William Gibson - Mona Lisa Overdrive

Az apja régesrég, még Arizonában figyelmeztette, hogy ha teheti, ne csatlakozzon be. Neked nincs rá szükséged, mondta. És nem is volt, mert Angie a cybertérről álmodott, mintha a mátrix fénylő neonvonalai ott várakoznának a szemhéjai mögött.

Az nincsen, az nem létezik. Ezt tanították a gyerekeknek, amikor a cybertérről beszéltek nekik. Emlékezett a mosolygó oktató órájára a Maas-Neotek telep különtantermében, a képernyőn váltakozó ábrákra: pilóták hatalmas sisakokban és ormótlannak tűnő kesztyűkben, ahogy a neuroelektronika primtív szintjét képviselő „virtuális valóság”-technológia hatékonyabb összeköttetést biztosít nekik a repülőgépükkel, a párosan álló, miniatűr videoterminálok elárasztják központi idegrendszerüket a komputergenerált harci adatokkal, a vibrotaktilis feedback-kesztyűk által teremtett gombok, ravaszok és kapcsolók tapintás-világa… Ahogy a technológia fejlődött, a sisakok összezsugorodtak, a videoterminálok elsorvadtak…

Előrehajolt, megfogta az elektródakészletet, kiszabadította a vezetékeit a kuszaságból.

Az nincsen, az nem létezik.

Széthúzta az elasztikus fejpántot, és a halántékára illesztette az elektródákat — egyike volt ez a világ legáltalánosabb emberi mozdulatainak, bár ő ritkán végezte el. Megnyomta az Ono-Sendai teleptesztelő gombját. Zöld fény: mehet. Bekapcsolta a gépet, és a hálószoba eltűnt az érzékszervi alapzaj színtelen fala mögött. Fehér zörejek kavarogtak a fejében.

Ujjait a véletlen vezérelte, amikor rátaláltak egy billentyűre, és egyszerre csak átrepült az alapzaj falán, a cybertér fogalmi űrének zsúfolt pusztaságába; a mátrix ragyogó neonvonalai úgy futottak szét körülötte, mint egy óriásketrec rácsai.

— Angela — mondta a ház; a hangja csendes volt, de határozott. — Hívása érkezett Hilton Swifttől…

— Felsőbb rendeletre? — Éppen főtt babot evett pirítóssal a konyhapultnál.

— Nem — mondta a ház bizalmasan.

— Változtass a hangnemen! — utasította Angie két kanál bab között. — Aggódj egy kicsit!

— Mr. Swift várja önt! — mondta a ház idegesen.

— Ez már jobb — mondta Angie, és a mosogatóba tette a tálat meg a tányért —, de én valami olyat szeretnék, ami közel jár az általános hisztériához…

— Fogadná végre azt a hívást? — A hangban csak úgy vibrált a feszültség.

— Nem — mondta a lány —, de a hang, az tetszik, az maradhat.

Átsétált a nappaliba, és számolt magában. Tizenkettő, tizenhárom…

— Angela — szólt a ház szelíden —, hívása érkezett Hilton Swifttől…

— Felsőbb rendeletre — mondta Swift. Angie megvetően cuppantott.

— Tudod, hogy méltányolom a magányodat, de aggódom miattad.

— Jól vagyok, Hilton. Nem kell aggódnod. Viszlát.

— Ma reggel megbotlottal a parton. Mintha elszédültél volna. Véreztél.

— Eleredt az orrom vére.

— Szeretnénk, ha alávetnéd magad még egy orvosi…

— Nagyszerű.

— Ma becsatlakoztál a mátrixba, Angie. A BAMT iparszektorban találtunk rád.

— Na és?

— Nem akarsz beszélni róla?

— Nincs mit mondanom. Csak körülnéztem. Tényleg tudni akarod? Összepakoltam pár holmit, amit Bobby itt hagyott. Direkt tetszett volna neked, Hilton! Megtaláltam a deckjét, és kipróbáltam. Lenyomtam egy billentyűt, körülnéztem, és kicsatlakoztam.

— Sajnálom, Angie.

— Mit?

— Hogy zavartalak. Hagylak is.

— Hilton, te tudod, hol van Bobby?

— Nem.

— Nehogy azt mondd nekem, hogy a Net biztonsági szolgálata nem figyelte!

— Azt mondom neked, hogy nem tudom, Angie. Ez az igazság.

— De ki tudnád deríteni, ha akarnád?

Újabb szünet.

— Nem tudom. Ha igen, nem vagyok benne biztos, hogy megtenném.

