William Gibson: Neurománc

— Csak akkor fáradok le, ha elfelejtem bevenni a tablettáimat — dünnyögte a férfi, s megcsapta a vágyakozás tömény hulláma, az amfetamin hullámhosszán belovagló gerjedelem és magány. Újra érezte a lány bőrének illatát a kikötőmenti fülke túlhevült sötétjében, s az ujjait, ahogy a derekára kulcsolódnak.

Mind csak a hús — gondolta — s mindaz, amit akar…

— Wage — mondta a lány, s a szeme összeszűkült — egy lyukkal az arcodban akar viszontlátni. — Meggyújtotta a saját cigarettáját is.

— Ki mondta? Ratz? Vele beszéltél?

— Nem, Monával. Az új fazonja Wage embere.

— Nem olyan súlyos az ügy. Ő is lóg nekem, és végeredményben neki kell annyira a pénz.

— Túl sokan lógnak már neki, Case, és lehet, hogy te leszel az elrettentő példa. Komolyan, jobb lesz, ha vigyázol!

— Na igen. És veled mi a helyzet, Linda? Van hol aludj?

— Ahol aludjak… — A lány megrázta a fejét. — Hát persze, Case! — Megborzongott és közelebb hajolt az asztal felett; arca verítékben fürdött.

— Nesze — mondta a férfi, viharkabátjának zsebébe túrva s kihalászva egy gyűrött ötvenest. Az asztal alatt gépiesen kisimította, négyrét hajtotta és a lány elé csúsztatta.

— Ez neked kell, édes. Add inkább Wage-nek! — Volt most valami a szürke szemekben, amit Case nem értett, valami, amit sose látott bennük azelőtt.

— Sokkal többel vagyok neki sáros. Tedd csak el! Nemsokára úgyis kapok még — hazudta, s figyelte, ahogy új yenje eltűnik egy cipzáras zseb mélyén.

— Amint megkaptad a dohányt, Case, rögtön keresd meg Wage-t!

— Majd találkozunk még, Linda — felelte, a férfi miközben felkelt az asztaltól.

— Persze. — A lány mindkét pupillája alatt kilátszott egy milliméternyi fehérje: sanpaku. — Vigyázz magadra, öregem!

A férfi bólintott, alig várta, hogy mehessen végre.

Visszanézett, ahogy a műanyag ajtó becsapódott mögötte, s még látta a lány vörös neonketrecben tükröződő szemét.

Péntek éjjel a Ninsein.

Jakitori-standok és masszázsszalonok mellett haladt el; maga mögött hagyta a Beautiful Girl nevű koncessziós kávéházat, és egy játékterem elektronikus robaját. Kitért egy sötét ruhás hivatalnok útjából, és észrevette a férfi jobb karjának hátoldalára tetovált Mitsubishi-Genentech logót.

Vajon hiteles-e? Ha igen — gondolta —, akkor bajt fog hozni rá; ha hamis, úgy kell neki. Az M-G alkalmazottakba egy bizonyos szint felett modern mikroprocesszorokat ültetnek be, ezek ellenőrzik a vérkeringés mutagénszintjét. Egy ilyen készülékért Night Cityben bárkit elkapnak, és egy fekete klinikán hamar meg is szabadítják tőle.

A hivatalnok ugyan japán volt, a Ninsein nyüzsgő tömeg viszont gaidzsin a javából. Kikötőből felszállingózó matrózcsoportok; útikalauzban nem jelzett élményekre vadászó izgatott, magányos turisták; fekete munkát, beültethető egységeket kínáló Államokbeli nehézfiúk, és még tucatnyi fajtája a gyanús alakoknak, akik mind a vágy és az üzletelés kusza táncában rajzottak utcahosszat.

Számtalan elmélet született annak magyarázatára, hogy Chiba City miért tűri el a beléékelődő Ninseit. De Case feltételezte, hogy a jakuzák igyekeznek megőrizni a területet, mint a szerény kezdetekre emlékeztető sajátos skanzent. De azt is érezte, hogy ezen elképzelés szerint a virágzó technológiának szüksége van törvényen kívüli zónákra. Mintha Night City nem lakóinak otthona volna, hanem a különféle eljárások szándékosan felügyelet nélkül hagyott játszótere.

Lindának igaza lenne? — töprengett, feltekintve a fényekre. Wage tényleg képes kinyíratni, hogy példát statuáljon? Nem tűnt túl ésszerűnek, ám Wage elsősorban tiltott biológiai anyagokkal foglalkozott — azt mondják, aki ilyesmit csinál, az eleve esztelen.

