William Gibson - Mona Lisa Overdrive

A szex volt a Kutyamagány legfőbb hátulütője, ami Dörzsöltet illeti, különösen télen. Nyáron néha talált magának egy lányt azokban a rozsdás kisvárosokban; ezért rándult ki annak idején Atlantic Citybe, és ezért vált Kid lekötelezettjévé. Később bebeszélte magának, hogy az a legjobb megoldás, ha a munkájára összpontosít, ám miközben az ingatag acéllépcsőn kapaszkodott a Gentry szállásához vezető közlekedőhíd felé, rajtakapta magát, hogy azon morfondírozik, vajon hogy festhet Cherry Chesterfield az alatt a rengeteg bőrcucc alatt. A lány kezére gondolt, hogy milyen tiszta és gyors, de ettől felrémlett előtte a hordágyon fekvő eszméletlen pali képe, a cső, ami valami oldatot pumpál a bal orrlyukába, és Cherry, ahogy szivaccsal törölgeti az arcát; elfintorodott.

— Hé, Gentry! — bömbölte bele a Gyártelep vassal erezett sötétjébe. — Jövök!

Három dolog nem volt szikár, keskeny és szoros Gentryn: a szeme, a szája és a haja. A szeme nagy volt és fakó, a beeső fénytől függően szürke vagy kék; az ajka telt és mozgékony; a haját tépett, szőke taréjba zselézte, ami ide-oda billent járás közben. Szikár volt, de nem girhes, mint Kismadár, akit a peremvárosi étrend meg a gyenge idegek sorvasztottak ösztövérré; Gentry egyszerűen sovány volt, a csontozatára szorosan tapadtak az izmok, háj egy deka sem látszott rajta. Szűk, erőszakos stílusú ruhákat viselt: fekete bőrcuccokat szurokfekete gyöngyökkel kivarrva, ami a Deacon Bluesszal töltött idejére emlékeztette Dörzsöltet. A gyöngyök miatt gondolta, hogy Gentry harminc körüljárhat; ő is harmincéves volt.

Mikor Dörzsölt belépett az ajtón a százwattos izzók éles fényébe, Gentry rámeredt, hogy minél ékesszólóbban érzékeltesse vele: ő is egy újabb akadály csupán, amelyik Gentry és az imádott Alak közé áll. Éppen két motorostáskát lökött a hosszú acélasztalra; elég nehéznek tűntek.

Dörzsölt rengeteget szerelt és forrasztott Gentrynek az első nyáron, amikor a Kutyamagányra érkezett. Levágta a tetőpaneleket, ahol szükség volt rá, támasztógerendákat állított fel, merev műanyaglemezekkel takarta el a lyukakat, az így létrehozott tetőablakokat szilikonnal vonta be. Aztán jött Gentry maszkkal, szórópisztollyal és húsz gallon fehér latexfestékkel; a takarítást, a falak lesikálását kihagyta, csak vastag festékréteget fújt a rengeteg porra mocsokra és száraz madárszarra, gyakorlatilag a falra tapasztotta a sok szemetet, és addig működött a szórópisztollyal, amíg az egész többé-kevésbé fehér nem lett. Mindent befestett, a tetőablakokat kivéve, aztán Dörzsölt szépen beszerelte neki a cuccát, amit addig a Gyártelep földszintjén tartott, egy kisebb kamionra való komputert és cyberdecket, egy hatalmas, ósdi holovetítőt, ami alatt majdnem letört a darukar, effektgenerátorokat, több tucat bordázott műanyagdobozt, zsúfolásig tömve a legkülönfélébb módon rögzített fájlokkal, amiket Gentry az Alak kutatása során szedett össze, több száz méter optikai kábelt, fényes, új plasztiktárcsákra csévélve, amiket a még működő ipartelepekről lopkodott össze. És könyveket, régi könyveket; a fedelük vászonnal bevont kartonlemezekből készült. Dörzsöltnek addig fogalma sem volt róla, milyen nehezek. Szomorú illatuk volt azoknak a vén könyveknek.

— Megnőtt pár dekával a fogyasztásod, mióta elmentem — mondta Gentry, és kinyitotta az első motorostáskát. — Szereztél egy új hősugárzót?

Idegesen turkálni kezdett a táskában, mintha keresne valamit, amire szüksége van, de rossz helyre tette. Ám Dörzsölt tudta, hogy nem ez a baja; hiába ismerte a váratlan látogatót, zavarta a jelenléte ezen a helyen.

— Ja. A raktárba is be kell fűtenem. Különben túl hideg lesz, nem tudok melózni.

