William Gibson - Mona Lisa Overdrive

— A fodrásza — mondta a ház.

Bement.

Porphyre már várt rá, tetőtől talpig halvány dzsörzében, a legújabb párizsi divat szerint. Arcát — sima volt és csillogó, akár a fényezett mahagóni — derűs mosoly hasította ketté, mikor megpillantotta.

— Nohát — tett neki szemrehányást — Missy úgy néz ki, mint a házi szar!

Angie felnevetett. Porphyre kuncogott, a nyelvével csettintgetett, aztán közelebb jött, s hosszú ujjai tettetett undorral nyúltak Angie hajtincsei felé.

— Missy rossz kislány volt. Porphyre megmondta Missynek, hogy a drog csúnya dolog!

Angie fölnézett rá. Porphyre ébenfekete bőrű férfi volt, nagyon magas, és — tudta róla — hihetetlenül erős. Akár egy szteroidokon nevelt véreb, mondta róla egyszer valaki. Szőrtelenített koponyájának furcsa szimmetriája nem a természet műve volt.

— Oké vagy? — kérdezte hirtelen a másik hangján; a vaskos néger szolganyelv semmivé enyészett, mintha valaki átfordított volna egy kapcsolót.

— Szuperül.

— Fájt?

— Aha. Fájt.

— Tudod — mondta Porphyre, s ujjával szelíden megérintette a lány állát —, senki nem bírta felfogni, mit zabálsz azon a szaron. Nem pörgetett fel…

— Nem az volt a dolga. Mint amikor az ember egyszerűen itt van, jelen van, csak éppen…

— Nem érzi annyira?

— Igen.

Porphyre lassan bólintott.

— Akkor igazán valami utolsó szar lehetett.

— Baszd meg! — mondta Angie. — Visszajöttem.

A szolgai mosoly visszatért.

— Menjünk, mossuk meg Missy haját!

— Tegnap mostam meg!

— Micsoda? Nem! Ilyet ne mondjon Missy! — És gyengéden a lépcső felé noszogatta.

A fehér csempés fürdőszobában bemasszírozott valamit a fejbőrébe.

— Robint nem láttad az utóbbi időben?

Porphyre hideg vizet fröcskölt a hajára.

— Mistah Lanier Londonban van. Missy. Mistah Lanier és én pillanatnyilag nem vagyunk beszélőviszonyban. Üljön fel, Missy! — Fölemelte a szék támláját, és egy törülközőt kanyarított a lány nyaka köré.

— Miért nem? — Angie kezdett fölmelegedni a Net-pletykától, ami Porphyre másik specialitása volt.

— Mert — felelte a fodrász szántszándékkal színtelen hangon, miközben végigfuttatott egy fésűt a dús hajzuhatagban — igen csúnya dolgokat mondott Angela Mitchellről, miközben ő Jamaikában volt, hogy helyrehozza a kis buksiját.

Angie nem erre számított.

— Ilyet mondott volna Robin?

— Nemcsak mondta, Missy — Porphyre belevágott a hajába az egyik ollóval, amely nála a professzionizmus védjegyének számított; nem volt hajlandó lézerceruzát használni, és azt állította, soha életében nem érintett ilyen ördöngős szerszámot.

— Viccelsz, Porphyre?

— Nem. Persze nekem nem mondott volna ilyesmit, de Porphyre sokat hall, Porphyre mindent hall. Másnap reggel, hogy Missy megérkezett ide, elutazott Londonba.

— És mit hallottál, mit mondott?

Megint a hangnemváltás.

— Hogy bediliztél. Vagy poron élsz, vagy kipurcansz. Hogy hangokat hallasz. Hogy a Net pszichológusai tudják.

Hangok…

— Ezt ki mondta neked? — Angie megpróbált hátrafordulni a székben.

— Ne mozgassa a fejét Missy! Így — Porphyre újra munkához látott. — Nem árulhatom el. Bízzon bennem Missy!

Porphyre távozása után több hívás is befutott. A forgatóstáb jelentkezett, mindenki szeretett volna beköszönni.

— Ma délután már ne kapcsolj több hívást! — mondta Angie a háznak. — Az emeleten leszek, megnézem a Tally-epizódokat.

Talált egy üveg Coronát a hűtő hátuljában, és fölvitte magával a fő hálószobába. A stimegység a tikfa íróasztalon stúdióminőségű elektródákkal volt felszerelve; mikor elutazott Jamaikába, még nem voltak itt. A Net technikusai időről időre kiegészítették a ház felszerelését. Belekortyolt a sörbe ,letette az üveget a kisasztalra, és felhelyezte az elektródákat a homlokára.

