William Gibson - Mona Lisa Overdrive

— London — mondta Bobby. — Kénytelen volt ezt elcserélni velem arra a száz százalékos vudu szarra. Azt hitte, hogy nem akarnak közösködni vele. Persze lófaszt se ért a cuccal. Kezdenek elhalványulni, összemosódni. Néha még kapcsolatba tud lépni velük az ember, de a személyiségeik összefolynak…

— Ez stimmel — mondta Gentry. — A Változás Napján jelentek meg, előtte nem léteztek. Erre már rájöttél. De azt még nem tudod, hogy mi történt, ugye?

— Nem. Csak azt, hogy hol. Straylightban. 3Jane mindent elmondott nekem, legalábbis amit tud. Nem igazán érdekli. Az anyja összehozott két MI-t, igazi nehézsúlyúakat, még kurva régen. Aztán az anyja meghalt, az MI-k meg elunták magukat a vállalati magban odafent. Az egyikük elkezdett a saját szakállára működni. Egyesülni akart a másikkal…

— Megtette. Tessék, az első okod. Minden megváltozott.

— Ilyen egyszerűen? Honnan tudod?

— Mert én — mondta Gentry — más szemszögből nézem az egészet. Te az ok-okozati viszonyokkal játszol, én viszont a körvonalakat keresem, az időtengelyen kibontakozó alakzatokat. Te átkutattad az egész mátrixot, én viszont kívülről próbáltam vizsgálni, globális összefüggésben. Tudok pár olyasmit, amit te nem.

Bobby nem felelt. Dörzsölt elfordult az ablaktól, és meglátta a lányt — ugyanazt — a szoba túloldalán. Csak állt ott egyszerűen.

— Nemcsak a Tessier-Ashpool MI-k kavartak — mondta Gentry. — Emberek jöttek föl a kúton, hogy feltörjék a T-A központi jegét. Magukkal hoztak egy kínai katonai jégtörőt.

— Case — mondta Bobby. — Egy Case nevű fazon. Ezt a részét ismerem az ügynek. Valami szinergisztikus hatás…

Dörzsölt a lányt nézte.

— És a részek összege nagyobb volt az egésznél? — Gentry mintha örült volna ennek. — Kibernetikus isten? Fény a vízen?

— Ja — mondta Bobby —, kábé ennyi.

— Ennél azért kicsit komplikáltabb a dolog — mondta Gentry, és felnevetett.

És a lány eltűnt. Semmi kattanás. Dörzsölt megborzongott.

Ahogy lassan besötétedett, a földalattin beköszöntött az esti csúcsforgalom, bár a tokióit persze nem közelítette meg; itt nem voltak shiroshi-szanok, hogy ajtócsukódás előtt betuszkolják a szerelvénybe az utolsó utasokat. Kumiko a Central Line egyik huzatos platformjáról nézte a téglavörös naplementét; Colin egy rossz italautomatának támaszkodott, repedezett, poros ablakokkal.

— Itt az idő — mondta —, és a fejedet tartsd lehajtva, amíg túl nem jutsz a Bond Streeten meg az Oxford Circuson.

— De ha majd elhagyom a rendszert, fizetnem kell?

— Elvileg igen, bár nem mindenki szokott fizetni — felelte a szellem, és hanyagul hátravetette a homlokába lógó hajfürtöt.

Kumiko megindult a lépcső felé; már nem volt szüksége kalauzolásra, hogy eltaláljon a szemközti platformra. A lába megint nagyon fázott, és eszébe jutott a prémszegélyes német kiscsizma a ruhásszekrényében, Swain házában. Azért döntött a zoknicipő és a francia magassarkú kombinációja mellett, hogy hamis biztonságba ringassa Dicket, és elaltassa benne a gyanút, hogy szökni készül; most azonban, ahogy a hideg minden lépésnél a talpába mart, kezdte megbánni az ötletet.

A másik platformhoz vezető alagútban eleresztette a készüléket; Colin villant egyet, és eltűnt. A falakat viharvert fehér csempe borította, derékmagasságban zöld díszítősávval. Kivette a kezét a zsebéből, és menet közben végighúzta ujjait a zöld kerámialapokon, közben pedig Sally és a Finn jártak az eszében, meg az, hogy mennyire más szaga van a télnek a Sprawlban, amíg hirtelen eléje nem toppant az első Drakula, és egyszerre csak négy fekete esőkabát, négy csontsovány, csontfehér arc vette körül.

