William Gibson - Mona Lisa Overdrive

— A Portobello Roadra — mondta Kumiko, és elengedte a készüléket.

— Mióta dolgozik Mr. Swainnek? — kérdezte, mikor nekivágtak a házsor előtt húzódó jeges járdának.

— Elég régóta — felelte Dick. — Vigyázzon, nehogy elcsússzon! Rohadt egy sarka van annak a vacaknak…

Kumiko magassarkú francia lakkcipőben egyensúlyozott mellette. Mint azt előre látta, ebben a cipőben szinte képtelenség volt navigálni az üvegkemény, hullámos jégfelületeken. Belekapaszkodott Dick kezébe; közben tömör fémet tapintott a férfi tenyerében. A kesztű súlyozott volt, az ujjak hajlékony karbonvázba illeszkedtek.

Dick hallgatott, amíg befordultak a keskeny utcára a házsor végén, mikor azonban kiértek a Portobello Roadra, megállt.

— Elnézést, kisasszony — mondta, s hangjába tétovázás lopózott —, de igaz, amit a fiúk mondanak?

— Fiúk? Tessék?

— Swain srácai, a régiek. Maga valóban annak a nagyfejűnek a lánya — a tokiói nagyfejűnek?

— Bocsánat — mondta Kumiko. — Nem értem.

— Yanaka. A maga neve Yanaka?

— Kumiko Yanaka, igen.

Dick kíváncsi pillantást vetett rá. Aztán aggodalom futott át az arcán, és óvatosan körülkémlelt.

— Úristen — mondta —, szóval igaz… — Zömök teste éber volt és feszült a szorosan begombolt télikabát alatt. — A főnök azt mondta, vásárolni akar.

— Igen, köszönöm.

— Hová vigyem?

— Ide — mondta Kumiko, és bevezette egy keskeny bolthajtás alá, amit mindkét oldalon vastagon szegélyezett az angol gomi.

A Shindzsukura vezetett bevásárlóexpedíciói nagy segítséget jelentettek neki. A módszerek, amiket az apja titkárainak a kínzására eszelt ki, most is nagyszerűen beváltak; folyton megkérte Dicket, hogy segítsen neki választani az Edward-korabeli medálok és a színes üvegablak-töredékek között — csupa haszontalan kacat —, bár arra mindig ügyelt, hogy a végén csakis olyan árukat vásároljon, amik rettenetesen drágák, nagyon törékenyek, nehezek és terjedelmesek voltak. Egy örvendező, két nyelven beszélő bolti eladó nyolcvanezer fontot terhelt Kumiko MitsuBank chipjére. Kumiko becsúsztatta a kezét abba a zsebébe, ahol a Maas-Neotek készüléket tartotta.

— Páratlan darab — mondta az angol lány japánul, miközben becsomagolta Kumiko legújabb szerzeményét, egy griffmadárdíszes műarany vázát.

— Kész borzadály — jegyezte meg Colin japánul. — És ráadásul hamisítvány.

Hanyagul üldögélt egy Viktória-korabeli lószőr szófán, lábát egy áramvonalas alumíniumangyalokkal alátámasztott Art Deco koktélállványon pihentetve.

Az eladólány mosolyogva Dick kezébe nyomta a becsomagolt vázát. Kumikónak ez volt a nyolcadik vásárlása, Dicknek pedig a tizenegyedik régiségboltja; lassan már úgy nézett ki, mint egy teherhordó villamostargonca.

— Azt hiszem, jobb lesz, ha most cselekszel — tanácsolta Colin. — Dick barátunk most már bármikor felhívhatja Swaint, hogy küldjön egy kocsit, amivel hazafuvarozhatja a cuccokat.

— Akkor végeztünk volna? — kérdezte Dick, és reménykedve pislogott ki Kumiko csomagjai alól.

— Csak még egy boltot nézzünk meg, kérem — mosolygott Kumiko.

— Jól van — mondta Dick letörten. Ahogy Kumiko nyomába szegődve kullogott a kijárat felé, a lány beakasztotta bal cipője sarkát egy repedésbe a kövezeten, amit befelé jövet már kinézett magának. — Jól van? — kérdezte a férfi, mikor látta, hogy megbotlik.

— Letört a cipősarkam… — Kumiko fél lábon visszaugrált a boltba, és letelepedett a lószőr szófára Colin mellé. Az eladólány buzgón sietett a segítségére.

— Csináld gyorsan — mondta Colin —, mielőtt a Dickie gyerek lerakja a málháját!

