William Gibson - Mona Lisa Overdrive

Dörzsölt valahogy nem is hallotta a csattanást. Az egyik pillanatban még Cherry mellett állt az ajtótlan szerelőcsarnok mendékében — aztán a hófoltos rozsdamezőn szaladt a felbukott motoros felé, minden átmenet nélkül. Kismadár a hátán feküdt, a szája sarkán vér buggyant ki, de az arcát félig eltakarta a sok amulett meg mindenféle szemét, amit bőrszíjra fűzve viselt a nyakában.

— Ne nyúlj hozzá! — mondta Cherry. — Lehet, hogy bordatörés, vagy szétment benne valami…

A lány hangjára Kismadár kinyitotta a szemét. Csücsörített az ajkával, és vért meg egy darabka fogat köpött a földre.

— Ne mozogj! — mondta Cherry; letérdelt mellé, és önkéntelenül pattogós, parancsoló hangnemre váltott, ahogy az orvostechnikusi főiskolán tanulta. — Megsérülhettél.

— B-baszd meg, kisanyám! — bökte ki nagy nehezen Kismadár, és Dörzsölt segítségével feltápászkodott.

— Jól van, seggfej — mondta Cherry —, vérfertőzés. Egy kalap szart se adok az életedért.

— Nem tudtam elhozni — mondta Kismadár, és a keze fejével szétmázolta a vért a képén — a furgont.

— Azt látom — mondta Dörzsölt.

— Marvie-nek meg a haverjainak társasága van. Mint legyek a szaron. Egy halom légpárnás, meg egy kopter, meg minden. Nagy csomó pasas.

— Milyen pasasok?

— Mintha katonák lennének, de nem azok. A katonák csak hülyülnek, meg minden lószar, elsütnek pár durva viccet, ha senki nagyfejű nem látja őket. De ezek nem.

— Zsaruk? — Marvie meg a két féltestvére mutáns romnövényeket tenyésztettek egy tucat félig eltemetett vasúti tartálykocsiban; néha megpróbáltak primitív aminovegyületeket összekotyvasztani, de a laborjuk folyton szétdurrant. Ők voltak a Gyártelep legközelebbi szomszédai. Hat kilométerre.

— Zsaruk? — Kismadár kiköpött még egy fogdarabkát, és vigyázva belekotort a szájába véres mutatóujjával. — Marvie-ék nem csinálnak semmi törvényelleneset. És a zsaruknak egyébként sincs pénzük ilyesmire: vadiúj légpárnások, vadiúj Honda… — Elvigyorodott az arcát borító vér- és nyálkulimász alatt. — Kidöngettem a Kutyamagányra, és faszául leráztam őket. Senki sincs ott, akivel érdemes lenne eldumálni, se nekem, se neked. Azt hiszem, frankón szétbasztam Gentry motorját, ugye?

— Rá se ránts! — mondta Dörzsölt. — Azt hiszem, most valami máson jár az esze.

— Az jó… — Kismadár eltántorgott a Gyártelep felé, majdnem összerogyott, aztán erőt vett magán, és ment tovább.

— Föl van pörögve — mondta Cherry. — Olyan forró, hogy szinte sistereg.

— Hé, Madár — kiáltotta Dörzsölt —, mit csináltál azzal a zacskó szarral, amit Marvie-nek kellett volna adnod?

Kismadár megingott, visszafordult.

— Elvesztettem… — Aztán eltűnt egy hornyolt acéllemez mögött.

— Talán csak kitalálta az egészet — mondta Cherry. — Azokról a pasasokról. Vagy vizionál.

— Nem hiszem — mondta Dörzsölt, és magával húzta az árnyékba a lányt, mikor a kivilágítatlan, fekete Honda ereszkedni kezdett a Gyártelep felé a téli félhomályból.

Hallotta, hogy a Honda már ötödször húz el a Gyártelep fölött, miközben földübörgött a remegő lépcsőn; a vaslemezekből összerótt tető belevibrált a rotorok zúgásába. Nos, gondolta, legalább Gentry fölneszel rá, hogy látogatóink vannak. Az imbolygó közlekedőhídon tíz hosszú, lassú lépéssel vágott át; kezdett eltűnődni azon, vajon vissza tudják-e cipelni rajta a Grófot meg a hordagyát egy újabb I-vas behegesztése nélkül.

Kopogtatás nélkül nyitott be a fényárban úszó padlásszobába. Gentry félrehajtott fejjel ült a munkapadnál, a műanyag tetőablakokat figyelte. A padon hardver-darabok és apró szerszámok hevertek.

