William Gibson: Neurománc

— Úgy látom, tiszta vagy, fiam — szólalt meg Deane testetlen hangja. — Kerülj beljebb!

A könyvespolcoktól balra eső masszív műrózsafa ajtó felől szétnyíló mágneses reteszek tompa csattanása hallatszott. JULIUS DEANE IMPORT EXPORT, hirdették a műanyagról itt-ott már lehámló öntapadós nagybetűk. Míg a Deane hevenyészett előszobájában szétszórt bútorok a múlt század végére utaltak, addig az iroda maga inkább századelejinek hatott.

Deane ránctalan, rózsaszín arccal tekintett Case-re egy négyszögletes, zöld üvegernyőjű régi rézlámpa vetette fénykörből. Az importőr hatalmas, festett acél íróasztal mögé barrikádozta el magát, s mindkét oldalról valamilyen halvány fából készült magas, fiókos szekrények vették körül. Case sejtette, hogy az ilyeneket valaha írott feljegyzések tárolására használták. A rendetlen asztalon kazetták és megsárgult printerlapok keveredtek össze holmi mechanikus írógép különféle alkatrészeivel, amelyeknek újbóli egésszé varázsolására Deane sosem tudott sort keríteni.

— Mi járatban erre, öcsém? — kérdezte Deane, kékfehér papírba csomagolt apró bonbonnal kínálva Case-t. — Kóstold meg! Ting Ting Djahe, a legeslegjobb!

Case nem kért a felkínált gyömbérből. Leült egy ingatag fa forgószékre, hüvelykujját végighúzta fekete farmerének kikopott varrásán. — Julie, úgy hallottam, hogy Wage meg akar engem ölni.

— Ah. No lám! És kitől hallottad ezt, ha szabad tudnom?

— Az emberektől.

— Az emberektől — ismételte Deane, egy gyömbérbonbont majszolva. — Miféle emberektől? A barátaidtól?

Case bólintott.

— Nem mindig egyértelmű, hogy ki az ember barátja, igaz?

— Tartozom neki némi pénzzel, Deane. Beszélt erről magának?

— Nemigen találkozunk az utóbbi időben — sóhajtott fel a másik. — De ha beszélt volna, akkor sem lennék abban a helyzetben, hogy elmondhassam neked. Hiszen tudod, hogy vannak ezek a dolgok…

— Dolgok?

— Ő egy fontos kapcsolat, Case.

— Aha. Szóval meg akar ölni, Julie?

— Arról nem tudok — vont vállat Deane, mintha csak a gyömbér áráról vitatkoznának. — Ha ez az egész alaptalan szóbeszédnek bizonyulna, akkor gyere vissza egy hét múlva, vagy azután, fiam. Mutatok neked egy apróságot Szingapúrból…

— A Nan Hai Hotelből, a Bencoolen Streeten?

— Sokat jár a szád, fiacskám! — vigyorodott el Deane. Az acélasztal lehallgatáselhárító áramkörök seregével volt telitömve.

— Minden jót, Julie. Adja át üdvözletemet Wage-nek.

Deane ujjai felkúsztak, hogy megigazítsák halványszín selyemnyakkendőjének tökéletes csomóját.

Alig járt egy háztömbnyire Deane irodájától, amikor meglegyintette az érzés; hirtelen ráébredt, hogy valaki a sarkában van — és nagyon közel.

Case a paranoiának egy bizonyos szelídített formáját egészen természetesnek tekintette mindaddig, amíg ellenőrzése alatt tudta tartani. A rengeteg oktagon után ez egyáltalán nem volt könnyű feladat. Küzdött a felszökő adrenalinhullámmal, és nagy nehezen nyugalmat erőltetett magára. Unott üresség maszkját öltötte, s úgy tett, mintha sodortatná magát a tömeggel. Amikor talált egy sötét kirakatot, megállt előtte; sebészeti szakbolt volt, felújítás miatt zárva. Kezét kabátzsebébe mélyesztve bámult az üveg mögé: jade-utánzatból faragott állványon nyugvó, lapos rombusz alakú mesterséges húsdarabot látott. A bőr színéről Zone kurvái jutottak eszébe; digitális reklám tetoválás ragyogott rajta, a bőr alá ültetett chipből kapta a jeleket. „Minek vesződni a műtéttel — ötlött fel benne önkéntelenül —, mikor az árut egyszerűen magaddal is viheted a zsebedben?”

Anélkül, hogy megmozdította volna a fejét, felemelte a tekintetét és a járókelők tükörképét tanulmányozta.

