William Gibson - Mona Lisa Overdrive

A tér túloldalán az evangélista teljes hangerővel szónokolt, kezdett belelendülni a köpködő őrjöngésbe, a Jézus-hologram fehér leples karját rázta az égre, a sétányra, aztán megint az égre. Örömmámor, üvöltötte. Örömmámor közelg.

Mona befordult az első sarkon — automatikus reflex, hogy elkerülje azt az őrültet —, és azon kapta magát, hogy napszítta kartonasztalkák előtt lépked, amik zsúfolásig vannak olcsó indiai szimstim-készülékekkel, használt kazettákkal, halványkék polisztirol tömbökbe szurkait mikrosoft-tüskékkel. Az egyik asztal mögé Angie Mitchell képét ragasztották ki; ezt a posztert Mona még sosem látta. Önkéntelenül igazított kicsit az arckifejezésén, hogy jobban hasonlítson Angie-re a poszteren. Nem vigyor, nem igazán . Egyfajta félmosoly, talán kissé szomorú. Mona nagyon kedvelte Angie-t. Főleg azért, mert — és ezt a fuvarok is sokszor mondták neki — hasonlított rá. Mintha Angie kishúga lenne. Csak épppen Monának piszébb volt az orra, Angie arcát pedig nem pettyezték szeplők a járomcsont körül. Mona Angie-félmosolya egyre szélesebb lett, ahogy a festett szoba fényűzését nézte a szép poszteren. Úgy gondolta, valami kastély lehet; Angie valószínűleg ott él, és nagy csomó ember nyüzsög körülötte, akik megcsinálják a frizuráját és felakasztják a ruháit, mert Mona látta, hogy a falak nagy kövekből vannak, a tükrök kerete meg tömör aranyból, falevél- és angyalformára faragva. A feliratból a poszter alján valószínűleg kiderülne, hol van ez a kastély, de Mona nem tudott olvasni. Mindenesetre ott biztos nincsenek kibaszott csótányok, és Eddy sem, ebben biztos volt. Lenézett a stimkészülékekre, és egy pillanatra fontolóra vette, hogy elkölti a maradék pénzét. De stimfilmre már nem telne belőle, ráadásul ezek a vackok mind régiek voltak, egyikük-másikuk még nála is idősebb. Azzal a hogyishívjákkal, azzal aTallyvel, aki akkor volt nagy sztár, mikor Mona tán a kilencedik évében járt…

Mikor visszaért, Eddy már várta; a ragasztószalagokat leszedte az ablakról, és a legyek vidáman zümmögtek. Eddy hanyatt feküdt az ágyon, cigizett, és a szakállas manus, aki figyelte a sétányon, olt ült a törött lábú széken, még mindig napszemüvegben.

Prior — azt mondta, így hívják, mintha nem is lenne keresztneve. Vagy Eddynek nem lenne vezetékneve. Hát, vezetékneve Monának se volt. hacsak a Lisát nem számítjuk, az meg igazán úgy hangzott, mint egy második keresztnév.

Nem tudta hova tenni a pasast ott a kéglin. Talán azért, mert azt állította magáról, hogy angol. Mindenesetre nem igazán volt öltönyös, ahogy Mona a sétányon hitte; valami bulit kavart, csak az nem volt tiszta, mifélét. Folyton Monát nézte, végig rajta volt a szeme, mikor a lány bepakolta a cuccait a kék Lufthansa bőröndbe, amit ő hozott magával, de nem tüzelt a szeme, mintha különösebben kívánná. Egyszerűen csak figyelt, figyelte a cigiző Eddyt, a napszemüvegével dobolt a térdén, hallgatta Eddy süket dumáját, és nem szólalt meg, ha nem volt muszáj. Ha mondott valamit, az általában mókás volt, de amilyen furán beszélt, nem volt könnyű eldönteni, mikor tréfál és mikor nem.

Miután összecsomagolt, Mona kicsit elszédült, mintha dilibogyót vett volna be. és még nem hatna igazán. A legyek az ablakkal baszakodtak, folyton nekimentek a porlepte üvegnek, de nem érdekelte. Ő már nincs itt, ő már elment. Felhúzta a cipzárt.

Esett, mikor a repülőtérre értek; a floridai zápor meleg, húgyszagú folyamban szakadt a láthatatlan égből, Mona sosem járt még repülőtéren, de a stimfilmekből ismerte őket.

Prior kocsija egy bérelt, fehér Datsun volt, ami magától ment, és kvadrofon zenét játszott nyolc mikrohangfalból. Otthagyta őket a poggyásszuk mellett a csupasz vasbeton járdán, és elhajtott az esőben. Ha Priornak volt csomagja, nem hordta magával; Monának ott volt a Lufthansa bőröndje, Eddynek meg a klónozott krokodilbőr aktatáskái.

