William Gibson - Mona Lisa Overdrive

— Megint hallattak magukról — mondta Swain színtelen, társalkodó hangnemben. — A csaj még mindig a tengerparton van, de úgy tűnik, nemsokára kiröpül. Valószínűleg keletre. Vissza a régi kastélyodba. Azt hiszem, tényleg ez a legjobb lehetőség. Az a ház eszméletlen. Az egész telek alig hatszáz négyszögöl, de a biztonsági rendszere egy kisebb hadsereget is megállítana…

— Még most is azt akarod bebeszélni nekem, Roger, hogy ez az egész egy szimpla emberrablás? Hogy váltságdíjat akarnak követelni érte?

— Nem. Arról szó sem volt, hogy vissza is szolgáltatják.

— Akkor meg miért nem bérelik fel azt a hadsereget, mi? Ne legyen kisebb, mondjuk legyen nagyobb! Toborozzanak zsoldosokat, oké? A trösztös fiúkat. Nem olyan kemény dió az a csaj, lefogadom, hogy bármelyik nagyvállalat jobban őrizteti a szaros tudósait. Használják a kibaszott profikat, engem meg hagyjanak békén, jó?

— Már századjára mondom neked, hogy nem ezt akarják. Te kellesz nekik.

— Roger, milyük van nekik rólad, ha? Akarom mondani, tényleg nem tudod, hogy rólam mijük van?

— Nem, nem tudom. De az alapján, amivel engem fejbekúrtak, megkockáztatnék egy feltételezést.

— Na?

— Minden.

Válasz nem volt.

— Van még valami — mondta Swain —, ezzel ma hozakodtak elő. Azt akarják, hogy úgy nézzen ki, mintha kiiktattuk volna.

— Mi?

— Azt akarják, hogy úgy nézzen ki, mintha kinyírtuk volna.

— Hogy a fészkes fenébe?

— Szerezni fognak egy testet.

— Föltételezem — mondta Colin —, hogy Sallynek nem volt több hozzáfűznivalója. Itt a felvétel vége.

Egy órán keresztül vacakolt a Bíró csuklócsapágyaival, aztán bekente őket gépzsírral; már túl hideg volt a munkához; föl kell fűtenie a helyiséget, ahol a többit tartotta, a Felügyelőket, a Hullamorzsolót meg a Boszorkát. Ez már önmagában is felrúgta volna Gentryvel való megállapodásának kényes egyensúlyát, ám teljesen eltörpült a probléma mellett, hogyan magyarázza meg neki a Kid Afrikával kötött alkut, és a két idegen jelenlétét a Gyártelepen. Gentryvel nem lehetett vitatkozni; a lé az övé volt, mert ő bűvölte ki a Fissziós Hatóságból; ha Gentry nem ül minden hónapban a deckjéhez, és nem végzi el a szertartásos mozdulatokat, amik mindig meggyőzték a Hatóságot, hogy a Gyártelep valahol másutt van, ahol rendesen fizetik a számlát, nem lenne áramuk.

És Gentry egyébként is olyan fura, gondolta; ahogy felállt, és elővette a dzsekije zsebéből a Bíró távvezérlőjét, érezte, hogy megreccsen a térde. Gentry meg volt győződve róla, hogy a cybertérnek Alakja van, mindent átfogó, totális formája. Ez volt a legfurcsább ötlet, amiről Dörzsölt valaha hallott, de Gentry a megszállottsággal határosan hitt benne, hogy az Alak mindent meghatároz. Az Alak volt Gentry Grálja, felkutatását szent küldetésének tekintette.

Dörzsölt egyszer lefuttatott a stimen egy ismeretterjesztő Net/Knowledge sorozatot az univerzum alakjáról; úgy okoskodott, hogy ha az univerzum minden, akkor hogy lehetne neki alakja? Ha egy dolognak alakja van, akkor lennie kell körülötte valaminek, amiben az az alak létezik, nem? És ha az a valami tényleg valami, akkor annak is az univerzumhoz kell tartoznia. Pontosan ez a téma volt az, amiről nem volt tanácsos vitát kezdeni Gentryvel, mert Gentry csomóra tudta kötni az ember agyát. De Dörzsölt egyébként sem hitte, hogy a cybertér olyasvalami lenne, mint az univerzum; az csak egy módszer az adatok érzékletessé tételére. A Fissziós Hatóság mindig úgy nézett ki, mint egy nagy, piros, azték piramis, de nem volt muszáj úgy kinéznie; olyan alakja volt, amilyet az FH akart. A nagyobb cégeknek copyrightjuk volt róla, hogy fest a cuccuk. Akkor viszont hogy gondolhat valaki olyat, hogy az egész mátrixnak meghatározott alakja van? És miért lenne fontos, ha tényleg így volna?

