William Gibson - Neurománc

— Leningrád, Kijev, Szibéria. Magát Szibériában agyaltuk ki, Case.

— Mit akar ez jelenteni?

— A Süvöltő Öklöt, Case. Hallotta már ezt a nevet?

— Valamiféle akció volt, nem? Vírusprogramokkal próbálták meg szétégetni az orosz összeköttetéseket.

— Egen; hallottam róla. És senki sem tért vissza.

Érezte, hogy a szobában hirtelen megnőtt a feszültség. Armitage az ablakhoz sétált, és elnézett a Tokió-öböl felett.

— Ez nem igaz. Egyetlen egységnek sikerült visszajutnia Helsinkiig, Case.

Case vállat vont, és kortyolt a kávéból.

— Maga egy konzolcowboy. Azoknak a programoknak a prototípusait, amiket maga az adatbankok feltörésénél használ, a Süvöltő Ököl részére fejlesztették ki. A kirenszki kommunikációs számítógéphálózat elleni támadáshoz. Az alapegységet egy mikrokönnyű Nightwing gép, egy pilóta, egy mátrixdeck és egy zsoké alkotta. Egy Vakond nevű vírust vetettünk be. A Vakond-sorozat volt az igazi behatolóprogramok első generációja.

— A jégtörőké — mondta Case a vörös bögre karimája mögül.

— A jég a JÉG-ből származik: Jogosultságellenőrző És Behatoláselhárító Gátelektronika.

— A gond csak az, miszter, hogy én már nem vagyok zsoké, szóval azt hiszem, ideje távoznom…

— Én ott voltam, Case; ott voltam, amikor megalkották a maga fajtáját.

— Maga szart se kezdhet velem és a fajtámmal, öregem. Maga elég gazdag, hogy borotvalányokat béreljen és ide hurcoltassa a seggemet, ez minden. Sose fogok többé semmilyen decket csapdosni, se magának, se másnak. — Case az ablakhoz lépett, és lebámult — Ez az, ahol most élek.

— A profilunk szerint maga úgy próbálja intézni a dolgot, hogy az utca végezzen magával, amikor nem figyel oda.

— Profil?

— Mi felépítettük a maga részletes életrajzmodelljét. Utánanéztünk mindegyik álnevének és a lényeges adatokra ráengedtünk egy bizonyos katonai szoftvert. Maga öngyilkos hajlamú, Case. A modell egy hónapot ad magának odakint. S az orvosi elemzések azt mutatják, hogy egy éven belül új hasnyálmirigyre lesz szüksége.

— „Mi” — nézett a sápadt kék szemekbe. — Ki az a „mi”?

— Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy tudunk segíteni az idegsérülésén, Case? — Armitage hirtelen olyannak látszott, mintha egy fémtömbből faragták volna; élettelennek és irdatlanul nehéznek hatott. Egy szobornak. Case tudta már, hogy ez egy álom és mindjárt felébred. Álmai mindig ilyen állóképekben végződtek, és ez a mostani már véget ért. — Mit szólna hozzá, Case?

Case kinézett az öböl felé, és megborzongott.

— Azt szólnám, hogy ez csak fos duma.

Armitage bólintott.

— Aztán megkérdezném, mik a feltételeik.

— Nem térnek el túlságosan azoktól, amikhez már hozzászokott, Case.

— Hadd aludjon egy kicsit a fiú, Armitage! — szólt közbe Molly a kanapéjáról; a tűvető alkatrészei mint drága kirakójáték-darabok hevertek a selymen körülötte — Hiszen alig áll már a lábán.

— A feltételeket — mondta Case —, és most. Most rögtön.

Még mindig borzongott. Nem tudta megállítani a borzongást.

A klinika névtelen volt, drága felszereléssel. Csillogóan sima pavilonok csoportjából és az azokat elválasztó apró franciakertekből állt. Még emlékezett a helyre, chibai tartózkodásának első hónapjában tett körútján fordult meg itt.

— Begyulladtál, Case. Állatira be vagy gyulladva. — Vasárnap délután volt, s ő Mollyval egy udvarszerűségben állt. Fehér sziklakövek, zöld bambuszágyás, lágy hullámokba gereblyézett fekete kavics. Egy kertész — nagy fémrákra hasonlító jószág — a bambusszal bíbelődött.

