William Gibson - Mona Lisa Overdrive

Felmászott valami fémhágcsón, és egy kis helyiségben találta magát négy üléssel; a padlószőnyeg csupa szürke volt, a falak és a mennyezet is, egyáltalán, minden tisztának és hűvösnek és szürkének tetszett. Eddy bejött utána, és helyet foglalt, mintha mindennap csinálna ilyesmit, megigazította a nyakkendőjét, és kinyújtotta a lábát. Prior gombokat nyomogatott az ajtópanel mellett. Mikor a helyére siklott, sóhajtó nesz hallatszott.

Mona kinézett a keskeny, párás ablakon a nedves vasbetonon tükröződő reptéri fényekre.

Vonattal jött ide, gondolta, New Yorkból Atlantába, és aztán váltott.

A gép megremegett. Mona hallotta, ahogy a karosszéria csikorogva életre kél.

Két óra múlva riadt fel az elsötétített kabinban, a repülő bágyasztó zúgása álomba ringatta. Eddy aludt, a szája félig kinyílt. Talán Prior is aludt, talán csak a szemét tartotta lehunyva; Mona nem tudta megállapítani.

Álmában, amire reggel nem fog majd emlékezni, annak a texasi adónak a zenéjét hallotta, a fájdalmasan sajgó acélhúrok semmibe vesző hangjait.

Jubilee és Bakerloo, Circle és District. Kumiko a lefóliázott kis térképet nézegette, amit Petal adott neki, és megborzongott. A vasbeton platformból sugárzó hideg átsütött a cipője talpán.

— Kibaszottul régi — mondta Sally Shears szórakozottan; szemüvegében visszatükröződött a fehér kerámiacsempékkel borított homorú fal.

— Elnézést?

— A metró — Sally új skótmintás kendőt hordott a nyakában, s a lehelete fehéren gőzölgött, miközben beszélt. — Tudod, mi zavar? Néha látni a melósokat, mikor új csempéket ragasztanak föl ezeken az állomásokon, de a régieket nem szedik le előtte. Vagy lyukat ütnek a falba, hogy hozzáférjenek a vezetékekhez, és az ember látja, hány réteg csempe van fölöttük…

— Igen?

— Mert egyre szűkebb lesz, oké? Mint az érelmeszesedésnél.

— Igen — mondza Kumiko tamáskodva — Értem… Azok a fiúk, Sally, mit jelent az öltözékük, kérlek?

— Jackek. Jack Drakuláknak hívják magukat.

A négy Jack Drakula úgy gubbasztott a szemközti platformon, mint négy ázott tollú varjú. Dísztelen fekete esőkabátot és térdig fűzött, fekete katonai bakancsot viseltek. Az egyik elfordult, hogy mondjon valamit a másiknak, és Kumiko látta, hogy a haját a tarkóján varkocsba fonta, és fekete gumiszalaggal kötötte hátra.

— Fellógatták — mondta Sally —, a háború után.

— Kit?

— Jack Drakulát. A háború után egy darabig divatba jöttek a nyilvános akasztások. Jackek; vigyázz velük! Mindenkit gyűlölnek, aki idegen…

Kumiko szerette volna megbeszélni a dolgot Colinnal, de a Maas-Neotek készüléket eldugta egy márvány mellszobor alá abban a szobában, ahol Petal a reggelit meg az ebédet szolgálta fel, és azután megérkezett a szerelvény is; egészen elámult az acélsíneken sikló kerekek archaikus dübörgésétől.

Sally Shears élesen kirajzolódott a városi táj mozaikhátterére, szemüvegében visszatükröződtek a londoni szeméthalmok, amiket évszázadról évszázadra gyarapították a gazdasági válságok, tűzvészek, háborúk.

Kumiko, akit már alaposan összezavart a három gyors egymásutánban lezajló és látszólag teljesen véletlenszerű átszállás, hagyta, hogy egyik taxiból a másikba hurcolják. Kiugrottak az egyik kocsiból, odamasíroztak a legközelebbi nagyáruházhoz, aztán az első útjukba eső kijáraton távoztak, és beültek egy másik taxiba.

— Harrods — mondta egyszer Sally, mikor éppen egy díszes, márványoszlopos, kőlapokkal kifalazott csarnokon vágtak át gyors iramban. Kumiko pislogva meredt a többszintes márványpultokon közszemlére tett vastag, élénkvörös karajokra és rostélyosokra; biztos műanyagból vannak, mást nem tudott feltételezni. Aztán megint kint voltak az utcán, Sally bevágta magát a következő taxiba. — Covent Garden — mondta a sofőrnek.

