William Gibson: Neurománc

— Ki mesélte be, hogy le akarok számolni veled, Case? — kérdezte Wage. — Ki mondta, ember? Valaki át akar téged verni?

A tengerész felnyögött, és sugárban hányni kezdett.

— Vidd ki innét — szólt rá Ratz Kurtra, aki most a bárpult szélén üldögélt, ölében a Smith Wessonnal, s épp rágyújtott.

Case érezte, hogy az éjszaka súlya nedves homokkal teli zsákként ráereszkedik, leülepszik a szeme mögé. Kihúzta zsebéből a palackot, és átnyújtotta Wage-nek.

— Ennyim van összesen. Agyalapi mirigyek. Ötszázat biztosan hoz, ha gyorsan elpasszolod. A maradék pénzem egy RAM-ban tartottam, de az most már nincs meg.

— Jól vagy, Case? — A palack már el is tűnt a fegyveracélszürke hajtóka mögött. — Úgy értem, oké, ezzel kvittek vagyunk, de pocsékul nézel ki. Akár a mosott szar. Inkább menj el valahová, és aludd ki magad!

— Egen. — Case felállt. Úgy érezte, a Chat meginog körülötte. — Szóval volt egy ötvenesem, de odaadtam valakinek. — Kuncogott. Felemelte a .22-es tárját és a külön heverő töltényt, az egyik zsebébe ejtette őket, majd becsúsztatta a pisztolyt a másikba. — Shinhez kell mennem, hogy visszakapjam a letétemet.

— Menjen haza — mondta Ratz, s zavartan fészkelődött a recsegő széken. — Lóduljon, művész. Menjen haza!

Érezte, hogy figyelik, ahogy keresztülment a termen, és átnyomakodott a műanyag ajtókon.

— Ringyó — dünnyögte a Shiga felett úszó rózsás derengésnek. Odalenn Ninsein a hologramok szellemek módjára szertefoszlottak, a neonok legtöbbje hideg volt már és halott. Egy utcai árusnál sűrű feketekávét vett (gyűszűnyi habpohárba kapta), kortyolgatta, és nézte a felkelő napot. Elrepülsz, édes. Az effajta városok olyan embereknek valók, akik szeretnek mélyen lenni. De ez valójában nem így volt, s Case számára egyre nehezebbnek tűnt elviselni az árulás tudatát. A lány csak jegyet akart, hogy hazautazhasson, s a RAM Case Hitachijában fedezni is tudja az árát, ha jó orgazdát talál. És az a színjáték az ötvenessel: a lány majdnem visszautasította, előre tudva, hogy úgyis kiforgatja maradék vagyonából.

Amikor kimászott a liftből, a recepciónál ugyanaz a fiú ült. A tankönyv már nem volt ugyanaz. — Jó haver vagy — kiáltott oda neki Case a plasztikfű felett. — Nem is kell mondanod. Már tudom. Aranyos hölgy jött látogatóba, azt mondta, nála van a kulcsom. Szép borravalót is adott neked, mondjuk ötven újat? — A fiú lerakta a könyvét. — Nő — Case hüvelykujjával vonalat húzott a homlokán keresztül. — Selyem — tette hozzá és szélesen mosolygott. A fiú visszamosolygott, bólintott. — Kösz, seggfej! — mondta Case.

A futóhídon állva vesződött egy keveset a zárral. A lány biztos elcseszett benne valamit, amikor feltörte — gondolta. Kezdő. Case tudta, honnét lehet olyan blackboxot kölcsönözni, amely mindent kinyitna az Olcsó Hotelben. Ahogy bekúszott, a fénycsövek felragyogtak.

— Nagyon lassan csukd be az ajtót, barátom. Nálad van még az a kis játékszer, amit a pincértől kölcsönöztél? .

A nő hátával a kapszula hátsó falának támaszkodva ült, felhúzott térdekkel. Csuklói rajtuk nyugodtak; kezéből egy tűvető lyukacsos torkolata meredt elő.

— Maga volt az ott a játékteremben? — Case lecsukta az ajtót. — Hol van Linda?

— Csapd meg azt a zárkapcsolót!

Megcsapta.

— Az a te nőd? Linda?

Bólintott.

— Meglépett. Elvitte a Hitachidat. Izgága egy kölyök. A fegyverrel mi az ábra, testvér? — A nő tükörszemüveget viselt. Ruhája fekete volt, a fekete csizmák sarka a habszivacsba mélyedt.

— Visszavittem Shinhez és visszakaptam a letétemet. Féláron eladtam neki a lőszert is, amit tőle vettem. Akarja a pénzt?

— Nem.

