William Gibson - Mona Lisa Overdrive

Alaposan begyakorolta, hogy öltözzön fel a kégliben, és sötétben is meg tudta csinálni. Fölhúzod a szandálokat — de előbb gyorsan összecsapod őket párszor, hogy ha valami mászkálna bennük, kihulljon —, aztán odamész az ablak mellé, ahol tudod, hogy egy habszivacs dobozon van egy göngyöleg régi fax. Letekersz egy méter faxot, talán másfél napi Asahi Shimbun t, összehajtod és kisimítod, lerakod a padlóra. Aztán ráállsz, előveszed a műanyag zsákot a doboz mellől, letekered róla a dróthuzalt, és megkeresed a ruhákat, amikre szükséged van. Ha kilépsz a szandálból, hogy felhúzd a nadrágot, tudni fogod, hogy friss faxpapíron állsz. Az már hit kérdése, hogy amíg felkapod magadra a farmert és visszabújsz a szandálba, semmi nem téved rá a leterített faxra.

Aztán fölveszel egy blúzt vagy akármit, gondosan visszadrótozod a zsákot, és tűnsz innen a francba. Sminkeléshez, ha szükség van rá, ott a folyosó; a lerobbant lift mellett maradt még némi tükör, fölé egy fluoreszkáló Fuji-csíkot ragasztottak.

Aznap reggel a lift környéke bűzlött a húgytól, úgyhogy Mona úgy döntött, elhalasztja a sminkelést.

Az épületben soha nem látsz senkit, bár néha hallod őket; zene egy zárt ajtó mögül, vagy lépések egy sarok takarásából a folyosó túlsó végén, így van ez jól; Mona egyáltalán nem vágyott rá, hogy találkozzon a szomszédaival.

Leballagott a lépcsőn három emeletet, és a mélygarázs ásító sötétjébe ért. Zseblámpa volt a kezében, és hat kurta villantással megtalálta az utat az állott pocsolyák és a mennyezetről lógó döglött optikai kábelek között, és felsietett a vasbeton lépcsőn, ki a sikátorba. A sikátorban néha érezni lehetett a tengerpart illatát, ha a szél a megfelelő irányból fújt, ma viszont csak a szeméttől bűzlött. A ház oldala föléje magasodott, úgyhogy sietve eltávolodott tőle, hátha valami seggfej kihajít egy üveget, vagy valami rosszabbat. Mikor kijutott a Sugárútra, lelassított, de nem túlzottan; nagyon jól tudta, mennyi dohány van a zsebében, és tele volt tervekkel, hogyan kéne elkölteni. Nem mászkálhat tovább ilyen szakadtán, amikor úgy néz ki, hogy Eddynek végre sikerül elhúznia innen a csíkot, vele együtt. Hol azt magyarázta magának, hogy biztos a buli, hogy gyakorlatilag már itt sincsenek, hol azon igyekezett, hogy ne tápláljon túl fellengzős reményeket. Ismerte Eddy biztos bulijait; Florida is biztos buli volt. Hogy Florida jó meleg, a tengerpart csodálatos, és tele van pénzes szépfiúkkal, csudajó hely egy hónap melós vakációra, amiből azóta már a leghosszabb hónap lett, amire Mona vissza tudott emlékezni. Igaz, Floridában tényleg kibaszott meleg volt, mint valami szaunában. A tengerpart egy része magántulajdonban volt, a maradék agyonra volt szennyezve, a döglött halak hanyatt fordulva úsztak a hullámverésben. Hogy a magánstrandokon is ugyanez-e a helyzet, azt nem tudták, azokból csak a szögesdrótot látták, meg a sortban és zsaruingben ácsorgó gorillákat. Eddy egészen izgatott lett, amikor meglátta az őrök fegyvereit, és aprólékos részletességgel leírta őket. Neki magának viszont nem volt pisztolya, már amennyire Mona tudta, és ezt nem is bánta. Az ember néha nem is érezte a döglött halak szagát, mert volt egy másik szag is, valami átható klórbűz, ami égette a szájpadlását, valami szar a tengerparti gyárakból. Ami pedig a szépfiúkat illeti, egytől egyig fuvarok voltak, és akik idelent nyüzsögtek, azok nem igazán ajánlgattak Monának dupla dohányt.

Az egyetlen dolog, amit Floridában szeretett, a drog volt: könnyen és olcsón hozzá lehetett jutni, és általában ipari minőség volt. Néha elképzelte, hogy az a parti szag milliónyi kokólabornak a bűze, mind valami hihetetlen koktélt kotyvasztanak, és az összes molekula itt locspocsol a tengervízben, az apró kis farkát csóválva, és alig várják már, hogy kikerüljenek az utcára.