Ott.

A tengerészek mögött, rövidujjú kekiben. Sötét haj, tükörszemüveg, sötét ruha, nyúlánk termet…

És eltűnt.

Azután Case már futott, mélyen meggörnyedve, testek közt cikázva.

— Kölcsönöznél egy pisztolyt, Shin?

A fiú elmosolyodott: — Két óra. — Egy Shiga-beli szusibár hátsó részében álltak, friss, nyers tengeri hal és rák szagfelhőjébe burkoltan. — Te jönni vissza, két óra.

— Most van rá szükségem, öreg. Tudsz valamit most adni?

Shin üres, egykor porított tormával töltött kétliteres konzervdobozok mögött kotorászott. Végül előhúzott egy keskeny, szürke műanyagba tekert csomagot:

— Tézer. Egy óra, húsz új yen. Harminc letét.

— A francba, nekem nem ilyen kell! Pisztoly. Mint amikor le akarok valakit lőni, stimmt?

A pincér vállat vont, és visszarakta a tézert a tormásdobozok mögé. — Két óra.

Belépett a boltba, ügyet se vetve a kirakatban lévő surikenekre; életében nem hajított el egyet sem.

Vett két csomag Jehjüant; egy Mitsubishi Bank hitelchippel fizetett, ami Charles Derek May néven azonosította. Ez mindenesetre jobb volt a Truman Starr-nál, amit az útleveléhez talált ki.

A terminál mögött álló japán nő ránézésre néhány évvel verte az öreg Deane-t, de a tudomány áldásaiból így sem juthatott sok neki. Case előszedte zsebéből új yenjeinek megfogyatkozott kötegét, és felmutatta:

— Fegyvert akarok vásárolni.

A nő egy késekkel megrakott polc felé mutatott.

— Nem — felelte Case —, nem szeretem a késeket.

A nő erre a pult alá nyúlt, és kiemelt onnan egy hosszúkás dobozt. Sárga kartonfedelére kiterjesztett csuklyájú, összetekeredett kobra elnagyolt ábráját nyomták. Nyolc egyforma, papírkendőbe csavart hengert tartalmazott. A férfi figyelte, ahogy a májfoltos barna ujjak az egyikről lehántják a burkot. A nő feltartotta a tárgyat, hogy szemügyre vehesse: matt acélcső, egyik végén bőrszíjjal, a másikon egy kis bronzgúlával. A nő egyik kezével megmarkolta a csövet, a másikkal mutató- és hüvelykujja közé fogta a gúlát és meghúzta. Szorosan felcsévélt, olajosan csillogó tekercsrugó háromrészes teleszkópja csusszant ki, és záródott.

— Kobra — mondta a nő.

Ninsei reszkető neonjain túl az ég szürkébb árnyalatra váltott. A levegő is fojtóbb lett, úgy tűnt, ma éjjel fogai vannak: a tömeg fele szűrőmaszkot viselt. Case egy nyilvános vécében tíz percig vesződött azzal, hogy megpróbálta alkalmas helyre rejteni kobráját. Végül beérte annyival, hogy a nyelét farmerjének övrészébe gyömöszölte, így a cső keresztben állt a gyomrán; a gúla alakú ütőhegy mellkasa és viharkabátjának bélése között lengett. Úgy érezte, már az első lépésnél a járdán fog csattani az egész, de a közérzete jobb lett tőle.

A Chat nem volt kimondottan az üzletelők bárja, de hétköznapokon inkább a hasonszőrű vendégeket vonzotta. Pénteken és szombaton más volt a helyzet. A törzsvendégek legtöbbje ugyan akkor is ott lebzselt, de szinte elvesztek a beözönlő tengerészek és a rájuk utazó specialisták között. Átvergődve az ajtón, Case Ratzot kereste tekintetével, de a csapos nem mutatkozott. Lonny Zone, a bár törzsstricije merev, atyai érdeklődéssel figyelte, amint egyik nője épp egy fiatal matrózzal készült megegyezni. Zone a japánok által „Felhőtáncos”-nak nevezett hipnotikus szer rabja volt. Elkapva a strici tekintetét, Case intett neki, hogy jöjjön a bárpulthoz. Zone lassan nyomakodott közelebb a tömegben, hosszú arca bágyadt volt és nyugodt.

— Láttad Wage-t ma éjjel, Lonny?

Zone megszokott higgadtságával nézett vissza rá. Megrázta a fejét.