William Gibson - Mona Lisa Overdrive

Tizenegy emelet magasságig megtartotta az utcai homlokzatát, aztán hirtelen, szaggatott vonalban visszahúzódott — ezt följebb még kilencszer megismételte —, és átváltozott természetes hegyoldallá, amit a Madison Square-i telken végzett alapozás során kitermelt terméskőből építettek. Az eredeti tervek szerint ezt a meredek tájat a Hudson-völgy környékének természetes flórájával és az ennek megfelelő faunával kellett volna betelepíteni, de közbeszólt az első Manhattan-kupola megépítése, és a kivitelezők kénytelenek voltak felfogadni egy párizsi székhelyű ökotervező csoportot. A francia ökológusokat, akik az orbitális rendszereknél előforduló „tiszta” DNS-problémákhoz voltak szokva, teljesen kétségeejtette a Sprawl szennyező részecskékben gazdag atmoszférája, és inkább a génsebészeti beavatkozással létrehozott növények és a robotállatok mellett döntöttek, amilyeneket a gyerekparkokban látni, de Angie folyamatos támogatása végül kisegítette a kezdeti tőkehiányból a finanszírozókat. A Net kibérelte a legfelső öt szintet — itt rendezték be Angie állandó lakosztályát —, és az Envoy, ha kicsit késve is, de kezdett bizonyos fokú vonzerőt gyakorolni a művészekre és a szórakoztatóipar nagymoguljaira.

Angie most elmosolyodott, ahogy a helikopter elhúzott egy unott pofájú robotbirka mellett, ami úgy tett, mintha zuzmót majszolna a kivilágított vízesés tőszomszédságában. Mindig örömét lelte ennek a helynek az abszurditásában; még Bobby is élvezte.

Az Envoy helikopterállomására nézett; a felfűtött, reflektorfényben fürdő betonsíkon szinte világított a frissen festett Sense/Net logo. Egy mesterséges sziklakiszögellés mellett magányos alak állt, narancssárgán foszforeszkáló zubbonyának csuklyáját a homlokába húzta.

— Robin is itt lesz, ugye, Porphyre?

— Mistah Lanier — mondta a fodrász savanyúan.

Angie felsóhajtott.

A fekete krómozású Fokker simán, zökkenőmentesen landolt, csak a poharak csörrentek meg halkan a bárszekrényben, mikor a futómű megérintette az Envoy tetejét. A hajtóművek tompa zúgása elcsendesedett.

— Ami Robint illeti, Porphyre, az első lépést nekem kell megtennem. Ma este beszélni fogok vele. Egyedül. Addig is szeretném, ha elkerülnéd.

— Porphyre-nek örömére fog szolgálni, Missy — mondta a fodrász, ahogy a kabinajtó kinyílt mögöttük. A következő pillanatban vadul kapott a biztonsági öv csatjához, tépte-szaggatta magáról; Angie még idejében fordult oda, hogy meglássa a nyílásban a narancssárga zubbonyt, a felemelt kart, a tükröző szemüveget. A pisztoly alig csapott annyi zajt, mint egy öngyújtó, de Porphyre görcsbe rándult, hosszú fekete kezével a torkához kapott, a biztonsági ember pedig becsapta maga mögött az ajtót, és Angie felé ugrott.

Erős ütést érzett a gyomrán, ahogy Porphyre ernyedten összecsuklott az ülésében; a szájából kikandikált nyelvének csúcsos, rózsaszín hegye. Ösztönösen végignézett magán, és valami ragacsosnak tűnő, áttetsző, zöld műanyag rombuszt vett észre az öve fekete krómcsatján.

Fölpillantott, egyenesen a hosszúkás, sápadt arcba, amit szorosra húzott, narancssárga nejloncsuklya keretezett. Saját döbbent arcát megkettőzve látta az ezüstlencsékben.

— Ivott ma?

— Micsoda?

— Ez itt — Egy hüvelykujj, amint Porphyre felé bök. — Ivott szeszt?

— Igen… Korábban.

— A kurva anyját! — Női hang, ahogy az ismeretlen az eszméletlen fodrász felé fordul. — Elkábítottam. Nem akarom, hogy leálljon a légzőreflexe, tudod? — Angie figyelte, ahogy a nő kitapintja Porphyre pulzusát. — Azt hiszem, rendben lesz… — Tényleg vállat vont volna a narancssárga zubbony alatt?

— A biztonságiaktól?

— Mi? — Szemüveg villanása.

— A Net biztonsági embere vagy?

— Dehogy, baszd meg! Elrabollak.

— Engem?

— Miért, szerinted ki mást?