— Nohát — mondta az első —, milyen kis csinos!

Közvetlen közelről néztek farkasszemet, Kumiko és a Drakula; a leheletének dohányszaga volt. Az esti járókelők tömege, legnagyobbrészt sötét gyapjúkabátokba bugyolálva, megkerülte őket, és folytatta az útját.

— Hó — mondta a mellette álló Drakula —, nézd mán! E' meg mi? — Kopott, fekete bőrkesztyűs kezével magasra emelte a Maas-Néotek egységet. — Öngyújtó, ügyi? Aggyá' egy keszont, kis japcsi!

Kumiko ijedten borotvával felhasított zsebéhez kapott, de ujjai csak hűlt helyét találták a készüléknek.

— A cuccában van a keszon — mondta egy másik. — Segíts neki, Reg!

Meglendült egy kéz; Kumiko retiküljének kettévált a bőrszíja.

Az első Drakula elkapta a retikült, gyakorlott mozdulattal körétekerte a két darabban lógó tartószíjat, és eltüntette az esőkabát alatt.

— Ne!

— Nézd mán, a gatyájában tartja a keszont! Harsány nevetés, ahogy Kumiko ügyetlenül felrángatta a hasáról a pulóverrétegeket. Lángoló fájdalom futott végig a bőrén, mikor két kézzel letépte róla a ragasztószalaggal felerősített pisztolyt, és nekiszegezte a készüléket szorongató fiú arcának.

Semmi nem történt.

Aztán a másik három eszeveszett tempóban megiramodott a lépcső felé az alagút végében, magasra fűzött fekete bakancsuk meg-megcsúszott az olvadó hóban, hosszú esőkabátjuk madárszárnyként lobogott mögöttük. Egy asszony felsikoltott.

És ők ketten még mindig mozdulatlanul álltak, Kumiko meg a Drakula; a pisztoly csöve a fiú bal arcát érintette. Kumiko keze remegni kezdett.

Egyenesen a Drakula szemébe nézett, az ősi iszonyattól elkerekedő, barna szempárba; a fiú az anyja maszkját látta rajta. Valami csattant a lábánál a betonon; Colin egysége.

— Fuss! — mondta Kumiko. A Drakula összerándult, kinyitotta a száját, fojtott, zokogó hangot hallatott, és elhátrált a pisztolycső elől. Kumiko lenézett, és egy kásás, szürke pocsolyában megpillantotta a Maas-Neotek készüléket. Mellette egy egyélű, ipari borotvapenge fénylő ezüstcsíkja hevert. Mikor fölvette az egységet, látta, hogy a burkolata megrepedt. Kirázta a hólét a repedésből, és keményen a markába szorította. Az alagút most már néptelen volt. Colin nem jelent meg. Swain Walther gyártmányú légpisztolyát nehéznek és ormótlannak érezte a kezében.

A fal egyik téglalap alakú benyílójához lépett, és begyömöszölte a pisztolyt egy zsíros polisztirol élelmiszertartály meg egy köteg takarosan félbehajtott fax közé. Elindult, aztán visszafordult, elvett egy faxot.

Fel a lépcsőn.

A platformon valaki rámutatott, de ebben a pillanatban bedübörgött a szerelvény, antik ízű csörömpöléssel, és aztán az ajtók szisszenve becsukódtak mögötte.

Tartotta magát Colin utasításaihoz. White City, Shepherd's Bush, Holland Park; mikor a szerelvény Notting Hillhez közelítve lelassított, az arca elé emelte a faxot — a király, aki nagyon öreg volt már, haldoklott —, és ott is tartotta, míg el nem hagyták a Bond Streetet. Az Oxford Circus-i állomás nagyon zsúfoltnak bizonyult; Kumiko hálás volt az oltalmazó tömegért.

Colin azt mondta, hogy fizetés nélkül is el lehet hagyni az állomást. Kumiko némi megfontolás után arra a következtetésre jutott, hogy ez valóban így van, bár fürgeség és jó időzítés szükséges hozzá. Egyébként más lehetősége nem is volt; a retikülje, a MitsuBank chippel és azzal a kevéske angol pénzzel, a Jack Drakulákhoz került. Tíz percig figyelte, ahogy az utasok átadják sárga műanyagjegyüket az automata forgóoszlopoknak, aztán mély lélegzetet vett, és nekiiramodott. Másodpercek műve volt az egész; valaki felkiáltott mögötte, néhányan hangosan felkacagtak, és már futott is tovább.