— Menni fog ez, Case. Fogalmad sincs, Armitage-nek miféle cuccai vannak. Például azért, hogy téged helyrekalapálnak, ezeknek az idegbütykölő fiúknak a programmal fog fizetni. Azzal, amit most odaad nekik, hogy megtudják belőle, hogyan is kell az ilyesmit csinálni. Ezzel három évvel kerülnek előrébb a versenyben. El tudod képzelni, hogy mennyit ér ez? — A nő hüvelykujjait bőrnadrágjának övpántjaiba akasztotta és cseresznyepiros cowboycsizmájának lakkozott sarkain hátrafelé hintáztatta magát. A csizmák elkeskenyedő orrát fényes mexikói ezüst borította. A lencsék üres higanyfoltokként, egy rovar nyugalmával tekintettek a férfira.

— Te utcai szamuráj vagy — szólalt meg Case. — Mióta dolgozol neki?

— Már több hónapja.

— És azelőtt mi volt a helyzet?

— Azelőtt valaki másnak. Mint prostituált, érted?

Bólintott.

— Furcsa, Case.

— Mi a furcsa?

— Olyan, mintha ismernélek. Abból az életrajz-modellből, amit ő szerzett. Tudom, hogy milyen vagy.

— Nem ismersz te engem, hugi.

— Veled minden oké, Case. Ami veled történt, azt úgy hívják, hogy pech.

— Na és vele mi van? Ő is oké, Molly? — A robotrák feléjük haladt, a kavicshullámokat kerülgetve. Bronz-páncélja lehetett vagy ezer éves. Amikor a nő csizmáitól egy méteren belülre ért, fénycsóvát lövellt ki, aztán egy pillanatra megdermedt és elemezte a kapott adatokat.

— Amire én minden esetben először gondolok, Case, az a tulajdon édes seggem. — A rák módosította az útvonalát, hogy kikerülje, de a nő finom precizitással felrúgta; az ezüst csizmaorr nagyot csendült a páncélon. A szerkezet a hátára esett, de bronzlábai hamar visszafordították.

Case az egyik sziklán ült, cipője orrával a szimmetrikus kavicshullámokat sikálta. A zsebeiben cigaretta után kezdett kutatni. — Az ingedben — szólt a nő.

— Felelnél a kérdésemre? — A dobozból előhorgászott egy kókadt Jehjüant, a nő pedig meggyújtotta egy vékony német acélhasábbal, ami úgy nézett ki, mintha egy műtőasztalról származna.

— Nos, annyit mondhatok, hogy határozottan működik valami a pasas javára. Tele van pénzzel. Azelőtt sose volt neki, s állandóan kap még hozzá. — Case észrevette, hogy Molly ajka megfeszül. — Vagy talán, ő működik valaminek a javára… — Vállat vont.

— Mit jelent ez?

— Gőzöm sincs róla, frankón. Csak azt tudom, hogy nem tudom, valójában kinek, vagy minek dolgozunk.

Case belemeredt az ikertükrökbe. Miután szombat reggel elhagyta a Hiltont, visszament az Olcsó Hotelbe és tíz órát aludt. Azután hosszú és céltalan sétára indult a kikötő biztonsági peremsávja mentén, s nézte, hogyan köröznek a sirályok a láncszemeken túl. Ha a nő követte, akkor derekas munkát kellett végeznie. Messzire elkerülte Night Cityt; a kapszulában várta Armitage hívását. S most itt áll, ezen a csendes udvaron, vasárnap délután, ezzel a tornásztestű és boszorkánykezű lánnyal.

— Ha szíveskedne most befáradni, uram; az aneszteziológus már várja önt. — A technikus meghajolt, megfordult, és visszament a klinika épületébe, meg sem várva, hogy Case követi-e.

Hideg acél szaga. Jég cirógatta végig a gerincét.

Elhidegült kezek, oly kicsik, hogy szinte elvesznek a sötétségben, a test képe, ahogy elmosódik a televízió-ég folyosóin.

Hangok.

Aztán fekete tűz találta telibe a mellékidegek elágazásait, és kín, minden kínnak nevezett dolgon túltevő…

Maradj nyugton. Ne mozdulj.

És ott volt Ratz, és Linda Lee, Wage és Lonny Zone, arcok százai a neonerdőből, tengerészek és vagányok és kurvák, ahol az ég ezüstre mérgezett, túl a láncszemeken és a koponya börtönén.

Az istenfáját, meg ne mozdulj!

Ahol az ég statikus sercegésből átváltott a mátrix színtelenségébe, és szemébe villantak csillagai, a surikenek.