ide, mellém! — Case oldalvást csusszant a körkörös létrán, és megmászta az utolsó néhány fokot. Az átjáró sima, kissé domború, két méter átmérőjű fedélzeti ajtóban végződött. A cső hidraulikus elemei az ajtó keretébe illesztett hajlékony tokokban tűntek el.

— Szóval mit csinálunk mi…

Case befogta a száját, amikor az ajtófedél kilendült, s az enyhe nyomáseltérés finom homokot fújt a szemébe.

Maelcum felmászott, át a peremen, és Case meghallotta az apró kettyenést, ahogy a Remington biztosítója kioldódott. — Te vagy a testvér, a sietős testvér… — suttogta Maelcum, lekuporodva oda. Aztán Case is ott volt mellette.

A fedőajtó egy kör alakú, boltíves kamra közepére nyílt, padlóját kék csúszásgátló lapok borították. Maelcum oldalba bökte Case-t, odamutatott, és a férfi megpillantott egy monitort a görbe falba illesztve. A képernyőn egy magas fiatalember, Tessier-Ashpool vonású sötét zakójának ujjáról sepert le valamit. Egy ugyanolyan ajtó mellett állt, egy ugyanolyan kamrában. — Nagyon sajnáljuk, uram — szólalt meg egy hang a csapóajtó fölé illesztett rácsból. Case felpillantott. — Későbbre vártuk önt, a tengelydokknál. Egy pillanat, kérem.

Maelcum megperdült, ahogy az ajtó a bal oldalukra csúszott, a puskát készenlétbe kapta. Alacsony eurázsiai lépett át a küszöbön, és kidülledt szemekkel bámult rájuk. Kitátotta a száját, de semmi sem jött ki rajta. Becsukta. Case a monitorra pislantott. Üres.

— Kicsodák? — sikerült kinyögnie a jövevénynek.

— A rastafari haditengerészet — felelte Case felállva; a cybertér-deck a térdét verdeste —, és az egyetlen kívánságunk, hogy becsatlakozhassunk az őrrendszeretekbe!

Az emberke nyelt egyet. — Ez egy teszt? Hűségellenőrzés? Biztos, hogy hűségellenőrzés! — Tenyerét narancssárga öltözéke anyagába törölte.

— Nem, testvér, ez valódi! — Maelcum felemelkedett a guggolásából, s a Remingtont az eurázsiai arcába tartotta. — Lódulsz.

Követték a férfit az ajtón keresztül, egy folyosóba, amelynek csiszolt betonfalai és egymásra terített szőnyegei hátborzongatóan ismerősek voltak Case-nek.

— Csinos terítők — jegyezte meg Maelcum, s hátbataszította az emberkét. — Olyan a szaga, mint templomnak.

Újabb monitorhoz értek, egy antik Sonyhoz. Ez már egy billentyűzettel és csatlakozópanelek komplex sorával ellátott konzol fölé volt illesztve. Ahogy megálltak, a képernyő felfénylett. A Finn feszülten vigyorgott ki valahonnét, ami a Metro Holografix előterére emlékeztetett. — Oké — mondta. — Maelcum leviszi ezt a fickót a folyosón a nyitott öltözőajtóig, becsukja oda, én bezárom. Case, neked a felső panelen balról az ötödik aljzat kell. A konzol alatti szekrényben vannak adaptercsatlakozók. Az Ono-Sendai húszpólusúból a Hitachi negyvenesbe vivőre van szükség. — Amikor Maelcum ellökdöste foglyát, Case letérdelt, és átturkálta a csatlakozókészletet, végül rátalálva arra, amit keresett. Miután deckjét az adapterre kötötte, megállt.

— Így kell kinézned, haver? — kérdezte az arcot a képernyőn. A Finnt egyetlen vonással eltörölte Lonny Zone lehámló japán poszterekkel teliaggatott falnak támaszkodó képe.

— Bébi, bármi az, mit szíved kér — kántálta Zone —, csak ugorj el Lonnyér'…

— Nem — mondta Case —, használd inkább a Finnt!

Alighogy a Zone-kép eltűnt, benyomta a Hitachi adaptert a csatlakozójába, és a homlokára illesztette az elektródákat.

— Hol késtél? — érdeklődött Flatline, és nevetett.

— Mondtam neked, hogy ne csináld! — figyelmeztette Case.

— Tréfa, fiú — mondta az agykártya —, számomra nulla idő telik el. Hanném, mit kaptunk!

A Kuang program zöld volt, pontosan megegyező árnyalatú a T-A jéggel. Mialatt Case nézte, egyre átlátszatlanabbá vált, bár a férfi még tisztán ki tudta venni a feketetükrű, cápaszerű valamit, ha kereste. A törésvonalak és hallucinációk mostanra eltűntek, és a dolog annyira valóságosnak látszott, mint a Marcus Garvey: szárny nélküli, antik, sugárhajtású gépnek. Finom bőrét fekete krómmal borították.

— Nagyon baró — mondta a Flatline.

— Helyes — mondta Case, és átváltott.

— …mint az. Sajnálom — mondta 3Jane, miközben bekötözte Molly fejét. — Az egységünk azt mondja, nincs agyrázkódás, nincs tartós szemsérülés. Nem ismerted őt jól azelőtt, hogy idejöttél?

— Egyáltalán nem ismertem — felelte Molly komoran. Egy magas ágyon vagy párnázott asztalon feküdt, hanyatt. Case nem érezte a sérült lábat. Az eredeti injekció érzékkettőző hatása elmúlt. A fekete golyó sehol, de Molly kezeit puha szíjak tették mozgásképtelenné, amiket nem láthatott.

— Meg akar ölni téged.

— Elképzelhető — mondta Molly, s felbámult a durva mennyezetre, egy felettébb ragyogó fényt követve.

— Nem hiszem, hogy akarnám, hogy megtegye — mondta 3Jane, és Molly nagy kínkeservvel elfordította a fejét, hogy felpillantson a sötét szemekbe.

— Ne játssz velem — mondta.

— Pedig azt hiszem, szeretnék — felelte 3Jane, és lehajolt, hogy megcsókolja a nő homlokát, meleg kézzel hátrasimítva a haját. Fakó dzsellabája vértől volt maszatos.

— Most hová lett? — kérdezte Molly.

— Újabb injekcióért ment, feltehetőleg — mondta 3Jane felegyenesedve. — Ideges volt az érkezésed miatt. Azt hiszem, mulatságos lenne visszadédelgetni téged az egészségbe, Molly. — A lány elmosolyodott, véres kezét szórakozottan a köpeny elejébe törölte. — A lábadat helyre kell állítani, de el tudjuk intézni.