— Miért?

— Nem a szokásos okokból. Valaki be akar tenni neked. Nekem már betett. Jövő héten kellett volna leszállítsalak. Baszódjon meg! Egyébként is beszélnünk kell.

— Beszélnünk? Egymással?

— Ismersz egy 3 Jane nevű kurvát?

— Nem. Illetve igen, de…

— Később! Húzzuk el innen a belünket…

— Porphyre…

— Nemsokára felébred. Nézz rá, nem szeretnék itt lenni, mikor magához tér…

Ha ez is Bobby nagy, szürke udvarházához tartozik, gondolta Dörzsölt, amikor kinyitotta a szemét, és megpillantotta a szűk folyosó kanyarulatát, akkor ez a hely furább, mint hitte volna. A levegő fülledt volt és áporodott; a mennyezeten húzódó zöld üvegsávból áradó fénytől olyan benyomást keltett, mintha víz alatt lennének. Az alagút valamiféle zománcmázas betonból volt. Dörzsölt úgy érezte magát benne, mintha tömlőcbe zárták volna.

— Talán a pincébe kerültünk, vagy ilyesmi — mondta; ahogy megszólalt, a hangja élesen, fülsértőn visszaverődött a betonfalakról.

— Nem feltétlenül ugyanabba a konstrukcióba léptünk be, amit te láttál — mondta Gentry.

— Akkor meg mi ez? — Dörzsölt megérintette a betonfalat; meleg volt.

— Tökmindegy — mondta Gentry.

Elindult abba az irányba, amerre néztek. A kanyaron túl a padló porcelánszilánkokból összerakott egyenetlen mozaikká változott; a töredékek valami epokitfélébe voltak ágyazva, amin meg-megcsúszott a cipőtalpuk.

— Nézd ezt az izét…

A szilánkokon ezernyi különböző minta és szín csillogott, de ahogy lerakták őket, abban nem volt semmi rendszer; mintha csak úgy találomra szórták volna őket szét a padlón.

— Művészet — Gentry vállat vont. — Valakinek a hobbija. Te aztán igazán megérthetnéd, Dörzsölt Henry.

Bárki is volt, aki ezt csinálta, a falakkal nem fárasztotta magát. Dörzsölt letérdelt, megtapintotta a padlót; érezte a törött cserepek durva peremét, a közéjük kötött műanyag üvegszerű simaságát.

— Mi a franc az, hogy hobbi?

— Mint azok a vacakok, amiket te szerelsz össze, Dörzsölt. A szemét alól kikotort játékszereid… — Gentry arcára kiült a feszült, őrült vigyor.

— Mit tudsz te erről? — kiáltotta Dörzsölt. — Az egész kibaszott életedet azzal töltöd, hogy megpróbálod kideríteni, milyen alakja van a cybertérnek, ember, mikor valószínűleg nincs is alakja, és ha van, hát ki a lófasz törődik vele? — A Bíróban meg a többiekben nem volt semmi véletlenszerű. Az alkalmazott módszer ugyan véletlenszerű volt, de az eredménynek meg kellett felelnie valaminek odabent, amihez Dörzsölt Henry nem tudott hozzáférni közvetlenül.

— Gyere már! — mondta Gentry.

Dörzsölt ott maradt, ahol volt, fölnézett Gentry fakó szemébe, ami ebben a megvilágításban szürkének tűnt, a feszült, vibráló arcába. Miért állt össze egyáltalán Gentryvel?

Mert az embernek szüksége van valakire a Kutyamagányon. Nemcsak az áram miatt; az egész mert-övé-akéró szöveg valójában süket duma volt. Dörzsölt gyanította, hogy kell valaki, akihez néha beszélhet az ember. Kismadár nem felelt meg erre a célra, mert nem sok minden érdekelte, amit meg dumált, az csupa peremvárosi baromság volt. És bár Gentry sohasem ismerte el, Dörzsölt valahogy úgy érezte, hogy Gentry nagyon sok dologhoz ért.

— Ja — mondta Dörzsölt, és felállt —, menjünk.

Az alagút úgy tekergőzött, mint egy kibelezett kígyó. A mozaikpadlós részt jócskán elhagyták már, összevissza kanyarogtak, rövid csigalépcsőket másztak meg fölfelé és lefelé. Dörzsölt megpróbálta maga elé képzelni, milyen lehet az az épület, amelyik így néz ki belülről, de képtelen volt rá. Gentry fürgén lépkedett, szemét résnyire szűkítette, ajkát beharapta. Dörzsölt úgy érezte, a levegő egyre dohosabb lesz.