William Gibson: Neurománc

Case már Chibába érkezése óta bérelt itt egy kapszulát, hetente fizette a díját, de sosem aludt az Olcsó Hotelben. Aludni még olcsóbb helyekre járt.

A lift parfümtől és cigarettától bűzlött, oldalait karcolások és mocskos ujjnyomok éktelenítették. Ahogy a negyedik emeletet elmaradt alatta, Case meglátta Ninsei fényeit. Ujjaival a pisztolymarkolaton dobolt, míg a lift enyhe szisszenéssel lelassított. Mint rendesen, most is erős zökkenéssel állt meg, de Case már felkészült rá. Kilépett a belső teraszra, mely a ház hallja és egyben a kertje is volt.

A zöld műgyepszőnyeg négyzetének közepén, C alakú pult mögött japán kamasz ült tankönyvébe mélyedve. A fehér üvegszálas kapszulák ipari szerelőállványokon nyugodtak. Hat szintnyi kapszula, szintenként tíz-tíz mind a négy oldalon. Case a fiú felé biccentett, és a műfüvön keresztül a legközelebbi létrához sántikált. A felépítményt olcsó, rétegelt gyékény fedte, ami zörgött, ha erős szél fújt, és beázott, ha esett; de a kapszulákat kulcs nélkül meglehetősen nehéz volt kinyitni.

A lengőrács futóhíd remegett a súlya alatt, ahogy végigoldalazott a harmadik szinten, a 92-es számig. A kapszulák hossza három méter volt; ovális tolóajtajuk szélessége egy, magassága pedig alig másfél méter. Case kulcsát a nyílásba tolta, és megvárta, amíg a ház számítógépe ellenőrzi azt. Mágneszárak megnyugtató csattanása hallatszott, rugók nyikordultak, s az ajtó felemelkedett. Bemászott, az ajtót lerántotta maga mögött, és rácsapott a kézi zárpanelre; a belső fénycsövek vibrálva kigyúltak.

A 92-es üres volt, eltekintve egy szabvány Hitachi zsebszámítógéptől és egy kisméretű fehér habszivacs hűtőládától. A hűtő három tízkilós szárazjégtömb maradványait tartalmazta (a párolgást késleltetendő gondosan papírba csomagolták), valamint egy alumíniumból sajtolt laboratóriumi palackot. A padló és az ágy funkcióját egyaránt betöltő barna laticellapra kuporodva Case kihúzta zsebéből Shin .22-esét, és a hűtő tetejére rakta. Azután levette a kabátját. A kapszula terminálját az egyik homorú falba süllyesztették, szemben a házirendet hét nyelven felsoroló táblával. Case leemelte a rózsaszín kagylót a villáról, és fejből beütött egy hongkongi számot. Hagyta, hogy ötször kicsengjen, aztán letette. Aki a Hitachiban lévő három megabyte-nyi forró RAM-ra lett volna vevő, nem fogadott hívásokat.

Egy tokiói számot hívott, Sindzsukuban.

Női hang jelentkezett, japánul mondott valamit.

— Kígyó Nagyúr ott van?

— Nagyszerű ismét hallani felőled — szólalt meg Kígyó Nagyúr, egy mellékvonalon bekapcsolódva. — Már vártam a hívásodat.

— Megszereztem a zenét, amire vágytál. — Case vetett egy gyors pillantást a hűtőre.

— Ezt igazán őrömmel hallom. Jelenleg likviditási gondjaink vannak. Tudsz előre szállítani?

— Nézd öregem, most állatira kellene a pénz… — Kígyó Nagyúr letette.

— Te rohadék! — mondta Case a zümmögő kagylónak. Rámeredt a hitvány kis pisztolyra.

— Nem akar összejönni — motyogta. — Ma éjjel nagyon nem akar összejönni semmi.

Napkelte előtt egy órával tért be megint a Chatba. Mindkét kezét kabátjának zsebeiben rejtegette: az egyikkel a kölcsönpisztolyt markolta, a másikkal az alumínium palackot.

Ratz egy hátsó asztalnál ült, és söröskorsóból Apollinaris-vizet ivott; testének falhoz dőlő, százhúsz kilós, tésztaszerű hústömege alatt recsegett a szék. A bárpultnál egy Kurt névre hallgató brazil kölyök szolgálta ki a jobbára csendes részegekből álló gyér vendégsereget. Ratz plasztikkarja felzúgott, ahogy felemelte a korsót s ivott; borotvált fejét izzadság borította.

