William Gibson: Neurománc

— Biztosan nem, haver?

— Talán a Nambanon. Úgy két órája.

— Voltak vele apródok? Az egyik vékony, sötét hajú, esetleg fekete dzsekiben?

— Nem — bökte ki végül Zone, míg sima homlokán ráncok jelezték, milyen nagy erőfeszítésbe kerül, hogy ennyire semmitmondó részletet idézzen fel. — Nagy fiúk voltak. Átoltott izmúak. — Zone szemében alig látszott a fehérje és az írisz; félig csukott szemhéjai alatt kitágult és hatalmas pupillák sötétlettek. Hosszú ideig Case arcát fürkészte, majd lejjebb siklott a pillantása. Meglátta az acélkorbács dudorát. Kobra — állapította meg és felhúzta a szemöldökét. — Haza akarsz vágni valakit?

— Viszlát, Lonny! — Case elhagyta a bárt.

A kullancs ismét rátapadt. Biztos volt benne. Mámorító érzés töltötte el, az oktagonok és az adrenalin hatásába valami más is vegyült. Élvezed a dolgot — gondolta —, nem vagy normális.

Ugyanis ez az egész valahogy furcsán és nagyon távolról, de a mátrixakciókra hasonlított. Csak robbanj le eléggé, kerülj egy kétségbeejtő, de furamód szeszélyes kutyaszorítóba, és Ninseit máris egy adatmezőnek láthatod; pont úgy, ahogy Case-nek a mátrixról egyszer a sejtjelleg-felismerő fehérjeláncolatok jutottak eszébe. S rögtön belevetheted magad egy szédült kavargásba, nyakig merülve, de mégis kívül maradva — s körötted mindenütt az üzlet, az információcsere, az eleven adatok tánca a feketepiac útvesztőiben…

Gyerünk, Case — biztatta magát. — Verd át őket! Ezt várják a legkevésbé.

Fél sarokra volt a játékteremtől, ahol először találkozott Linda Lee-vel.

Keresztülrohant Ninsein, szétugrasztott egy csapat sétáló tengerészt; az egyikük spanyolul utánakiáltott. Aztán beugrott az ajtón, a hang robajló hullámverésként zúdult rá, gyomorszájában érezte az infra-mély lüktetést. Valakinek tíz megatonnás találata volt a Tankcsata Európá -n; egy szimulált hangrobbanás a játéktermet fehér zajjal árasztotta el, vadul ragyogó tűzgömb-hologram terült szét a fejek felett. Case átvágott jobbra, és felosont egy festetlen furnérlemez lépcsősoron. Egyszer már jártak itt Wage-dzsel, tiltott hormonserkentőkre vonatkozó üzletet vitattak meg egy Matsuga nevű pasassal. Emlékezett a folyosóra, koszos gyékényszőnyegére, az apró irodákba nyíló, egyforma ajtók sorára. Az egyik ajtó most nyitva állt. Ujjatlan fekete trikót viselő japán lány pillantott fel egy fehér terminál mellől; feje mögött görögországi utazásra csábító plakát feszült, az Égei-tenger modern vonalú keleti írásjelekkel telehintett kékje.

— Hívd fel ide a biztonságiakat! — vetette neki oda Case, azzal már tovább is száguldott, végig a folyosón, eltűnve a lány szeme elöl. A két utolsó, becsukott ajtó — ahogy feltételezte — be volt zárva. Megperdült és nylon futócipős lábával a távolabbi, kékre lakkozott műanyag ajtóba rúgott. Az felpattant, forgácsokra szakadt keretéből olcsó záralkatrészek hullottak ki; a benti sötétségben csak egy terminálburkolat fehér körvonala derengett. Aztán a jobboldali ajtóhoz ugrott, mindkét kezével megragadta az átlátszó plasztikkilincset, és teljes erejével benyomta. Valami reccsent — és már bent is volt. Ez volt az a hely, ahol ő és Wage Matsugával találkozott, de akármilyen fantomcéget vezetett is Matsuga, mostanra már nyoma se maradt. Terminál sem, semmi sem. Fény is csak a játékterem mögött húzódó sikátorból szűrődött be a kormos plexiüvegen keresztül. A homályban csak egy falicsatlakozóból előtekeredő üvegszálkábelt, egy halomnyi eldobált élelmiszeres dobozt, és egy lapátjavesztett ventillátortestet tudott kivenni.

Az ablak hitvány műanyagtábla volt; Case lerángatta magáról a kabátját, jobb karja köré csavarta, és rávágott. A lemez kettéhasadt, de még két ütés kellett, hogy kiszabadítsa a keretből. A játékok tompított káosza felett egy riasztó sivított fel; a betört ablak kapcsolhatta be, vagy a lány a folyosó elején.

Case megfordult, felvette a kabátját és a kobrát teljes méretére kattintotta.