Mona eligazgatta a derekán az új blúzát, és azon tűnődött, illik-e hozzá a cipő, amit vett. Eddy élvezte a helyzetet, zsebrevágta a kezét, és ferdén tartotta a vállát, hogy mutassa: most valami fontosat csinál.

Monának eszébe jutott az első találkozásuk Clevelandben, amikor beugrott a tanyára, hogy megnézze a mopedet, amit a vénember el akart adni: egy háromkerekű Skodát, amit szinte teljesen megevett már a rozsda. Az öreg harcsát tenyésztett a mocskos udvart szegélyező vasbeton tartályokban. Mona a házban volt, amikor Eddy befutott: egy kamion hosszú, magas falú szállítórekeszét állították betontömbökre. Egyik oldalt ablakokat vágtak rajta, négyszögletes lyukakat, amikre aztán összekarcolt műanyaglemezeket erősítettek. Mona a tűzhelynél állt, körüllengte őt a száradni kiaggatott paradicsomok és hagymafüzérek illata, amikor hirtelen megérezte a férfi jelenlétét a szoba túloldalán, az izmait és a vállát, a fehéren csillogó fogsorát, a szégyenlősen a kezében tartott nejlonsapkát. Az ablakokat beragyogta a napsütés, megvilágította a csupasz és sivár kamionbelsőt, a padlót, amit mindig úgy söpört, ahogy az öregembernek kellett, most mégis mintha árnyék borult volna rá, vérpiros árnyék, amikor meghallotta a saját szíve kalapálását, és Eddy közelebb jött, a sapkáját közben az üres farostlemez asztallapra lökte, és most már egyáltalán nem volt szégyenlős, inkább olyan, mint aki születése óta ide tartozik, aztán odaért hozzá, felemelte a kezét — az egyik ujján vastag gyűrű csillogott —, és megsimogatta Mona dús, olajosan fénylő haját. Aztán benyitott az öreg, Mona elfordult, és úgy tett, mintha valami dolga lenne a tűzhelynél. Kávét, mondta az öreg, és Mona kiment vízért, megtöltötte a zománcozott fazekat a tetőtartály leeresztő csapjából, a víz gurgulázva csörgött át a szénszűrőn. Eddy és az öregember, ahogy az asztalnál ülnek, előttük a feketekávé, Eddy lába egynesen kinyújtva az asztal alatt, izmos combján megfeszül a kopott farmer. Mosolyogva tárgyal az öregemberrel, alkudozik a Skodára. Hogy egész frankón megy, és meg is venné, ha az öregnek meglenne hozzá a műszakija. Az öregember feláll, beletúr egy fiókba. Eddy szeme megint Monára téved. A lány követte őket az udvarra, és figyelte, ahogy Eddy fellendül a repedezett vinilnyeregbe. A kipufogógáztól az öregember kutyái szűkölve kotródnak az udvar túlsó sarkába, az olcsó alkoholgőzök édeskés illata, az Eddy lábai között remegő karosszéria.

Most nézte őt, ahogy az aktatáskái mellett pózol, és így a távlatokból nézve elég nehezére esett megérteni, miért szökött meg vele másnap a Skoda nyergében, miért indult el vele Cleveland felé. A Skodának volt egy lepukkant kis rádiója, amit a motorzajtól nem lehetett hallani, de esténként mindig bekapcsolták az útmenti füvön. A tuner jórészt tropára ment, úgyhogy csak egyetlen állomást lehetett vele fogni, valami szellemzenét egy magányos texasi adótoronyból, egész éjszaka szállt az acélgitár panaszos siráma, mikor Mona benedvesedve nekifeszült Eddy combjának, és érezte a nyakán a merev, száraz fűszálak csiklandozását.

Prior betette a kék bőröndöt egy csíkos tetejű, fehér motoroskocsiba, és Mona bemászott utána; a kubai sofőr fejhallgatójából vékony hangon csipogó spanyol szavak ütötték meg a fülét. Aztán Eddy felnyalábolta a krokodilbőr aktatáskákat, és ő is beszállt Priorral. Az esőfüggönyben kigördültek a kifutópályára.

A repülő nem olyan volt belülről, mint amilyeneket a stimfilmekben látott, nem hasonlított a hosszú, nagy rakás üléssel felszerelt, jómódú buszokra. Kicsi, fekete gép volt, éles metszésű, vézna szárnyakkal; úgy festett, mintha hunyorogna az ablakaival.