William Gibson - Mona Lisa Overdrive

A nő nem hasonlított senkire, akit Mona valaha látott; nem tudta elhelyezni a divattérképen, csak annyit sütött ki róla, hogy pénze biztos van. A haját európai módra hordta; Mona látott már ilyet egy magazinban; meglehetősen biztos volt benne, hogy ebben a szezonban sehol sem divat, de jól ment a szemüveghez, ami egyébként implant volt, közvetlenül a bőrbe ültetve. Mona látott már ilyet egy clevelandi taxisofőrön. A nő rövid dzsekit viselt, mély sötétbarna színben, Mona ízléséhez képest kicsit túl egyszerűt, de szemlátomást újat, széles, fehér, birkabőr gallérral, ami alatt valami furcsa zöld izé takarta a mellét meg a hasát — páncélféleségnek tűnt, és valószínűleg az is volt —, alul pedig mohazöld, vastag, puha nadrágot, szarvasbőrből vagy valami hasonlóból, és Mona az összes cucca közül ezt találta a legbaróbbnak, még ő is elhordta volna, csak a csizma rontotta el az összhatást, ez a térdig érő, fekete csizma, amilyet a motorosbandák tagjai viselnek: vastag, sárga gumitalp, szorítószíjak a rüsztön, krómozott csatok mindenütt, és vasalt orr, ami fülsértőn csattog minden lépésnél. És azt a burgundivörös körömlakkot vajon hol szerezte? Mona nem hitte volna, hogy gyártják még egyáltalán.

— Mi a francot bámulsz?

— Izé… a csizmádat.

— És?

— Nem pászol a gatyódhoz.

— Azért vettem fel, hogy kirugdossam vele a szart Priorból.

Prior felnyögött a padlón, és hányni próbált. Mona émelyegni kezdett a látványtól, és azt mondta, kimegy a mosdóba.

— Meg ne próbálj lelépni! — A nő mintha Priort figyelte volna a fehér porceláncsésze pereme fölött, de azzal a szemüveggel nehéz volt megmondani.

Mona a vécé lehajtott műanyagfedelén ült, a piperetasakjával az ölében. Sietett, gyorsan akarta összehozni; nem morzsolta össze eléggé a kristályt, úgyhogy kaparta a szájpadlását, de ahogy Lanette szokta mondani, az embernek nincs mindig ideje az apróságokra. És egyébként is, a dolgok jobbra fordultak, nem? Gerald fürdőszobájában volt egy kis zuhany, de úgy festett, mint amit jó ideje nem használtak már. Mona megnézte alaposabban; a lefolyó körül szürke penész tenyészett, és itt-ott fura foltokat látott, talán száradt vért.

Mikor visszajött, a nő éppen talpra rángatta Priort, és elindult vele egy másik szobába. Mona látta, hogy Prior zokniban van, nem cipőben; valószínűleg feltett lábbal szunyókált, mikor meglepték. Kék ingét vérfoltok rondították össze, és az arca csupa zúzódás volt.

Bedurrant a lövet, úgyhogy Mona csak egyfajta szelíd, ártatlan kíváncsiságot érzett.

— Mit csinálsz?

— Azt hiszem, fel kell ébresztenem — mondta a nő, mintha a metrón lenne, és egy másik utashoz beszélne, nehogy rossz állomáson szálljon le. Mona követte őt abba a szobába, ahol Gerald dolgozott, és minden tiszta és kórházfehér volt; figyelte, ahogy a nő belöki Priort egy ülőalkalmatosságba, ami leginkább egy fodrásszékre hasonlított, a sok karral meg gombbal meg szíjjal meg micsodával. Nem mintha olyan erős lenne, gondolta Mona, inkább csak tudja, hogy kell bánni a holt teherrel. Prior feje félrebillent, ahogy a nő becsatolt a mellén egy széles, fekete szíjat. Mona már kezdte sajnálni, de aztán eszébe jutott Eddy.

— Mi az? — A nő vizet csorgatott egy fehér műanyagtartályba a krómozott csaptelepből.

Mona próbálta kimondani, de a lövet megőrjítette a szívét, s az eszeveszetten kalapálni kezdett. Megölte Eddyt, próbálta kimondani, de egy hang sem jött ki a torkán. Aztán valahogy mégis sikerülhetett, mert a nő azt mondta:

— Ja, ilyesmiket szokott csinálni a fattyú… ha hagyják. Leöntötte Priort, a víz a férfi arcába fröccsent, végig lucskos lett tőle az inge; a szeme kinyílt, és a baloldali tiszta vér volt; a sokkolórúd fémhorgai fehér szikrákat szórtak, amikor a nő az átázott ing kék szövetéhez érintette őket. Prior felüvöltött.

