William Gibson - Mona Lisa Overdrive

— Már nem. Miközben minket itt lekötöttek a saját nehézségeink, ő új és kétes szövetségeket kötött, és olyan útra lépett, amivel mi nem tudtunk egyetérteni.

— És az otthoni gondok, apám?

Valóban mosoly villant volna az apja szája sarkában?

— Úrrá lettünk rajtuk. Visszaállt a rend és a fegyelem.

— Izé, bocsásson meg, uram, Mr. Yanaka… — kezdte dadogva Tick, aztán mintha megnémult volna.

— Igen? Ön ugyebár Mr…?

Tick véraláfutásos arca hatalmas, rendkívül gyászos kacsintásba torzult.

— Az ő neve Tick, apám. Menedéket és védelmet nyújtott nekem. Ő és Col… ő és a Maas-Neotek egység ma este az életemet mentették meg.

— Valóban? Erről nincsenek információim. Az volt a benyomásom, hogy nem hagytad el ezt az ingatlant.

Valami hideg…

— Honnan tudod? — kérdezte Kumiko, és előrehajolt. — Honnan?

— A Maas-Neotek egység jelezte nekünk, hogy merre tartasz, amint az úticélod ismeretessé vált — közvetlenül azután, hogy a készülék kikerült Swain érzékelőrendszereinek a hatósugarából. Megbízottakat küldtünk a helyszínre — Kumikónak eszébe jutott a metéltárus… — Swaint erről persze nem informáltuk. De a készülék nem adott le újabb jelzést.

— Eltörött. Véletlenül.

— És mégis azt állítod, hogy megmentette az életedet?

— Uram — mondta Tick —, bocsásson meg, de ugye… szóval azt szeretném tudni, fedezve vagyok-e?

— Fedezve?

— Védve. Swaintől, ugye, meg a barátaitól a KSz-nél, meg a többiektől…

— Swain halott.

Csend lett.

— De valaki biztos továbbcsinálja. A balhét, ugye. Illetve hát az ön üzleteit.

Mr. Yanaka őszinte kíváncsisággal mérte végig Ticket.

— Hogyne. Máskülönben hogy tudnánk helyreállítani a rendet és a fegyelmet?

— Add neki szavadat, apám — mondta Kumiko —, hogy nem esik bántódása!

Yanaka Kumikóról a grimaszoló Tickre nézett.

— Ezúton mélységes hálámat fejezem ki önnek, uram, amiért megmentette a lányomat. A lekötelezettje vagyok.

— Giri — mondta Kumiko.

— Krisztusom! — dadogta Tick teljesen lenyűgözve. — A kurva kibaszott életbe!

— Apám — mondta Kumiko —, anyám halálának estéjén te adtad parancsba a titkároknak, hogy hagyják őt magára?

Az apja arca nagyon fáradt volt. Ahogy Kumiko figyelte, olyan határtalan fájdalom ült ki rá, amilyet még sohasem látott.

— Nem — mondta végül —, nem én.

Tick köhögött.

— Köszönöm, apám. Most akkor visszatérhetek Tokióba?

— Természetesen, ha ez a kívánságod. Bár úgy értesültem, hogy nagyon keveset láttál Londonból. Az üzlettársam nemsokára megérkezik Mr. Tick lakására. Ha maradni szeretnél egy kis városnézésre, ő meg tudja szervezni.

— Köszönöm, apám.

— Viszlát, Kumiko! És eltűnt.

— Na akkor — mondta Tick, s az arca szörnyűségesen eltorzult, ahogy kinyújtotta az ép karját —, segíts fel ebből a…

— Orvosi kezelésre van szükséged.

— Mit nem mondasz! — Ticknek sikerült talpra kászálódnia, és éppen a mosdó felé sántikált, amikor Petal belépett a sötét lépcsőházra nyíló ajtón. — Ha feltörted azt a kurva zárat — nyögte Tick —, az utolsó fontig megfizettetem veled!

— Elnézést — mondta Petal pislogva. — Yanaka kisasszonyért jöttem.

— Akkor szart vág a kerék, testvér. Épp most beszéltünk apukával telefonon. Azt mondta, hogy Swain pofára esett. Azt mondta, hogy mindjárt ideküldi az új főnököt! — És elmosolyodott, ferdén, diadalittasan.

— De, tudja — mondta Petal szelíden —, az új főnök, az én vagyok.

Cherry sikoltozása.