— Kösz. Viszlát, Hilton.

— Viszlát, Angie.

Aznap éjjel kiült a tornácra a sötétben, és a bolhák táncát nézte a fényárban úszó homokon. Brigitte-re gondolt és a figyelmeztetésére, a drogra a dzseki zsebében és a töltőkészülékre a faliszekrényben. A cybertérre és a bezártság szomorú érzésére, ami az Ono-Sendai-al fogta el, oly messze a loák határtalan szabadságától.

És az idegen álmokra gondolt, az önmagukba forduló folyosókra, az ősrégi szőnyegek kifakult mintáira… Az öregemberre, a drágakőből metszett fejre, a feszült, sápadt arcra, a tükrökre a szeme helyén… És a szeles, sötét tengerpartra.

Nem ez a part volt, nem Malibu.

És valahol, egy sötét kaliforniai reggelen, pár órával virradat előtt, a folyosók, a galériák, az álomarcok, az emlékezetében őrzött beszélgetéstöredékek között, ahogy fölriadt a hálószoba ablakain túl gomolygó sápadt ködpászmákra, valamit kifeszített és visszahozott magával az álom fekete bástyái mögül.

Áthemperedett, kotorászni kezdett az éjjeliszekrény fiókjában, talált egy Porsche golyóstollat — egy rendezőasszisztenstől kapta ajándékba —, és fölíirkantotta kincsét egy olasz divatmagazin fényezett hátlapjára: T-A.

— Continuity-t kérem! — mondta a háznak a harmadik csésze kávéja fölött.

— Hello, Angie! — mondta Continuity.

— Az az orbitális sorozat, amit két éve forgattunk… A belga pasas jachtján. — Belekortyolt a hűlő kávéba. — Hogy is hívták azt a helyet, ahová el akart vinni? Amiről Robin azt mondta, túl rázós.

— Szabadpart — mondta a szakértői rendszer.

— Ki forgatott ott?

— Tally Isham kilenc epizódot csinált Szabadparton.

— Neki nem volt túl rázós?

— Ez tizenöt éve történt. Akkor nagyon divatban volt az a hely.

— Szerezd meg nekem azokat az epizódokat!

— Máris megvan.

— Viszlát.

— Viszlát, Angie.

Continuity könyvet írt. Ezt Robin Lanier mondta neki. Megkérdezte tőle, miről fog szólni. Ez nem olyan egyszerű, felelte Robin. A könyv visszacsatlakozik önmagába, és folyamatosan változik; Continuity állandóan írja. Angie megkérdezte, miért. Robin azonban ekkorra már elvesztette az érdeklődését; mert Continuity egy Ml, és az Ml-k mind ilyesmiket csinálnak.

A Continuity-val való beszélgetésnek ára volt; nem sokat kellett várnia Swift hívására.

— Angie, ami azt az orvosi…

— Még nem iktattad be az időrendembe? Vissza akarok menni dolgozni. Ma reggel felhívtam Continuity-t. Egy orbitális sorozaton gondolkozom. Átnézem Tally néhány régi dolgát; talán támad pár ötletem.

Csönd. Legszívesebben felnevetett volna. Swiftet elég nehéz volt elhallgattatni.

— Biztos vagy benne, Angie? Ez csodálatos, de valóban ez az, amit szeretnél?

— Sokkal jobban vagyok, Hilton. Nagyszerűen. Dolgozni akarok. A vakációnak vége. Küldd ide Porphyre-t, hozza rendbe a hajam, mielőtt bárkinek a szeme elé kerülök!

— Tudod, Angie — mondta Swift —, ez nagy boldogság mindannyiunknak.

— Hívd föl Porphyre-t! Intézd el azt a vizsgálatot! — Coup-poudre. Ki volt az. Hilton? Talán te?

Igen, Hilton elvben meg tudta volna csinálni, gondolta félórával később, miközben a ködös tornácon sétált fel-alá. A függősége nem veszélyeztette a Netet, nem befolyásolta az outputját. Fizikai mellékhatások nem voltak. Ha lettek volna, a Sense/Net eleve nem engedi, hogy rászokjon. A drogtervező, gondolta. Az a tervező tudja. És sosem fogja elmondani neki, még abban a valószínűtlen esetben sem, ha sikerülne kapcsolatba lépnie vele, ami szerfelett kétségesnek tűnt. És mi van, gondolta, kezét a rozsdás korláton nyugtatva, ha nem is ő volt a tervező? Ha azt a molekulát valaki más alkotta meg, ki tudja, mi célból?