William Gibson - Mona Lisa Overdrive

A szellem elvigyorodott.

— Akkor biztos vagyok benne, hogy jó kezekben leszel — kacsintott. — Ugye nem gondoltad volna, hogy született nyelvtehetség vagyok?

Kumiko lehunyta a szemét, és a szellem suttogva mesélni kezdett neki valamit Heathrow régészeti múltjáról, a vas- és az újkőkorszakról, cserépedényekről és mindenféle szerszámról…

— Miss Yanaka? Kumiko Yanaka?

Az angol föléje tornyosult, roppant gaidzsin tömegén elefántredőkbe rendeződött a finom, sötét gyapjú. Kicsi, sötét szemek meredtek kifejezéstelenül a lányra az acélkeretes szemüvegen keresztül. Az orrát mintha szinte teljesen laposra verték volna valamikor — a kiigazításával nem fáradozott. A haját — illetve ami megmaradt belőle — szürke sörtére borotválta; kötött fekete kesztyűje ujjatlan volt, itt-ott már rojtosodott.

— Tudja, a nevem — ezt úgy mondta, mintha azonnal meg akarná nyugtatni vele a lányt — Petal.

Petal Füstnek hívta a várost.

Kumiko megborzongott a hideg, vörös bőrhuzaton; az antik Jaguár ablakán át látta a lefelé szállingózó havat, amint összegyűlik és olvadozni kezd az autóúton, amit Petal M4-esnek hívott. A késő délutáni égbolt színtelen volt. A férfi csendesen, magabiztosan vezetett, ajakcsücsörítve, mintha fütyülni készülne. A forgalom tokiói szemmel nézve abszurdan gyér volt. Elhúztak egy automata Eurotrans kamion mellett; tömpe orrán szenzorok és irányjelző fények sorakoztak. Hiába száguldott a Jaguár, Kumiko valahogy mégis úgy érezte, mintha egy helyben állna; London alkotórészei kezdtek kikristályosodni körülötte. Nyirkos téglafalak, vasbeton boltívek, feketére festett kovácsoltvas kerítések, minden oszlopuk égnek meredő lándzsaszár.

Ahogy figyelt, a város kezdte meghatározni magát. Miután letértek az M4-esről, és a Jaguárnak némelyik útkereszteződésben várakoznia kellett, arcokat pillantott meg a kavargó hóban, kipirult gaidzsin arcokat a fekete zakók és kosztümök fölött, sálak takarásába húzódó állakat, ezüstszín pocsolyákban csattogó női cipősarkakat. Az üzletek és lakóházak sora azokra az aprólékos részletességgel megformált tartozékokra emlékeztette, amiket egy méregdrága játékvasút körül látott az Osaka-galérián, egy európai régiségekkel foglalkozó boltban.

Ez a hely nem olyan volt, mint Tokió, ahol a múltat már ami megmaradt belőle — ideges gonddal őrizték. A történelem ott mérhető mennyiséggé vált, igazi ritkasággá, a kormányzat porciózta ki részletekben, s a törvény és a korporációs tőke őrködött a biztonságán. Itt a történelem alkotta a dolgok alapmintáját, mintha az egész város egyetlen kő- és téglatenyészet lenne, jelek és üzenetek megszámlálhatatlan földtani rétege, korszakról korszakra, amit az évszázadok során az áruforgalomnak és a nagyhatalmi gőgnek mára már értelmezhetetlenné vált DNS-e alakított ki.

— Sajnálhatja, hogy Swain nem tudott személyesen maga elé jönni — mondta a Petal nevű férfi. Kumikónak nem annyira az akcentusával voltak gondjai, inkább a mondatfűzésével; először utasításnak értette a mentegetőzést. Fontolóra vette, ne folyamodjon-e a szellemhez, aztán elvetette az ötletet.

— Swain — kockáztatta meg. — Mr. Swain a házigazdám?

Petal szeme megkereste őt a visszapillantó tükörben.

— Roger Swain. Az édesapja nem közölte önnel?

— Nem.

— Vagy úgy! — Petal bólintott. — Mr. Yanaka ügyel a biztonságra ilyen esetekben, ez végül is érthető… Elvégre tekintélyes, befolyásos ember, satöbbi… — Hangosat sóhajtott. — Elnézést a fűtés miatt. A garázsban az állították hogy megjavították…

— Maga Mr. Swain egyik titkára? — Kumiko a hurkákba gyűrődött sörtés tarkóhoz beszélt a vastag, fekete öltöny gallérja fölött.

