William Gibson - Mona Lisa Overdrive

PETAL: Uram!

LANIER: Az a benyomásom, hogy ezt a maga borotvalányát ugyanúgy el akarják kapni, mint Angie-t. Egyértelműen része az alkunak. Őt is elviszik majd.

SWAIN: Sok szerencsét hozzál Már pozícióban van a Sprawlban. Félórája beszéltem vele telefonon. Össze fogom hozni a megbízottammal odaát, azzal az emberrel, aki megszerezte a… lányt. Maga is Amerikába utazik?

LANIER: Még ma este.

SWAIN: Nos, ez esetben aggodalomra semmi ok.

LANIER: Viszontlátásra. Swain!

PETAL: Szemét egy alak ez a fattyú.

SWAIN: Nem tetszik ez nekem, igazán nem tetszik…

PETAL: Az infók viszont tetszenek, nem?

SWAIN: Nem panaszkodhatom, de miből gondolod, hogy Sally is kell nekik?

PETAL: Krisztus tudja. Vigyék csak, ha bírják…

SWAIN: Ők. Nem szeretem az ilyen „őket”…

PETAL: Lehet, hogy nem fognak ugrálni örömükben, ha megtudják, hogy a saját szakállára ruccant át a tengerentúlra, méghozzá Yanaka lányával…

SWAIN: Szerintem se. De Yanaka kisasszonyt visszahozzuk. Megmondom Sallynek, hogy Prior Baltimoreban van, a lányt igazítja formára…

PETAL: Ronda egy ügy…

SWAIN: Hozz egy kanna kávét a dolgozószobámba!

Csukott szemmel feküdt az ágyon, a fejében Colin felvételei peregtek; közvetlen input a hallóidegekbe. Swain a jelek szerint tárgyalásai nagy részét a biliárdszobában bonyolította le, ami azt jelentette, hogy Kumiko a vendégek érkezését és távozását hallotta, a beszélgetések elejét és végét. Két férfi, egyikük valószínűleg Vörösképű, végeérhetetlen társalgást folytatott az agárversenyekről és a holnapi futam fogadási esélyeiről. Kumiko különleges érdeklődéssel hallgatta, amikor Swain és a Különleges Szolgálat embere (Swain KSz-nek hívta) közvetlenül a márvány mellszobor előtt beszéltek meg egy ügyet; a tisztviselő éppen távozni készült. Ezt a felvételt vagy féltucatszor megszakította, hogy rákérdezzen bizonyos dolgokra. Colin nem tudott konkrétumokkal szolgálni, de jó érzékkel találgatott.

— Ez egy nagyon korrupt ország — mondta végül Kumiko, mélyen megrendülve.

— Talán nem korruptabb a te hazádnál — felelte Colin.

— De mivel fizet Swain ezeknek az embereknek?

— Információval. Azt mondanám, hogy a mi Mr. Swainünk az utóbbi időben egy rendkívül magasfokú információforrásnak jutott a birtokába, és most azon buzgólkodik, hogy a tudását hatalomra váltsa. Annak alapján, amit hallottunk, megkockáztatnám a kijelentést, hogy már jó ideje ilyesmivel foglalkozik. A legszembeszökőbb azonban az, hogy felfelé tör, egyre befolyásosabb lesz. A közvetett bizonyítékokból ítélve most jóval fontosabb ember, mint egy hete volt. Nem szabad persze figyelmen kívül hagyni a személyzeti állomány bővítését sem…

— Figyelmeztetnem kell a… barátnőmet.

— Shearst? Mire?

— Amit Lanier mondott. Hogy őt is el akarják vinni, Angela Mitchellel együtt.

— Hol van most?

— A Sprawlban. Egy szállodában…

— Hívd fel! De ne innen. Van pénzed.

— Egy MitsuBank chip.

— Az sajnos nem jó a mi készülékeinkbe. Apró?

Kumiko fölkelt az ágyról, és gondosan átválogatta a retikülje alján felgyülemlett fura angol pénzérméket.

— Tessék — mondta, magasba emelve egy vastag, aranyozott érmét —, tíz font.

— Két ilyenre lenne szükséged egy helyi híváshoz. Kumiko visszadobta a retiküljébe a rézpénzt.

— Nem, Colin. Nem telefonálok. Tudok egy jobb módszert. El akarok menni innen. Most. Ma. Segítesz?

— Hogyne — mondta Colín —, bár azt tanácsolom, ne tedd.

— De én megteszem.

— Rendben. Mi a terved?