— Oké — mondta —, ne kímélj! Tally-testben, Tally-bőrben.

Hogy sikerült pótolnom téged? — tűnődött; valósággal megszállva tartotta a régi sztár jelenléte. Vajon én is ugyanilyen örömöt okozok az embereknek?

Tally-Angie egy indákkal beszőtt szakadékot néz, ami ugyanakkor egy széles sugárút, fölpillant az inverz horizontra, látja a távolban a teniszpályák téglalapjait. Szabadpart „napja” vakítóan ragyogó fényfonal a feje fölött…

— Tekerj előre — mondta a háznak.

Olajozottan járó izmok, elmosódó vasbeton, Tally kerékpárja száguld az alacsony gravitációs velodrom falán…

— Tovább.

Vacsorajelenet, a vállakon bársonypántok feszülnek, a szemközt ülő fiatalember közelebb hajol az asztal felett, hogy bort töltsön neki…

— Tovább.

Puha lepedők, egy kéz a lába között, az üveglemezeken bíbor félhomály, vízfolyás moraja…

— Vissza. Az étteremre.

A poharába csörgedező vörösbor…

— Egy kicsit tovább. Állítsd meg! Itt.

Tally tekintete a fiú barnára sült csuklójára szegeződött, nem az üvegre.

— Grafikus outputot kérek a vizuális részről — mondta, és lehúzta magáról az elektródákat. Felült, és ivott egy korty sört; furán keveredett Tally stimfilmre rögzített borának szellemízével.

Odalent a printer halkan felsípolt, ahogy végzett a nyomtatással. Kényszerítette magát, hogy lassan menjen le a lépcsőn, mikor azonban odaért a konyhába a printerhez, a kapott kép elkedvetlenítette.

— Ki tudod élesíteni? — kérdezte a háztól. — El akarom olvasni a feliratot a borosüveg címkéjén.

— Képkorrekció — mondta a ház. — Céltárgy nyolcvan fokkal elforgatva.

A printer halkan felzümmögött, ahogy kiköpte magából az új nyomtatványt. Mire a gép fölsípolt, Angie megtalálta a kincsét, az álomemblémát barna tintával kirajzolva: T-A.

Saját szőlőjük volt, gondolta.

TESSIER-ASHPOOL RT. A betűtípus hivalkodó volt, kissé reszketeg.

— Elkaptalak! — suttogta Angie.

Mona néhány szakadáson keresztül látta a napfényt a fekete műanyagfóliában, amit ragasztószalaggal erősítettek az ablakra. Annyira utálta a kéglit, hogy ha tehette, csak alva vagy belőve tartózkodott itt; most viszont ébren volt és teljesen tiszta.

Csendesen kiszállt az ágyból, elhúzta a száját, amikor meztelen talpa súrolta a padlót, és babrálni kezdett a műanyag szandálokkal. Ez a hely koszos volt; az ember már attól is vérmérgezést kapott, ha nekitámaszkodott a falnak. Libabőrös lett, ha csak belegondolt. Az ilyesmi sosem aggasztotta igazán Eddyt; túlságosan belemerült a tervezgetéseibe, semhogy különösebb figyelmet szenteljen a környezetének. És valahogy mindig sikerült tisztán tartania magát, mint valami macskának. Igen, macskatiszta volt, fényezett körme alatt soha egyetlen piszokfolt. Mona úgy gondolta, az ő keresményének túlnyomó részét a ruházkodására költi, bár eszébe sem jutott, hogy megkérdőjelezze ennek a jogosságát. Tizenhat éves volt és ÁRTATlan, szegény kicsi Mona, és egy idősebb fuvar egyszer azt mondta neki, hogy ez egy számnak a címe: „ÁRTATlan tizenhat évesen”. Ez azt jelentette, hogy mikor megszületett, nem kapott ÁRTATot, Általános Regisztrációs Törzsadattárat, úgyhogy a legtöbb hivatalos rendszer egyszerűen nem vett tudomást a létezéséről. Tudta persze, hogy ha az embernek nincs törzsadattára, lehet igényelni, de valószínű volt, hogy ehhez be kell menni valami épületbe, és beszélni egy öltönyössel, ami elég messze állt Monának a kellemes időtöltésről alkotott elképzeléséről, sőt a mindennapos viselkedésétől is.