Kumiko lehúzta a cipzárt a törött sarkú cipőn, aztán a másikon is, és mindkettőt lerántotta a lábáról. A durva szövésű kínai selyemharisnya helyett, amit télen általában viselni szokott, most vékony, fekete zoknicipő volt rajta, recés gumitalppal. Majdnem sikerült átszaladnia Dick lába között, mikor megiramodott az ajtó felé, de ahogy elhúzott mellette, a vállával combon találta a férfit, és nekidöntötte egy csiszolt kristálypoharakkal megrakott állványnak.

És aztán szabad volt, elvegyült a Portobello Roadon tolongó turisták tömegében.

Nagyon fázott a lába, de a vékony gumitalp nagyszerűen megtapadt a járdán — kivéve a jeges részeket, emlékeztette magát, amikor másodszor kellett föltápászkodnia a földről, és ázott salak ragadt a tenyerére. Colin egy szűk, keskeny sikátorba vezette, amit megfeketedett téglafalak fogtak közre kétfelől…

Megmarkolta a készüléket.

— Most hová?

— Erre! — mondta Colin.

— A Rózsa és Koronába kell mennem — emlékeztette.

— Óvatosnak kell lenned. Dickie azóta már riasztotta Swain embereit, nem is beszélve arról a hajszáról, amit a Különleges Szolgálat helyettese indíthat utánad, ha Swain barátja megkéri rá. Márpedig nem tudom elképzelni, miért ne kérné meg…

Egy mellékajtón lépett be a Rózsa és Koronába, Colinnal az oldalán; hálásan fogadta a kedélyes félhomályt meg a sugárzó meleget, ami a jelek szerint ezeknek a kényelmes ivó-odúknak a szerves tartozéka volt. Elámult, mennyi puha kárpit van a falakon és az üléseken, mennyi vastag függöny tompítja a beszűrődő zajokat. Ha a színek és a szövetek kevésbé kopottasak, valahogy nem lenne ilyen melengető az összhatás. Gyanította, hogy a pubokban hatványozottan jut kifejezésre az angoloknak a gomihoz való viszonya.

Colin sürgetésére utat tört magának a bárpult előtt csoportosuló vendégek között, hátha meglátja valahol Ticket.

— Mit kérsz, kicsim?

Fölnézett a széles, szőke arcba a pult mögött; élénk színű rúzs, kipirosított arc.

— Elnézést — kezdte Kumiko —, Mr. Bevannel szeretnék beszélni…

— Egy pinttel adjál, Alice — mondta valaki, három tízfontos érmét csapva a pultra —, a csapoltból.

Alice megtöltött egy korsót világos sörrel. A hasas kriglit az összekarcolt pultra tette, a pénzt pedig besöpörte az emelvény takarásában csilingelő pénztárgép fiókjába.

— Valaki beszélni akar veled, Bevan — mondta Alice, mikor a férfi ajkához emelte az italát.

Kumiko felnézett a kipirult, ráncos arcba. A férfi felső ajka túl kurtának tűnt; Kumikónak egy nyúl jutott az eszébe róla, pedig Bevan nagydarab ember volt, majdnem akkora, mint Petal. A szeme is nyúlszem volt: kerek, barna, kevés fehérjével.

— Velem? — Az akcentusa Tickéhez hasonlított.

— Mondd neki, hogy igen! — szólalt meg Colin. — El sem tudja képzelni, miért keresi őt a törzskocsmájában egy zoknicipős japán kislány.

— Ticket keresem.

Bevan semleges pillantással nézett rá fölemelt korsójának pereme fölött.

— Sajnálom — mondta —, ilyen nevűt nem ismerek — Ivott.

— Sally mondta, hogy magát keressem, ha Tick nincs itt. Sally Shears…

Bevan majdnem megfulladt a félrenyelt sörtől; most a szeme fehérje is kivillant. Köhögve letette a korsót a pultra, és zsebkendőt halászott elő a télikabátja zsebéből. Kifújta az orrát, és megtörölte a száját.

— Csak öttől leszek szolgálatban — mondta. — Legjobb lesz, ha hátramegyünk.

Alice fölemelte nekik a kapcsos bejárólapot; Bevan hatalmas tenyerének apró mozdulataival beterelte Kumikót, idegesen hátranézve a válla fölött. Egy szűk folyosóra kísérte, ami a bárpult mögötti térségből nyílt. A régi, egyenetlen falak téglából voltak, koszos zöld festékréteg takarta őket. Végül egy ütött-kopott acélkonténer mellett álltak meg, ami púpozottan meg volt rakva állott sörtől bűzlő, frottír törlőrongyokkal.