Lefordult a Sugárútról, és elhaladt egy sor engedély nélkül üzemelő kajásbódé előtt. A gyomra korogni kezdett a szagokra, de ha nem volt muszáj, nem bízott az utcai kajában, és a sétányon hivatalos engedéllyel bíró bódék is voltak, ahol elfogadták a készpénzt. Valaki trombitán játszott a parkolónak kinevezett aszfaltmezőn, recsegő kubai szólót, ami visszaverődött a vasbeton falakról, eltorzult, haldokló hangjai belevesztek a piac reggeli lármájába. Egy ügynök-evangélista széttárta magasra emelt karját; a feje fölött a sápadt, elmosódott Jézus utánozta a mozdulatot. A projektor a dobozban volt, amin állt, de a hátára erősítve egy viharvert nejloncsomagot viselt, amiből két hangosbeszélő állt ki; úgy kandikáltak ki a válla mögül, mintha csupasz krómfejek lettek volna. Az evangélista komor képpel nézett föl Jézusra, és igazított valamit a derékövén. Jézus megvillant bezöldült és eltűnt. Mona felnevetett. A férfi szemében fennkölt harag villant, felvarrt arcán vadul rángatózott egy izom. Mona befordult balra, a gyümölcsárusok közé, akik piramisokba tornyozták a narancsot és a grapefruitot ütött-kopott fémkordéikon.

Belépett az alacsony mennyezetű, barlangszerű épületbe, amelynek fülkéiben, benyílóiban állandó üzlethelyiségek kaptak helyet: halat és félkész ételt árultak, olcsó háztartási cikkeket, a kifőzdék, lacikonyhák hosszú fémpultokon kínálták a meleg fogásokat. Itt, az árnyékban hűvösebb volt, és egy kicsit csendesebb. Mona talált egy készpénzes étkezdét hat üres asztallal, és leült az egyikhez. A kínai szakács spanyolul szólította meg; úgy rendelt, hogy rámutatott az ételre. A levest műanyagtálban kapta; a legkisebb címletű bankjegyével fizetett, és a kínai nyolc zsíros kartonkorongot adott vissza neki. Ha Eddy komolyan gondolja ezt az utazást, a korongok semmire se lesznek jók; ha Floridában maradnak, Mona bármikor szerezhet némi készpénzt. Megrázta a fejét. Menniük kell, menniük. Visszapöckölte a viharvert, sárga korongokat a festett farostlemez pult túloldalára.

— Tartsa meg!

A szakács tompa, kifejezéstelen képpel a markába söpörte őket; szája sarkában kék műanyag fogpiszkáló fityegett.

Mona evőpálcikákat választott magának a pulton álló pohárból, és kihalászott a tányérjából egy darab galuskát. A szakács fazekai és a hordozható tűzhely mögül egy öltönyös figyelte őt a szomszéd benyílóból. Egy öltönyös, aki megpróbált másnak kinézni, fehér sportingben és napszemüvegben. De a foga elárulta, meg a frizurája is, bár szakálla volt. Hanyagul nézegetett mindenfelé, mintha bevásárolni indulna, zsebredugott kézzel, arcán szórakozottnak szánt mosollyal. Csinos fiú volt az öltönyös, már ami kilátszott belőle a szakáll meg a napszemüveg mögül. A mosolya viszont nem volt csinos; szögletesen csinálta, az összes foga kilátszott. Mona bizonytalanul fészkelődött a székén. A készpénzzel történő vásárlást nem tiltotta a törvény, de csak akkor nem, ha az embernek volt adóchipje meg minden ilyesmije. A lányt egyszerre csak kényelmetlenül érintette a dohány a zsebében. Úgy tett, mintha a lefóliázott élelmiszer-forgalmazói engedélyt tanulmányozná, amit a kínai a pultra ragasztott; mikor fölpillantott, az öltönyös már nem volt ott.

Ötven ruppót költött ruhára. Tizennégy állványt nézett át négy üzletben, mielőtt döntött volna, a sétány teljes kínálatát. A boltosoknak nem tetszett, hogy annyi cuccot felpróbált, de életében nem volt még ennyi elkölteni való pénze. Délre végzett, és a floridai nap már tűzforróra hevítette az aszfaltot, amikor átvágott a parkolóhoz két műanyag szatyorral a kezében. A szatyrok, akárcsak a ruhák, használtak voltak, az egyiken egy ginzai cipőbolt emblémája díszelgett, a másik mélyhűtött argentin élelmiszerrudakat hirdetett, amiket újrahasznosított moszatokból préseltek. Gondolatban már a vásárolt holmikat váltogatta és párosította, sorra véve a különféle kombinációkat.