— Akar egy kis szárazjeget? Pillanatnyilag nem tudok egyébbel szolgálni.

— Mi ütött beléd ma éjjel? Miért rendezted azt jelenetet a játékteremben? Le kellett nyomnom azt a bérzsarut, aki nuncsakuval jött utánam.

— Linda azt mondta, hogy maga meg akar ölni.

— Linda? Sose láttam, mielőtt feljöttem ide.

— Maga nem Wage-dzsel tart?

A nő megrázta a fejét. Case felismerte, hogy a szemüveg be van operálva, lezárva a nő szemüregeit. Úgy tűnt, mintha az ezüst lencsék egyenesen az arccsontjai feletti finom, sápadt bőrből nőttek volna ki, durván bozontosra vágott sötét hajtól keretezve. A tűvető köré kulcsolódó ujjak vékonyak voltak és fehérek, végük borvörös lakktól csillogott. A körmök mesterségesnek látszottak.

— Azt hiszem, elbaltáztad, Case. Felbukkantam, és te máris beleraktál a saját valóságfilmedbe.

— Szóval, mit óhajt, hölgyem? — A férfi ernyedten az ajtólemeznek dőlt.

— Téged. Egy eleven testet, egy még némileg sértetlen képzelőerőt. Molly, Case. Mollynak hívnak. Annak az embernek gyűjtelek be, akinek dolgozom. Csak beszélgetni akar veled, ennyi az egész. Senki nem akar bántani.

— Ez jól hangzik.

— Elismerem, néha bántok embereket. Azt hiszem, egyszerűen csak ilyen vagyok. — Szűk fekete kesztyűbőr farmer volt rajta és valami matt, fényelnyelőnek tűnő anyagból szabott vastag fekete dzseki. — Ha elteszem ezt a tűvetőt, akkor nyugton maradsz, Case? Olyannak látszol, aki képes hülye kockázatot is vállalni. .

— Hé, én nagyon nyugodt típus vagyok! Egy nyugis kis nyuszi; nem lesz semmi probléma.

— Ez nagyszerű, pajtás… — A tűvető eltűnt a fekete dzseki mélyén. — Ugyanis ha megpróbálnál átejteni, akkor az egyik leghülyébb dolgot kockáztatnád meg egész életedben.

A nő kinyújtotta mindkét kezét, tenyérrel felfelé; a fehér ujjak kissé széttárultak s egy alig hallható kattanással tíz kétélű, négycentis szikepenge siklott elő a burgundivörös körmök alatti tokokból.

A nő elmosolyodott. A pengék lassan visszahúzódtak.

Egyévi kapszulázás után a szoba a Chiba Hilton huszonötödik emeletén hatalmasnak tetszett. Tízszer nyolc méter, egy lakosztály fele. A keskeny balkonra nyíló üveg csúszópanelek melletti alacsony asztalkán fehér Braun kávéfőző gőzölgött.

— Önts be egy kis kávét. Úgy látom, jót tenne neked… — A nő levette fekete dzsekijét; a tűvető a karja alatt függött, fekete nylon válltokban. Ujjatlan, a váll-részeken lapos acélzipzárakkal szegett szürke pulóvert viselt. Golyóálló, döntötte el Case, miközben a kávét egy élénkvörös bögrébe löttyintette. Karját és lábát faágaknak érezte.

— Case.

Feltekintett és első alkalommal látta meg a férfit.

— A nevem Armitage. — A sötét köntös derékig nyitva volt, mögötte a széles mellkas szőrtelen és izmos, a has lapos és kemény. A kék szempár rendkívüli halványsága fakítóeljárásokat juttatott Case eszébe. — A nap már felkelt, Case. Szerencsés napja ez a mai, fiam.

Case oldalvást csapta karját, s a férfi könnyedén félrekapta a fejét a fortyogó kávé elől. Barna lé csurgott végig a rizspapírutánzat falon. Case meglátta a szögletes aranygyűrűt a bal fülcimpában. Különleges Alakulat. A férfi elmosolyodott.

— Idd meg a kávédat, Case — mondta Molly. — Oké vagy, de addig nem mész sehová, míg Armitage el nem mondja, amit akar. — Egy selyemhuzatú kanapén ült keresztbevetett lábakkal, és anélkül, hogy odanézett volna, belefogott a tűvető szétszerelésébe. Ikertükrök követték, ahogy Case átment az asztalhoz, és újra megtöltötte a bögréjét.

— Túl fiatal ahhoz, hogy emlékezzék a háborúra, nemde, Case? — Armitage nagy keze végigszántott rövidre nyírt barna haján. Csuklóján nehéz aranykarkötő villant meg.