— Nem — mondta Gentry, és hirtelen felnézett —, nem hősugárzót raktál a szobádba. Nem stimmel a fogyasztás.

— Ja — vigyorodott el Dörzsölt, arra alapozva, hogy a vigyorgás ostobának tünteti fel Gentry előtt, és könnyebben meglágyíthatja.

— Mi az a „ja”. Dörzsölt Henry?

— Tényleg nem hősugárzó.

Gentry éles csattanással becsukta a motorostáskát.

— Ha nem mondod meg, mi az, kiiktatom az áramkörből.

— Tudod, Gentry, ha nem lennék itt. sokkal kevesebb időd jutna a… dolgaidra. — Dörzsölt jelentőségteljesen a nagy holovetítő felé bökött a fejével. — Az az igazság, két ember van nálam… — Látta, hogy Gentry megfeszül, fakó szeme tágra nyílik. — De nem fogod látni egyiküket sem, hallani se, semmi.

— Nem is — mondta Gentry fojtott hangon, miközben megkerülte az asztalt —, mert azonnal eltünteted innen őket, ugye?

— Legfeljebb két hét. Gentry.

— Kivágod őket. Most azonnal. — Gentry arca centiméterekre volt az övétől, orrát megcsapta a kimerültség savanyú bűze. — Vagy mész te is velük.

Dörzsölt tíz kilóval nehezebb volt Gentrynél, jórészt izomban, de sosem jutott eszébe, hogy megfenyegethetné; Gentry mintha egyáltalán nem törődött volna vele, hogy baja eshet, nem is érdekelte. Ez a maga módján épp elég ijesztő volt. Gentry egyszer pofonvágta, keményen, tiszta erőből, és Dörzsölt lenézett a markában szorongatott hatalmas, krómmal ötvözött csavarkulcsra; érthetetlen csalódottság fogta el.

Gentry kihúzta magát, reszketni kezdett. Dörzsölt meglehetősen biztos volt benne, hogy nem szokott aludni, ha Bostonból New Yorkba utazik. Egyébként a Gyártelepen sem aludt sokat. Mindig felpörögve érkezett meg, és az első nap volt a legrosszabb.

— Nézd — mondta Dörzsölt olyan hangon, mintha egy sírással küszködő kisgyerekhez beszélne, és előhúzta a zsebéből a csomagot, Kid Afrika cuccát. Gentry elé tartotta az átlátszó, cipzáros műanyagtasakot, hogy jól lássa, mi van benne: kék dermák, rózsaszín tabletták, egy nagy adag randa külsejű ópium piros celofánba tekerve, köhögés elleni cukorkára emlékeztető lövetkristályok, plasztikinhalátorok, amikről késsel kaparták le a japán gyártó cég nevét… — Afrika küldi — mondta Dörzsölt, és meglengette a csomagot.

— Afrika? — Gentry a tasakra nézett, aztán Dörzsöltre, végül megint a tasakra. — Ez Afrikából jött?

— Kid Afrika. Te nem ismered. Neked hagyta itt.

— Minek?

— Mert szüksége van rám, hogy elbújtassam egy rövid időre ezeket a barátait. Jövök neki eggyel, Gentry. Megmondtam neki, hogy nem szereted a népeket a kérődön. Hogy zavarnak. Ezért — hazudta Dörzsölt — azt mondta, itt hagy neked egy kis anyagot, hogy kárpótoljon a kellemetlenségekért.

Gentry elvette a tasakot, végighúzta az ujját a varraton, kinyitotta. Az ópiumot kivette belőle, és átnyújtotta Dörzsöltnek.

— Erre nincs szükségem.

Aztán kihalászta az egyik kék dermát, lehúzta róla a hátsó védőborítást, és óvatosan a helyére simította a jobb csuklója belső oldalán. Dörzsölt szótlanul állt, szórakozottan forgatta az ópiumot a hüvelyk- és a mutatóujja között; csak a celofán zörgött, miközben Gentry megkerülte a hosszú asztalt, és kinyitotta a motorostáskát. Vadonatúj fekete bőrkesztyűt húzott elő belőle.

— Azt hiszem, jobb lesz, ha… találkozom ezekkel a vendégeiddel, Dörzsölt.

— Hogy? — pislogott döbbenten Dörzsölt. — Ja… De tényleg nem muszáj, akarom mondani, minek fáraszd magad…

— Nem — mondta Gentry, és egy kurta mozdulattal felhajtotta a gallérját. — Ragaszkodom hozzá.

Mikor lefelé ereszkedtek a lépcsőn, Dörzsöltnek eszébe jutott az ópium, és áthajította a korláton, a sötétbe. Utálta a drogokat.