William Gibson - Mona Lisa Overdrive

— Igen — mondta Kumiko zakatoló szívvel; a pánik most tetőzött. — Megölte anyámat — bökte ki, aztán csokoládét hányt a kávéház szürke márványpadlójára.

Sally elvezette őt a Szent Pál székesegyház oszlopai előtt; nem szólt egy szót sem. A szégyenkező Kumiko széttagolt transzban járta az utcákat, agya véletlenszerűen regisztrálta az információkat: a Sally bőrkabátját szegélyező gyapjúcsík, egy galamb tollazatának olajos szivárványfénye, amint félretotyog az útjukból, piros buszok a Közlekedési Múzeumben — óriások játékszerei —, Sally az ujjait melengeti egy csésze gőzölgő tea körül.

Fázott; most már mindig fázni fog. A város ősi csontjainak hideg nyirkossága, a Sumida jeges vize, amint az anyja tüdejébe tódul, a neondarvak dermesztő röpte.

Az anyja finom csontozatú, sötét bőrű asszony volt, dús hajzuhatagába arányló fémszemcsék vegyültek, mintha valami ritka trópusi fafajta lenne. Az anyját parfümök és meleg bőr szaga lengte körül. Az anyja manókról és tündérekről és Koppenhágáról mesélt neki, ami egy messzi-messzi város volt. Mikor Kumiko a tündérekről álmodott, az apja titkáraira hasonlítottak, karcsúak és komorak voltak, fekete öltönyben, szorosra húzott esernyővel. A tündérek sok fura dolgot műveltek az anyja meséiben, és a meséknek varázsereje volt, mert estéről estére változtak, az ember sohasem lehetett biztos benne, hogy aznap éppen hogyan fejeződnek be. Hercegnők is szerepeltek a mesékben, meg balerinák, és Kumiko tudta, hogy minden hercegnő és balerina egy kicsit az ő édesanyja.

A hercegnő-balerinák csodaszépek voltak, de szegények, szerelemből táncoltak a messzi város szívében, ahol művészek és fiatal költők udvaroltak nekik, egytől egyik jóképűek és nincstelenek. Hogy eltarthassák idős szüleiket, vagy beültethető szervet vásároljanak bajba jutott testvérüknek, a hercegnő-balerinák néha kénytelenek voltak nagyon messzire utazni, akár Tokióba is, hogy pénzért táncoljanak. Pénzért táncolni — legalábbis a mesék ezt sugallták — nem volt jó dolog.

Sally elvitte egy robata-bárba Earls Courtban, és belediktált egy pohár szakét. A forró borban füstölt pontyuszony úszkált, meleg whiskybarnára színezte. Robatát ettek a füstös grillsütőből, és Kumiko érezte, hogy a hideg visszakozik a csontjaiból, de a zsibbadtság nem. A bár belső díszítése erőteljesen hangsúlyozta a kulturális keveredést; valahogyan sikerült a hagyományos japán formavilágot tükröznie, ugyanakkor viszont úgy nézett ki, mintha Charles Rennie Mackintosh tervezte volna.

Nagyon furcsa nő volt ez a Sally Shears, furcsább az összes többi londoni gaidzsinnál. Most mindenfélét mesélt Kumikónak, különféle emberekről, akik egy olyan Japánban éltek, amit ő sohasem ismert: történeteket, amik meghatározták az apjának a világban elfoglalt helyet. Az oyabun; így hívta Kumiko apját. A Sally történeteiben alakot öltő világ alig tűnt valóságosabbnak az anyja tündérmeséinél, de Kumiko kezdte megérteni apja hatalmának alapját és kiterjedését.

— Kuromaku — mondta Sally. A szó fekete függönyt jelentett. — Kabuki eredetű, de fixert jelent, olyan embert, aki baráti szolgálatokkal kereskedik. A színfalak mögött, oké? Ilyen a te faterod. És ilyen Swain is. De Swain az öreged kobunja, legalábbis egy a sok közül. Oyabunkobun, szülő-gyermek. Roger részben innen szerzi a lét. És ezért vagy itt te is, mert Roger adósa az oyabunnak. Giri, érted?

— Swain rangbéli ember.

Sally a fejét rázta.

— Az öregedhez képest lószar, Kumi. Ha kénytelen volt Londonba paterolni téged, hogy biztonságban legyél, az azt jelenti, hogy komoly változásoknak nézünk elébe.