— A titkára? — Petal mintha elgondolkozott volna a válaszon. — Nem — válaszolta végül. — Titkár, az nem vagyok — Aztán bekanyarodott az egyik sarkon; csillogó fém védőtetők mellett húztak el a sűrűsödő esti gyalogosforgalomban. — Evett már, kisasszony? Adtak enni a repülőgépen?

— Nem voltam éhes — Az anyja maszkja; megőrizni mindenáron!

— Nos, Swain bizonyára valami harapnivalóval várja. Rengeteg japcsi kaját eszik ez a Swain — Különös csettintő hangokat hallatott a nyelvével. Hátrapillantott a lányra.

Kumiko elnézett mellette, a szélvédővel csókolódzó hópelyheket bámulta, az ablaktörlők könyörtelen lendüléseit.

Swain rezidenciája a Notting Hillen három egymásba kapcsolódó viktoriánus lakóházból állt, eldugva valahol a terek, épületsorok és sikátorok havas zűrzavarában.

Petal, kezében Kumiko két-két bőröndjével, elmagyarázta neki, hogy a 16. és a 18. számnak is a 17. szám alatt van a bejárata.

— Ott semmi értelme kopogni — magyarázta, és ügyetlen mozdulatot tett nehéz bőröndöket tartó kezével a 16. szám ajtaja felé; rikító pirosra festették, fényezett sárgaréz szerelvények csillogtak rajta. — Semmi sincs mögötte, csak húsz hüvelyk vasbeton.

Kumiko végignézett a félhold alakú házsoron; csaknem ugyanolyannak tűnő homlokzatok néztek mindenütt az utca szelíd ívére. A hó most már sűrűbben hullott, a barátságtalan égbolt nátriumlámpák lazacszínével izzott. Az utca kihalt volt, a hótakaró friss, nyomok sehol sem látszottak rajta. A hideg, csípős levegőben volt valami idegen, valami tolakodó; mintha archaikus üzemanyagokat égettek volna nem messze tőlük. Petal cipője jókora, élesen kirajzolódó nyomokat hagyott. Fűzős, antilopbőr félcipőt viselt, keskeny orral és nagyon vastag, recézett, skarlátpiros sarokkal. Kumiko követte őt a 17. szám szürke lépcsősorára; fázni kezdett.

— Én vagyok — mondta a feketére festett ajtónak Petal —, eressz be!

Aztán felsóhajtott, mind a négy bőröndöt letette a hóba, jobb kezéről lehúzta az ujjatlan kesztyűt, és a tenyerét rányomta egy fényes, kör alakú acéllapra az egyik ajtópanelen. Kumiko mintha fojtott nyöszörgést hallott volna, valami szúnyogzümmögést, amely egyre élesedett, végül elenyészett — és az ajtó beleremegett a visszahúzódó mágnesreteszek tompa kattanásába.

— Maga Füstnek hivja — mondta a lány, amikor Petal a rézkilincs után nyúlt. — Mármint a várost…

A férfi megtorpant.

— Füstnek — mondta —, igen — kinyitotta az ajtót a melegre és a fényre —, ez régi kifejezés már, egyfajta csúfnév.

Fölkapta a csomagokat, és beballagott az előszobába; kék szőnyeg, a falon fehérre festett faburkolat. Kumiko követte — az ajtó becsukódott mögöttük, a zárnyelvek a helyükre kattantak. A fehér faburkolat fölött egy festmény lógott mahagóni keretben: lovak a réten, élénk kis emberalakok vörös kabátban. Colinnak, a chip-szellemnek itt kellene élnie, gondolta. Petal megint letette a bőröndöket. Összepréselt porhó hullott róluk a szőnyegre. A férfi kinyitott egy másik ajtót, ami egy aranyozott acélketrecre nyílt. Csörömpölve félrehúzta a rácsokat. Kumiko döbbenten meredt a ketrecre.

— A lift — mondta Petal. — A poggyászának nincs elég hely. Majd utána lejövök érte.

A lift nagyon réginek tűnt, mégis simán és olajozottan lendült mozgásba, amikor Petal tömpe mutatóujjával megérintett egy fehér porcelángombot. Kumiko kénytelen volt nagyon közel állni hozzá; nyirkos gyapjú illatát érezte, meg valami arcszeszét.

— A legfelső emeleten jelöltük ki a kisasszony szállását — mondta Petal, miközben végigvezette egy keskeny folyosón —, mert úgy gondoltuk, kedvére való lesz a csend.