— Rosszul néz ki, művész barátom — szólalt meg, s kivillantak fogainak nedves romjai.

— Pedig remek formában vagyok — felelt Case halálfejszerű vigyorral. — Szuperformában. — Ratz-cal szemben egy székre zökkent, kezét továbbra is a zsebében tartva.

— S csak jár-kel itt, a piából és narkóból tákolt hordozható óvóhelyen, mi? Megóvja az erősebb érzelmektől, igaz?

— Miért nem száll már le rólam, Ratz? Látja Waget?

— Megóvja a félelemtől és az egyedülléttől — folytatta a csapos. — Hallgasson a félelemre! Meglehet, hogy az a barátja.

— Hallott valamit egy ma éjjeli játéktermi balhéról, Ratz? Megsérült valaki?

— Valami őrült kinyírt egy biztonsági embert — vont vállat a csapos. — Egy lány, azt mondják.

— Muszáj beszélnem Wage-dzsel, Ratz, én…

— Ah — Ratz szája összeszűkült, sima vonallá préselődött. Case mögé nézett, a bejárat felé. — Azt hiszem, tüstént fog is.

Case előtt felvillantak a surikenek a kirakatukban. A speed a fejében dalolt. A kezében szorongatott pisztoly iszamos volt az izzadságtól.

— Herr Wage — mondta Ratz, miközben lassan előrenyújtotta rózsaszín manipulátorát, mintha azt várná, hogy kezet rázzanak vele. — Micsoda hatalmas öröm. Ön oly ritkán tisztel meg bennünket!

Case odafordította a fejét, és felnézett Wage arcába. Lebarnult, felejthető maszk volt. A szemek lombiktermékek: tengerzöld Nikon transzplantációk. Wage fegyveracélszürke selyemöltönyt viselt, mindkét csuklóján egyszerű platina karkötőt. Oldalról az apródjai zárkóztak mellé, közel egyforma, fiatal férfiak; karjuk-válluk kidolgozott izmoktól duzzadt.

— Hogy s mint, Case?

— Uraim — szólalt meg Ratz, s rózsaszín mancsával felmarkolta az asztal teli hamutartóját —, nem akarok itt semmi bajt. — A hamutartó vastag, törhetetlen műanyagból készült; felirata Csingtao sört reklámozott. Ratz lágyan összemorzsolta: csikkek és zöld plasztikszilánkok záporoztak az asztallapra. — Világos?

— Hé, édeském — mondta az egyik apród —, csak nem velem akarja azt a dolgot megpróbálni?

— Ne fáradj azzal, hogy a lábukra célzol, Kurt — szólt Ratz társalgási hangnemben. Case átpislantott a termen, és látta, hogy a brazil a bárpulton áll, és egy Smith Wesson gyártmányú smasszerpuskát szegez a trióra. A papírvékony fémötvözetből és kilométernyi üvegszálkötegből tekert csőbe egy ököl is befért volna. Az áttetsző tár látni engedte az öt vastag, narancssárga töltényt: szubszonikus homoklövedék-zseléket.

— Törvényi értelemben nem halálos fegyver — jegyezte meg Ratz.

— Hé, Ratz — mondta Case —, jövök magának eggyel!

A csapos vállat vont. — Semmivel se jön. Ezeknek — és fenyegetően Wage-re és az apródokra meredt — jobban kellene tudniuk. A Chatsubóban senkit sem lehet kicsinálni.

Wage köhintett: — No és ki beszél bárkinek a kicsinálásáról? Mi csak üzletről akarunk beszélni. Case és én együtt dolgozunk.

Case kihúzta a zsebéből a .22-est, és Wage lágyékára irányította. — Azt hallottam, el akarsz intézni.

Ratz rózsaszín marka összezárult a pisztoly körül és Case elernyesztette a karját.

— Idesüss Case, elmondanád, mi az isten van veled? Begolyóztál, vagy micsoda? Mi ez a seggség, hogy meg akarlak ölni? — Wage a balján álló fiúhoz fordult: — Ti ketten visszamentek a Nambanra! Várjatok, amíg odamegyek…

Case figyelte, ahogy átvágnak a báron, ami mostanra teljesen kiürült, leszámítva Kurtot és egy kekiruhás, részeg tengerészt, aki egy bárszék lába mellé roskadt. A Smith Wesson csöve egészen az ajtóig követte a két apródot, majd visszalendült, hogy Waget tartsa sakkban. Case pisztolyának tárja csattanva az asztalra esett. Ratz mancsával feltartotta a fegyvert és kiugratta a lőszert a töltényűrből.