— Helikopter — mondta Dörzsölt, zihálva a hosszú kapaszkodástól.

— Helikopter — helyeselt Gentry, és gondolataiba merülve bólintott; hullám futott végig a cingár kakastaréjon. — Mintha keresnének valamit.

— Azt hiszem, megtalálták.

— Talán a Fissziós Hatóságtól vannak.

— Madár embereket látott Marvie-éknál. Meg ezt a koptert. Nem is figyeltél rám, mikor megpróbáltam elmagyarázni, hogy mit mondott.

— Madár? — Gentry lenézett a kis, csillogó holmikra a munkapadon. Fölemelt két illesztéket, és összekattintotta őket.

— A Gróf! Azt mondta, hogy…

— Bobby Newmark — mondta Gentry —, igen. Most már sokkal többet tudok Bobby Newmarkról.

Cherry érkezett meg Dörzsölt mögött.

— Csinálni kéne valamit azzal a híddal — mondta, és azonnal a hordágyhoz sietett —, nagyon inog.

Lehajolt, hogy ellenőrizze a Gróf kijelzőit.

— Gyere csak, Dörzsölt! — mondta Gentry, és felállt. A holovetítőhöz lépett. Dörzsölt követte, és a display fölött vibráló alakzatra nézett. A szürke házban látott szőnyegekre emlékeztette, azoknak volt ilyen mintája, csak ez hajszálvékony neonszálakból állt, és valami Möbiusszalaggá csavarodott; ha ránézett, belefájdult a feje. Elkapta róla a tekintetét.

— Ez az — kérdezte Gentrytől —, amit olyan régóta kerestél?

— Nem. Mondtam. Ez csak egy csomópont, egy makroform. Egy modell…

— Egy háza van odabent, olyan kastélyféleség, meg fű, meg fák, meg ég…

— Annál sokkal többje van neki. Egy egész világegyeteme. Amit láttál, az csak egy közönséges stimfilmből átvett konstrukció volt. Az aleph a cyberteret alkotó adatok összességének a.kivonatát tartalmazza. Mindenesetre ilyen közel még sosem jutottam… Azt nem mondta, miért van ott?

— Nem kérdeztem.

— Akkor vissza kell menned.

— Hé! Gentry. Figyelj ide! Az a kopter vissza fog jönni. És ha visszajön, két légpárnást hoz magával, zsúfolásig tömve olyan fazonokkal, akik Madár szerint katonának néznek ki. Nem minket akarnak elkapni, ember. Hanem őt.

— Talán az ő emberei. Talán a mi seggünket akarják.

— Nem. Megmondta nekem, ember! Hogyha bárki keresné, nyakig ülünk a szarban, és azonnal be kell csatlakoztatnunk a mátrixba.

Gentry lenézett a kezében tartott kis kapcsolóműre.

— Beszélni fogunk vele. Dörzsölt. Vissza fogsz menni; ezúttal én is elkísérlek.

Petal végül beleegyezett, de csak azután, hogy Kumiko azt javasolta neki, hívja fel az apját, és kérjen tőle engedélyt. Erre boldogtalan képpel, csoszogva elindult, hogy megkeresse Swaint, és amikor nem kevésbé boldogtalan képpel visszatért, a válasz igen volt. Kumiko több réteg meleg ruhába bugyolálva várakozott a fehér falú előszobában, és a vadászjeleneteket tanulmányozta, miközben Petal zárt ajtók mögött leckéztette a vörös képű férfit, akinek a neve Dick volt. Kumiko nem tudta kivenni az egyes kifejezéseket, csak az intő hangú szónoklat fojtott szóáradatát. A Maas-Neotek egység a zsebében volt, de óvakodott tőle, hogy megérintse. Colin már kétszer is megpróbálta lebeszélni.

Petal végzett az eligazítással, és Dick megjelent az előszobában, vékony, szigorú vonalú száját mosolyra húzva. Szűk, fekete öltönye alatt rózsaszín kasmírgarbót és vékony gyapjúkardigánt viselt. Fekete haját laposan hátrazselézte a koponyájára; sápadt arcán pár órás borosta sarjadt. Kumiko a tenyerébe szorította a zsebében tartott készüléket.

— Hello — mondta Dick, tetőtől talpig végigmérve a japán lányt —, hova lesz a séta?

— A Portobello Roadra — mondta Colin, hanyagul a falnak támaszkodva a kábátokkal telezsúfolt falifogas mellett. Dick átnyúlt rajta, levett a fogasról egy sötét télikabátot, fölvette, begombolta. Aztán fölhúzott egy ormótlan, fekete bőrkesztyűt.