Az ajtó csukva volt, így arra számított, üldözője azt hiszi majd, hogy a másik, félig szétrúgott ajtón át menekült. A kobra bronzgúlája lágyan lüktetni kezdett, ahogy az acélrugós szár felerősítette a szívverését.

Nem történt semmi. Csak a riasztó sivítását, a játékok csattogását és szívének kalapácsütéseit hallotta. A félelem úgy bukkant fel, mint valami félig elfeledett barát. Nem a dexedrin-paranoia hideg, gyors mechanizmusa volt ez, csak egyszerű, állati rettegés. Oly régóta élt már a szorongás mezsgyéjén, hogy majdnem elfelejtette, milyen is az igazi félelem.

Ez a fülke is olyan hely volt, ahol meghalnak az emberek. Ő is meghalhat itt. Lehet, hogy pisztoly van náluk…

Egy csattanás a folyosó távoli végéről. Egy férfihang, ahogy japánul kiált valamit. Egy sikoly, a rémület velőtrázó sikoltása. Újabb csattanás.

És léptek, kényelmesek és lassúak, közeledők.

Elhaladtak az őt rejtő csukott ajtó előtt. Megálltak, három gyors szívdobbanásnyi időre, majd visszafordultak. Egy, kettő, három. Csizmasarok csikordult a gyékényen.

Case oktagon indukálta harciasságának maradéka is elenyészett. A kobrát visszakattintotta a markolatába, s az ablakhoz kúszott, vakon a félelemtől, sikító idegekkel. Anélkül, hogy tudatában lett volna annak, mit tesz, felállt, kiugrott, és már zuhant is. A járdára esett, lábszárába tompa fájdalomrudak döftek.

Fentről félig nyitott szervízablak vetette keskeny fénycsíkját az alant szétszórt üvegszálkupacra, s a mellette terpeszkedő kiszuperált konzolburkolatra. Case egy ragacsos kartonpapírra vetette magát, arccal előre; átfordult, és begurult a konzol árnyékába. A fülke ablaka csak halvány fénynégyszög volt. A riasztó továbbra is vijjogott; itt még hangosabban szólt, mert a hátsó fal elfojtotta a játékterem moraját.

Az ablakban, a folyosó fénycsöveitől hátulról megvilágítva egy fej jelent meg, majd eltűnt. Aztán újra felbukkant, de a vonásait Case továbbra sem tudta kivenni. A szemek helyén ezüst csillant.

— A francba — mondta valaki, egy nő, a túlpart északi hanghordozásával.

Aztán eltűnt megint. Case a konzol alatt fekve lassan húszig számolt, felállt. Még mindig szorongatta az acélkobrát, s eltartott néhány másodpercig, míg ráeszmélt, hogy mi is az. Nekiindult, végigsántikált a sikátoron, bal bokáját dédelgetve.

Shin pisztolya ötvenéves darab volt, egy Walther PPK dél-amerikai másolatának vietnami utánzata; az első lövés előtt nagyon durva rántással kellett felhúzni. Töltényűrjét .22 long rifle méretre fúrták fel, s Case szívesebben használt volna hozzá ólomazid robbanógolyókat a Shintől vett közönséges kínai homorúfejes lőszer helyett. Mindazonáltal kézifegyver volt, kilenc tölténnyel, s a kabátzsebében ringatta, míg a szusibárból jövet végigment Shigán. A markolat élénkvörös, ágaskodó sárkányt formázó öntött műanyag volt, olyasmi, amit jó a sötétben hüvelykujjal dörzsölgetni. A kobrát egy csomagmegőrző kazettára bízta Ninsein, és szárazon lenyelt egy újabb oktagont.

A tabletta felpezsdítette az idegrendszerét; Case belevetette magát a shigai tolongásba, kiment Ninseire és tovább, egészen Baiitsuig. Úgy érezte, hogy kísérője lemaradt, s ez jó érzés volt. Néhány számot fel kellett hívnia, üzleteket megkötnie, ez már nem várhatott. Egy háztömbbel odébb Baiitsuban, a kikötő környékén egy csúf sárga téglás, kilencemeletes irodaház emelkedett. Ablakai most sötétek voltak, de ha valaki felszegte a fejét, a tetőn láthatott némi gyengén parázsló fényt. A főbejárathoz közel, japán írásjelek füzére alatt egy kialudt neonfelirat kínált OLCSÓ HOTELt. Hogy a helynek más neve is lett volna, arról Case nem tudott; mindig csak Olcsó Hotelként emlegették. A lift, akár az Olcsó Hotel maga, utólagos elgondolás volt: bambusszal és epoxigyantával erősítették az épülethez. Case bemászott a plasztikketrecbe és kulcsa — egy jelzés nélküli, merev mágneskártya — segítségével elindította.