— Volt egy kis iszogatás? — kérdezte Petal, mikor beléptek a szobába; szemüvegkerete Tiffany-fénnyel hunyorgott a pohárszékből sarjadó fára, amelynek bronzból volt a törzse, színes üregből a virágai. Kumiko legszívesebben a Maas-Neotek készüléket rejtő márványfejre nézett volna, de türtőztette magát, és kifelé bámult a kertre. A hótakaró felvette a londoni égbolt színét.

— Hol van Swain? — kérdezte Sally.

— A főnök lelépett — felelte neki Petal.

Sally a pohárszékhez lépett, és egy nehéz ólomkristály kancsóból töltött magának egy pohár scotchot. Kumiko látta, hogy Petalnak megrándul az arca, mikor a kancsó éles csattanással visszazökken a fényezett fára.

— Üzenet?

— Nem jött.

— Visszavárod ma éjjel?

— Nem mondhatnám. Kérsz valamit vacsorára?

— Nem.

— Én szeretnék egy szendvicset — mondta Kumiko.

Tizenöt perc múlva ott ült a hatalmas ágy közepén, az érintetlen szendviccsel a feketemárvány éjjeliszekrény lapján, a Maas-Neotek egységgel két csupasz lábfeje között. Mikor feljött, Sally Swain whiskyjét vedelte, és az ablakon keresztül a szürke kertre bámult.

Kumiko megfogta a készüléket, és Colin remegve fókuszba állt az ágy lábánál.

— Amit én mondok, azt rajtad kívül senki sem hallja — szólt sietve, és az ajkához emelte a mutatóujját —, ami jó dolog, mert a szobát lehallgatják.

Kumiko már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán csak bólintott.

— Nagyszerű — mondta Colin —, okos kislány. Két beszélgetésem van a számodra. Az egyik a házigazdád és az alvezére, a másik a házigazdád és Sally között. Az előbbi körülbelül tizenöt perccel azután kezdődött, hogy elrejtettél odalent. Hallgasd…

Kumiko lehunyta a szemét, és jég zörgését hallotta a whiskyspohárban.

— Hol a mi kis japcsink? — kérdezte Swain.

— Begubózott éjszakára — mondta Petal. — Magában beszél a csaj. Egyoldalú társalgás. Fura.

— Miről dumál?

— Tulajdonképpen semmiről. Vannak, akik hajlamosak az ilyesmire…

— Milyesmire?

— Hogy magukban beszéljenek. Szeretnéd hallani?

— Krisztusom, dehogyis! Hol a megnyerő modorú Miss Shears?

— Egészségügyi sétán.

— Ha legközelebb sétálgatni megy, hívd fel Bernie-t, szaglásszon utána…

— Bernie-t — nevetett föl Petal — utoljára egy kibaszott dobozban küldte vissza!

Swain is csatlakozott a nevetéshez.

— Nem is rossz buli, megszabadultunk Bernardtól, és egyúttal csillapítottuk a hírhedt borotvalány vérszomját… Tölts még két pohárral!

— Kösz, én nem kérek. Megyek, lefekszem, ha nincs szükséged rám…

— Nincs — mondta Swain.

— Szóval — mondta Colin; mikor kinyitotta a szemét, az ágy támláján ülve találta — a . szobádban egy hangra reagáló felvevőkészülék van elrejtve; az alvezér visszajátszotta a szalagot, és hallotta, mikor beszéltél hozzám.

A második felvételünk már jóval érdekesebb. A házigazdád a második whiskyjét szopogatja, erre beállít a mi Sallynk…

— Helló — hallotta Kumiko Swain hangát —, szívtál egy kis friss levegőt?

— Baszódj meg!

— Tudod — mondta Swain —, nem az én ötletem volt. Igazán megpróbálhatnád ezt észben tartani. Mondtam már, hogy nekem is elkapták a mogyoróimat.

— Tudod, Roger, néha kísértésbe esek, hogy higgyek neked.

— Próbáld ki! Megkönnyítené a dolgodat.

— Máskor viszont szeretném fültől fülig átvágni azt a kibaszott torkodat.

— Az a te problémád, kedvesem, hogy sosem tanultad meg megosztani a feladatokat; még mindig személyesen akarsz elintézni mindent.

— Idefigyelj, seggfej, én tudom, honnét jöttél, és hogy jutottál ide, és szart sem érdekel, milyen mélyen fúrod a nyelved Yanaka seggébe, vagy bárki máséba! Sarakin! — Kumiko még sosem hallotta ezt a szót.