— Azt fogom mondani nekik — mosolyodott el Kumiko —, hogy szeretnék bevásárolni.

Mona később úgy gondolta, a nő valamikor éjfél után jelenhetett meg, mert az egész azután történt, hogy Prior visszajött a rákokkal, a második adaggal. Ezek a baltimore-i rákok tényleg nagyon finomak voltak, és amikor elmúlt a lövet hatása, Mona mindig nagyon megéhezett, ezért rádumálta Priort, hogy hozzon neki még párat. Gerald folyton bejárkált, hogy kicserélje a dermákat a karján; Mona ilyenkor megajándékozta a legjobb hülyegyerek-mosolyával, aztán ha elment, kinyomogatta a dermákból a folyadékot, és gondosan visszarakta őket. Végül Gerald azt mondta, aludjon egy kicsit, szüksége van rá; eloltotta a villanyt, és az álablakot a legalacsonyabb fokozatra állította, vérvörös alkonyatra.

Miután megint magára maradt, Mona becsúsztatta a kezét az ágy és a fal közé, és megtalálta a szellőzőnyílásban a sokkolórudat.

Elaludt, pedig nem akarta, az ablak vörös ragyogása a naplementékre emlékeztette Miamiben, és valószínűleg Eddyvel álmodott, vagy legalábbis a Hooky Green's-el, ott táncolt valakivel a negyvenharmadik emeleten, mert amikor a csattanás fölébresztette, nem volt benne biztos, hol van, de a fejében nagyon tisztán látta a Hooky Green's alaprajzát, hogy merre lehet elpucolni, és azonnal tudta, hogy le kell lépnie, mert valami balhé van…

Már félig kint volt az ágyból, amikor Prior átrepült az ajtón; tényleg átrepült rajta, mert még csukva volt, amikor nekicsattant. Monának háttal zuhant be a szobába, az ajtóból meg csak szilánkok és farostlemez darabok maradtak.

Mona tágra nyílt szemmel nézte, ahogy Prior a falhoz vágódik, aztán elterül a padlón, és nem mozdul többé; és az ajtóban valaki más is állt, a szomszéd szobából átszüremlő fény élesen kirajzolta a körvonalait, és Mona semmit sem látott az arcából, csak két vörös parazsat, ahol az ál-naplemente fénye ívesen visszatükröződött.

Gyorsan visszahúzta a lábát az ágyba, a falhoz lapult, a keze becsusszant a…

— Ne mozdulj, hülye kurva! — Volt valami igazán ijesztő ebben a hangban, talán az, hogy olyan kibaszottul vidáman csengett, mintha az, ahogy áthajította Priort azon a rohadt ajtón, egyfajta fenyegetés lett volna. — Komolyan mondom, hogy ne mozdulj…

És a nő három sebes lépéssel átvágott a szobán, már olyan közel volt, hogy Mona érezte a bőrdzsekiből áradó hideget.

— Oké — mondta Mona —, oké…

Aztán kezek ragadták meg, gyorsan, nagyon gyorsan, és egyszerre csak hanyatt feküdt, a válla a habszivacsba süppedt, és valami — a sokkolórúd — ott volt közvetlenül az orra előtt.

— Hol szerezted ezt a kis játékszert?

— Ó — mondta Mona, mintha látta már volna valahol, de aztán megfeledkezett róla —, benne volt a barátom dzsekijében. Kölcsönvettem a dzsekit, és…

Mona szíve vadul kalapált. Valami nem stimmelt azzal a szemüveggel…

— A szarfaszú tudta, hogy nálad van ez a vacak?

— Kicsoda?

— Prior — mondta a nő; eleresztette, és sarkon fordult. Aztán belerúgott Priorba, előbb csak egyszer, utána többször is, keményen, módszeresen. — Nem — mondta, és ugyanolyan hirtelen abbahagyta, ahogy elkezdte —, nem hiszem, hogy Prior tudta volna.

Ekkor Gerald jelent meg a küszöbön, mintha mi sem történt volna; bánatosan meredt arra a kevésre, ami megmaradt az ajtóból a keretben, a hüvelykujját végighúzta egy szilánkosan törött lemezdarabon.

— Kávét, Molly?

— Kettőt, Gerald — mondta a nő, a sokkolórudat vizsgálgatva. — Az enyémet feketén.

Mona belekortyolt a kávéjába, és szemügyre vette a nő ruháját meg a frizuráját, miközben arra vártak, hogy Prior magához térjen. Legalábbis úgy tűnt, hogy azt csinálják. Gerald megint felszívódott.