— Vágja már pofán valaki! — szól hátra az ajtó mellől Molly, kezében a kis pisztollyal, és Mona úgy gondolja, ezt meg tudja csinálni, átadhat Cherrynek egy keveset ebből a csodás mozdulatlanságból, ahol minden érdekes, és nincs az a nagy nyüzsgés, de még csak félúton jár felé, amikor meglátja a padlón a gyűrött tasakot, és eszébe jut, hogy van még benne egy derma, az talán segítene Cherrynek megnyugodni.

— Tessék! — mondja, amikor odaér, lehúzza a hátlapot, és rásimítja a dermát Cherry nyakára. Cherry éles sikoltása gurgulázássá torzul a hangskálán, ahogy lecsusszan a földre, hátát az ócska könyveknek vetve, de Mona biztos benne, hogy minden rendben lesz vele, és odalent különben is lövöldöznek, puskával; éppen egy fehér nyomjelző lövedék húz el Molly mellett, és csengve csapódik az acél mennyezetgerendák közé, és Molly teli torokból üvölt Gentryre, hogy fel tudná végre kapcsolni azt a kurva kibaszott világítást?

Valószínűleg a lenti világításra gondolt, mert idefent szép éles volt a fény, annyira éles, hogy ha közelebb hajolt a tárgyakhoz, borzas kis gyöngyöket és keskeny színfonalakat látott leválni a felületükről. Nyomjelző, így hívják azokat a golyókat, amik ilyen színes csíkot húznak maguk után. Ezt még Eddy mondta neki Floridában, mikor valamelyik este az egyik magánstrand biztonsági őrei lövöldözni kezdtek.

— Ja, fényt — mondta az az arc a képernyőn —, a Boszorka nem lát…

Mona rámosolygott. Nem tartotta valószínűnek, hogy rajta kívül bárki meghallotta. Boszorka?

Úgyhogy Gentry és a nagydarab Dörzsölt összevissza rohangáltak, és vastag, sárga kábeleket rángattak le a falról — ezüstszínű szigetelőszalaggal voltak rögzítve —, és összekapcsolták őket azokkal a fémdobozokkal, és a clevelandi Cherry csukott szemmel ült a padlón, és Molly az ajtónál kuporgott, két kézre fogva a pisztolyát, Angie pedig…

Nyugalom.

Tisztán hallotta, hogy valaki ezt mondja, de nem azok közül, akik a szobában vannak. Úgy gondolta, talán Lanette az, mintha Lanette csak úgy odaszólhatna neki, az időn, a csenden, a mozdulatlanságon keresztül.

Mert Angie a földön feküdt a hordágy mellett, a lábát maga alá húzta, mint valami szobor, és átölelve tartotta a halott férfit.

A villanyégők fénye elhomályosult, mikor Gentry és Dörzsölt zárták az áramkört, és Mona mintha úgy hallotta volna, hogy az az arc felnyög a képernyőn, de akkor már Angie felé tartott, mert észrevette (hirtelen, totálisan, olyan élesen, hogy az már fájt) a bal füléből szivárgó, keskeny vércsíkot.

A mozdulatlanság még ekkor is tartott, bár már érezte a nyers, forró fájdalmat a szájpadlásán, a garatjában, és eszébe jutottak Lanette szavai: ezt a szart fel se kell szippantani, lyukat mar beléd magától is.

És Molly gerince kiegyenesedett, a karját előreszegezte, nem arra a szürke dobozra, hanem kifelé az ajtón, és ott volt a pisztoly, az a kis apróság, és Mona három köhintést hallott, aztán három robbanást messze odalent, és biztos jöttek a kék villanások is, de Mona azt már nem látta, mert éppen Angie-t karolta át. a vérfoltos szőrme a csuklóját súrolta. A megtört szemekbe nézett; a fény már halványult bennük, távolodott, valahová messzire, nagyon messzire…

— Hé — mondta Mona, de senki se hallotta, és Angie ráhanyatlott arra a holttestre a hálózsákban —, hé…

Még idejében nézett föl, hogy megpillantsa az utolsó képet a kihunyó monitoron.

Utána hosszú ideig semmi sem számított. Nem olyan érzés volt ez, mint a mozdulatlanság közönye, amikor felpörgött a kristálytól — emlékezett rá, Lanette overdrive -nak hívta —, és nem is olyan, mint a mámort követő lepukkanás, csak mintha minden elmúlt volna; talán a szellemek lehetnek így vele.