Linda azt mondta, hogy Wage a halálát kívánja. Case az utcai ügyletek dinamikájából elsőnek azt értette meg, hogy személyére valójában sem a vevőnek, sem az eladónak nincs szüksége. Egy közvetítőnek az a sorsa, hogy szükséges rosszá váljék. Case Night City bűnös biostruktúrájába kétes üreget kapart magának, hazugságokkal és árulással mélyítette éjszakáról éjszakára. S most, ahogy a falakat omladozni érezte, lassan furcsa eufória lett úrrá rajta.

Az előző héten visszatartott egy tétel szintetikus mirigykivonatot, és így a szokottnál nagyobb haszonnal adhatta el. Tudta, hogy Wage-nek ez nem tetszett. Wage volt az első számú szállítója; kilenc éve élt Chibában, és egyike volt annak a néhány gaidzsin kereskedőnek, akik a Night City határain túli, szigorúan rétegződött bűnözőkörökkel kapcsolatokat tudtak kiépíteni. A génanyagok és hormonok álcázva szivárogtak le Ninseibe, kamu nevek és fantomcégek szövevényes csatornáin keresztül. Wage-nek egyszer valahogy sikerült visszanyomoznia valamelyik szállítmányt, s azóta számos városban örvendett biztos kapcsolatoknak.

Case azon kapta magát, hogy egy kirakatot bámul. A jobbára tengerészek látogatta boltban mindenféle csillogó apróságot lehetett kapni. Órákat, rugós késeket, öngyújtókat, zsebvideókat, szimstim-szerkezeteket, nehezékkel ellátott manriki-láncokat és surikeneket. A surikenek mindig megigézték. Tűhegyes ágú acélcsillagok: némelyik krómozott, némelyik fekete; akadt szivárványos felületű is, mint a vízen csillanó olaj. De főleg a krómozott csillagok bűvölték el. Alig látható damilszálakkal élénkvörös műantilopbőrre erősítették őket; közepükre sárkányok, Jin-jang-jelek voltak vésve. A foglyul ejtett utcai neonfényt furcsán megcsavarva verték vissza; Case egyszerre úgy látta, hogy ez alatt az olcsó krómcsillagzat alatt utazott idáig és a végzete is ebben áll megírva.

— Julie — mondta a csillagainak. — Ideje felkeresni az öreg Julie-t. Ő tudni fogja, honnét fúj a szél.

Julius Deane százharmincöt évet ért meg; anyagcseréjét minden héten gondosan beszabályozták, szérumok és hormonok vagyonokat érő adagjaival. Az öregedés ellen tett lépései során először is évente elzarándokolt Tokióba, ahol génsebészek utánállították DNS-ének kódjait. Egy ilyen eljárás Chibában elérhetetlen volt. Azután Hongkongba repült és megrendelte azévi öltönyeit és ingeit. Aszexuális volt, embertelenül türelmes, és úgy tetszett, leginkább abban leli örömét, ha a szabászmágia csak beavatottaktól ismert formáinak hódolhat. Case sosem látta rajta kétszer ugyanazt az öltönyt, bár az volt a benyomása, hogy Deane ruhatára kizárólag múlt századbeli öltözékek aprólékos gonddal rekonstruált példányaiból áll. Szívesen hordott pókhálószerű arannyal keretezett gyógyszemüveget, és kedvelte a szintetikus rózsaszín kvarcpadlót, melynek vékony lapjait — a viktoriánus babaházak tükreinek mintájára — ferdére sarkozták.

Irodái Ninsei szélén, egy raktárépületben rejtőztek. Egy részüket találomra összeválogatott európai bútorokkal próbálták otthonosabbá tenni még évekkel ezelőtt; mintha Deane egyszer úgy döntött volna, hogy itt fog lakni. A szobában, ahol Case várakozott, az egyik falon neo-azték könyvszekrények gyűjtötték a port. Egy Kandinsky-utánzatú alacsony, pirosra lakkozott acél kávézóasztalon két gömbölyded Disney-lámpa gubbasztott sután. A könyvszekrények között Dali stílusú óra csüngött, eltorzult számlapja a csupasz betonpadlóra ereszkedett. Mutatói hologramok voltak, melyek járás közben követték a számlap görbületét, de sohasem mutattak pontos időt. A szoba többi részét fehér üvegszálas szállítómodulok töltötték meg, tartósított gyömbér szagát árasztva magukból.