Lenyomta a távvezérlő kapcsológombját; a Bíró, tőle tíz méterre, zúgni kezdett és megremegett.

Dörzsölt gyűlölte a Bírót. Az emberek sosem értették, miben áll a művészete. Hogy egyáltalán nem szerez neki örömöt, amikor megépíti ezeket a robotokat, amikor kitaszítja magából a Bírót, oda, ahol láthatja és nyomon követheti, és végül megszabadulhat az ötletétől — és ez korántsem ugyanaz, mintha szerette volna.

A fej nélküli Bíró közel négy méter magas volt, és vállban félakkora széles; remegve állt, innen-onnan összeszerelt páncélja sajátos, egyedi rozsdaszínben fénylett, mint egy régi talicska nyele, amit ezernyi kéz koptatott az évek során. Ezt a hatást vegyszerekkel és gyakori csiszolással sikerült elérnie, és szinte mindenütt lekezelte vele a Bírót, legalábbis a régi, a rozsdatemetőkből kiásott alkatrészeit; a körfűrészek hideg fogazatát és a tükörfényes ízületeket persze nem, de a Bíró többi része ilyen színű volt, patinás, mint valami nagyon régi szerszám, amit most is nap mint nap használnak.

Megbillentette a joysticket, és a Bíró tett egy lépést előre, aztán még egyet. A stabilizátorok tökéletesen működtek; a robot még fél karral is hátborzongató méltósággal mozgott, pont úgy rakta a lábát, ahogyan kellett.

Dörzsölt belevigyorgott a Gyártelep homályába, miközben a Bíró feléje dübörgött, egy-kettő, egy-kettő. Ha akart, a Bíró megépítésének minden apró részletére vissza tudott emlékezni, és néha meg is tette, csak hogy megnyugtassa magát, igenis képes rá.

Arra az időre nem emlékezett, amikor még nem tudott emlékezni, bár néha hajszál híján sikerült neki.

Ezért építette a Bírót, mert annak idején csinált valamit — nem túl vészeset, de rajtakapták, kétszer is —, és bíróság elé állították, elítélték, és végrehajtották az ítéletet, és aztán nem emlékezett semmire, egyáltalán semmire, ami öt percnél tovább tartott volna. Autókat lopott. Gazdag manusok autóit. Gondoskodtak róla, hogy soha ne felejthesse el, amit csinált.

Igazított egy kicsit a joysticken, megfordította a Bírót, és bemasírozott vele a szomszéd helyiségbe, végig egy nyirkos vasbetonállványokkal szegélyezett folyosón, amikről hajdan fogókarok és ívforrasztók lógtak. Magasan a feje fölött, a félhomályban, a poros tartógerendák között döglött, fluoreszkáló szerelvénykötegek lógtak, amiken néha madarak raktak fészket.

Korszakov-módszer, így hívták az eljárást; babráltak valamit az idegsejtjeivel, hogy a rövid távú memória ne tudjon megragadni. Ahogy megcsinált valamit, azonnal el is felejtette; bár hallott róla, hogy az utóbbi időben nem szabnak ki ilyen ítéletet, legalábbis nagystílű autótolvajokra. Akik nem tapasztalták, azt hitték, nem nagy ügy — a hűvösön vagy, és még csak nem is emlékszel rá —, de valójában egészen másmilyen volt. Mikor kiszabadult, mikor vége lett… Három teljes év a félelem és a zűrzavar hosszú, bizonytalan láncolatában, és nem is azokkal az időszakokkal volt a gond, amikre emlékezett, hanem az átmenetekkel… Mikor vége lett, muszáj volt megépítenie a Boszorkát, a Hullamorzsolót, aztán a Felügyelőket, és most, végül a Bírót.

Miközben felirányította a Bírót a vasbeton rámpán abba a helyiségbe, ahol a többiek várták, hallotta, hogy Gentry felpörgeti motorját a Kutyamagányon.

Gentryt zavarták az emberek, gondolta Dörzsölt, mikor elindult a lépcső felé, de ez fordítva is állt. Az idegenek megérezték az Alak lángolását Gentry homloka mögött; mindenben, amit tett, a rögeszméje vezérelte. Dörzsöltnek fogalma sem volt róla, hogy boldogul a Sprawlba tett kiruccanásai során; talán ugyanolyan dilis pasasokkal tárgyalt, amilyen ő volt, magányos farkasokkal a drog- és a szoftverpiac legszélén. A szexszel egyáltalán nem törődött, olyannyira, hogy Dörzsöltnek fogalma sem volt róla, mit csinálna, ha egyszer valahogy eszébe jutna.