— Bocsáss meg, Sally. Mit Csinálunk?

— Tűnünk a véres francba.

Sally forró brandyt ivott egy apró kávéházban a sétatér hóval csíkozott üvegteteje alatt. Kumiko csokoládét rendelt.

— Eltűntünk, Sally?

— Ja. legalábbis remélem — Ma öregebbnek néz ki, gondolta Kumiko; a feszültség — vagy talán a kimerültség — elmélyítette a ráncokat a szája körül.

— Sally, te voltaképpen mivel foglalkozol? A barátod azt kérdezte, nyugállományban vagy-e még…

— Üzletasszony vagyok.

— Ahogy az apám üzletember?

— Apád másfajta üzletember, édesem. Nem, nem úgy. Én ügynök vagyok. Főleg befektetésekkel foglalkozom.

— Mibe fektetsz be?

— Mais ügynökökbe — Vállat vont. — Mi az, ma elfogott a kíváncsiság? — Belekortyolt a brandyjébe.

— Azt tanácsoltad nekem, legyek tégla.

— Jó tanács. De ennél azért kicsit dörzsöltebben láss hozzá.

— Te itt laksz Londoban, Sally?

— Utazgatok.

— Swain is ilyen „ügynök”?

— Azt hiszi magáról. Neki a befolyás a biznisz, hogy mindig jó irányba bólintson; errefelé ez kell is az üzlethez, de néha az idegeimre megy vele — Felhajtotta a brandy maradékát, és megnyalta a szája szélét.

Kumiko megborzongott.

— Nem kell majréznod Swaintől. Yanaka reggelire megzabálja…

— Nem. Azokra a fiúkra gondoltam a földalattin. Olyan soványak…

— A Drakulák.

— Valami banda?

— Bosozuku — mondta Sally, elég jó kiejtéssel. — „Nomád törzs?” Mindenesetre olyanok, mint valami törzs — Nem ez volt ugyan a megfelelő szó, de Kumiko úgy gondolta, érti a különséget. — Azért soványak, mert szegények — Intett a pincérnek, hogy hozzon még egy brandyt.

— Sally — mondta Kumiko —, mikor idejöttünk, az az útvonal, a metró meg a taxik… Ugye azért csináltad, nehogy kövessenek minket?

— Soha semmi nem biztos.

— De mikor Tickkel találkoztunk, nem tettél semmilyen óvintézkedést. Akkor könnyen követhettek minket. Megbízod Ticket, hogy kémkedjen Swain ellen, de nem teszel semmi óvintézkedést. Idehozol engem, és előtte órákig keringünk a városban. Miért?

A pincér egy gőzölgő poharat tett Sally elé.

— Agyafúrt kis szivi vagy, ugye, édesem? — A nő hátradőlt, és belélegezte a brandy gőzét. — Bizony, így áll a helyzet, oké? Lehet, hogy Tickkel csak nyüzsögni akartam egy kicsit.

— De Tick nagyon aggódik, hogy Swain rajtakapja.

— Swain egy ujjal sem fog hozzányúlni, ha tudja, hogy nekem dolgozik.

— Miért?

— Mert tisztában van vele, hogy bármikor kinyírhatom — Fölemelte a poharát, és egyszerre sokkal elégedettebbnek látszott.

— Megölnéd Swaint?

— Úgy ám — Ivott.

— Akkor miért voltál ma ilyen óvatos?

— Mert időnként jó érzés mindent lerázni, kimászni a szar alól. Persze jó esélyünk van rá, hogy nem sikerült. De talán mégis. Talán senki, de senki nem tudja, hogy itt vagyunk. Jó buli, mi? Benned is lehet poloska, erre nem gondoltál még? Talán a papád, a jaki hadúr, beléd ültetett egy frankó csipogót, hogy mindig tudja, merre kószál a kislánya. Ott az a szép kis fogsorod, talán apuci fogásza belebarmolt egy kis hardvert, miközben stimeztél. Jársz fogorvoshoz?

— Igen.

— Stimezel, miközben működik rajtad?

— Igen…

— Itt repül a kismadár! Talán a papa most is hallgatózik…

Kumiko majdnem kiborította, ami megmaradt a csokoládéjából.

— Hé! — A fényezett körmök rákoppintottak Kumiko csuklójára. — Emiatt ne aggódj! Nem küldött volna ide egy poloskával a bőröd alatt. Az ellenségei túl könnyen kiszagolhatnának. De érted, mire gondolok? Jó dolog kimászni a ganéból, vagy legalábbis megpróbálni. Hogy magunk legyünk, oké?