Geraldnak négykézlábra kellett állnia, hogy kirángassa az ágy alól. Hűvös, nagyon gyengéd keze volt. Mona nem emlékezett, hogy került oda, de most már minden elcsendesedett. Gerald szürke átmeneti kabátot és sötét szemüveget viselt.

— Most Mollyval fogsz menni, Mona — mondta.

A lány reszketni kezdett.

— Azt hiszem, jobb lesz, ha adok neked valami nyugtatót.

Hátrahőkölt, kirántotta a karját Gerald szorításából.

— Nem! Hozzám ne nyúlj, a kurva életbe!

— Hagyd csak, Gerald! — mondta a nő az ajtóból. — Ideje indulni.

Gerald levette a szemüvegét.

— Nem hiszem, hogy tudod, mit csinálsz — mondta —, de azért sok szerencsét! — Visszatette a szemüveget.

— Köszi. Hiányolni fogod ezt a helyet?

— Nem. Amúgy is vissza akartam már vonulni.

— Akárcsak én — mondta a nő; és aztán Gerald elment, Monának oda sem biccentett.

— Ruhád van? — kérdezte a nő Monától.

Öltözködés közben Mona rájött, hogy az új mellei fölött nem tudja begombolni a blúzát, úgyhogy nyitva hagyta; felvette fölé Michael dzskijét, és az álláig húzta a cipzárt.

Néha csak annyira volt szüksége, hogy megálljon, és felnézzen a Bíróra, vagy lekuporodjon a betonra a Boszorka mellett. Megakadályozta a memóriazavarokat. Nem a rohamokat, az igazi visszaeséseket, hanem azt a bizonytalan, rángatózó érzést, ahogy az emlékezetszalag ki-kiugrik a fejében, az apró, másodperces hiányok idegtépő zsongását… Úgyhogy most is ezt csinálta, és bejött, és egy idő után észrevette, hogy Cherry ott van mellette.

Gentry fent volt a padláson az alakkal, amit lementett magának; makroform csomópontnak hívta, és alig figyelt oda, amikor Dörzsölt megpróbált beszámolni neki a házról, az egész helyről meg Bobby Grófról. Így hát Dörzsölt leballagott ide, lekuporodott az egyik Felügyelő mellé a hideg sötétben, emlékezetébe idézte, mennyit dolgozott rajta a legkülönfélébb szerszámokkal, és hogy fényesített ki rajta minden egyes ízületet, és aztán Cherry kinyújtotta a karját, és megérintette az arcát hűvös kezével.

— Minden oké? — kérdezte. — Már azt hittem, megint rád jött…

— Nem. Csak néha le kell jönnöm ide.

— Becsatlakoztatott a Gróf dobozába, ugye?

— Bobby — mondta Dörzsölt —, Bobby az igazi neve. Láttam őt.

— Hol?

— Odabent. Egy egész külön világ. Van ott egy ház, amolyan kastélyféle, és abban él.

— Egyedül?

— Azt mondta, Angie Mitchell is ott van…

— Lehet, hogy bedilizett. Tényleg ott a csaj?

— Őt nem láttam. Csak egy kocsit, és Bobby azt mondta, az övé.

— Utoljára azt hallottam róla, valami detoxikáló sztárklinikán van Jamaikában.

Dörzsölt vállat vont.

— Nemt'om.

— Milyen a pasas?

— Fiatalabbnak nézett ki. Persze mindenki szarul festene azokkal a csövekkel meg vacakokkal. Úgy gondolta, hogy Kid Afrika azért paterolta el ide, mert be volt szarva valamitől. Azt mondta, ha bárki keresné, azonnal csatlakoztassuk be a mátrixba.

— Minek?

— Nemt'om.

— Meg kellett volna kérdezned. Dörzsölt megint vállat vont.

— Láttad valamerre Madarat?

— Nem.

— Már vissza kellett volna érnie…

Felállt.

Kismadár sötétedéskor futott be Gentry robogóján; sötét, hótól lucskos haja csak úgy lobogott mögötte, ahogy beszáguldott a Kutyamagányra. Dörzsölt elfintorodott; a motor rossz fokozatban volt. Kismadár vadul rázkódva felrobogott egy összepréselt olajoshordókból álló lejtőre, és beletaposott a fékbe, amikor gázt kellett volna adnia. Cherry felnyögött, amikor a motor és Kismadár elváltak egymástól a levegőben; a robogó mintha ott maradt volna lebegve egy pillanatig, aztán nekirepült annak a kusza, összerozsdásodott lemezvas-bozótnak, ami a Gyártelep egyik melléképülete volt, Kismadár pedig a földön hempergett.