William Gibson - Mona Lisa Overdrive

Mona megborzongott, mikor a narancssárga ruhás terelgetni kezdte a másikat a tetőn, otthagyva a fekete helikoptert. Ez nem lehet igaz… Pedig ő az!

— Mindketten hátraültök — mondta Molly, és kinyitotta a baloldali ajtót.

— Te! — Monának csak ennyit sikerült kinyögnie a világ leghíresebb arca láttán.

— Igen — mondta Angie, és Mona arcát nézte —, valóban… úgy tűnik, hogy…

— Gyerünk már! — mondta Molly, kezét a sztár vállára téve. — Befelé! Az a marslakó fazon nemsokára magához tér!

Hátrapillantott a helikopterre. Most hatalmas játékszernek tűnt, ahogy ott hevert kivilágítatlanul, mintha egy óriásgyerek lerakta és elfelejtette volna.

— Merem remélni! — mondta Angie, miközben beszállt a kocsiba.

— Te is, édesem! — mondta Molly, és a nyitott ajtó felé lökte Monát.

— De… szóval én…

— Mozgás!

Mona bemászott, az orrát megcsapta Angie parfümjének az illata, a csuklója hozzáért ahhoz a természetfölöttien puha, fehér prémhez.

— Láttalak ám — hallotta valahonnan a távolból önmagát. — A videón.

Angie nem mondott semmit.

Molly becsusszant a sofőr ülésre, becsapta az ajtót, és begyújtotta a motort. A narancssárga csuklyát szorosra húzta; fehér maszk volt az arca, kifejezéstelen ezüstszemekkel. Aztán a rámpa nyílása felé gurultak, befordultak az első kanyarba. Öt emeletet haladtak így lefelé, szűk spirálban kanyarogva, aztán Molly letért a rámpáról, és nagy teherjárművek között találták magukat, a világítósávok halványzöld csíkjai alatt.

— Ejtőernyők — mondta Molly. — Láttál az Envoyban ejtőernyős cuccot?

— Nem — felelte Angie.

— Ha a Net biztonsági szolgálata tart ejtőernyőket, az embereik már odafent vannak… — Molly befordult az autóval egy nagy, fehér, dobozszerű légpárnás mögé, aminek a hátulján szögletes, kék betűkkel írott felirat díszelgett.

— Mi van oda írva? — kérdezte Mona, aztán érezte, hogy elönti arcát a pír.

— Cathode Cathay — mondta Angie.

Mona mintha már hallotta volna valahol ezt a nevet.

Molly kiszállt, és kinyitotta a nagy ajtószárnyakat. Aztán egy sárga műanyag rámpaszerűséget húzott le a raktérből.

Utána visszaült a kocsiba. Hátrafarolt, sebességbe tette, és szép simán begurultak a légpárnásba. Hátravetette az arcából a narancssárga csuklyát, és megrázta a fejét, hogy meglazítsa átizzadt haját.

— Mona, hátramennél, és felhúznád azt a rámpát? Nem nehéz. — A hangnem inkább parancsra, mint kérésre vallott.

A rámpa valóban nem volt nehéz. Mona felhúzódzkodott a légpárnás rakterébe, és segített Mollynak becsukni az ajtószárnyakat.

Érezte Angie jelenlétét a sötétben.

Tényleg Angie volt az.

— Előre, övet becsatolni, kapaszkodni!

Angie. Itt ül közvetlenül Angie mellett.

Hussanó nesz hallatszott, ahogy Molly feltöltötte a légpárna-szoknyákat; aztán lefelé suhantak a spirális rámpán.

— A haverod — mondta Molly — ébren van már, de még nem igazán tud mozogni. Kábé tizenöt perc.

Megint letért a rámpáról, és Mona most már nem tudta számon tartani az emeleteket. Ez mindenféle csicsás kis autóval volt tele. A légpárnás végigdübörgött a központi sávon, bekanyarodott balra.

— Szerencséd lesz, ha nem vár minket odakint — mondta Angie.

Molly megállt, tíz méterre egy jókora fémkaputól, amire sárga-fekete függőleges csíkokat festettek.

— Nem — mondta, és kivett a kesztyűtartóból egy kis kék dobozt —, neki lesz szerencséje, ha nem vár minket odakint.

Narancsvörösvillanás; az iszonyú dörej kalapácsütésként zúdult Mona dobhártyájára. Az ajtó kirobbant a keretéből, hatalmas füstfellegkíséretében, csörömpölve kirepült az esőáztatta utcára, és aztán már át is hajtottak rajta, a légpárnás egyre gyorsult.

— Ez elég durva eljárás, nem? — mondta Angie, és bármilyen hihetetlen, de felnevetett.

— Tudod — mondta Molly, a vezetésre összpontosítva —, néha muszáj így csinálni a dolgokat. Mona. beszélj neki Priorról! Priorról meg a barátodról. Amit nekem is elmondtál.

Mona még életében nem jött ennyire zavarba.

— Kérlek — fordult hozzá Angie —, mondd el nekem, Mona!

Csak így. A nevét. Angie Mitchell kimondta a nevét. Megszólította. Itt. Most.

Mona közel járt az ájuláshoz.

— Eltévedtél? — kérdezte japánul a metéltárus. Kumiko úgy vélte, koreai lehet. Az apjának voltak koreai üzlettársai; az anyja szerint főleg az építőiparban tevékenykedtek. Általában tagbaszakadt emberek voltak, akárcsak ez a metéltárus, majdnem akkorák, mint Petal, széles, komoly képpel. — Úgy látom, fázol.

— Keresek valakit — mondta Kumiko. — A Margate Roadon lakik.

— Az merre van?

— Nem tudom.

— Gyere be! — mondta a metéltárus, és intett neki, hogy kerülje meg a pultját. A bódéja rózsaszín, bordázott műanyagból készült.

Kumiko belépett a metéltes bódé meg a szomszédja közé, ami valami roti nevű ételt kínált; a szó rikító neonbetűkkel hivalkodott a homlokzatán, színes izzókkal és fényhurkokkal keretezve. Ennek a bódénak az irányából fűszerek és sülő hús illata áradt. Nagyon fázott a lába.

Átbújt egy áttetsző műanyaglepel alatt. A metéltes bódé zsúfolt volt belül: zömök, kék butángázos palackok, három főzőrács hosszú fazekakkal, szárított metélttel teli zacskók, műanyag tálak, és az edényei körül sürgölődő, nagydarab koreai.

— Ülj le! — mondta Kumikónak. A lány letelepedett egy alacsony, sárga műanyagtartályra; a feje föl sem ért a pultig. — Te japán vagy.

— Igen — felelte.

— Tokióból?

Kumiko habozott.

— A ruhád — mondta a koreai. — Miért viselsz zoknicipőt télen? Ez a divat?

— Elhagytam a cipőmet.

A koreai egy plasztiktálat és műanyag evőpálcikákat nyomott a kezébe; kövér metéltdarabok úsztak a sűrű, sárga levesben. Éhesen evett, aztán kiitta a levest. Figyelte, ahogy a vendéglátója kiszolgál egy vevőt, egy afrikai nőt, aki ételhordóban vitte el az adagját.

— Margate — mondta a metéltárus, miután az asszony elment. A pult alól zsíros, papírkötésű könyvet vett elő, és belelapozott. — Itt van — és rábökött egy hihetetlenül zsúfolt, kis térképre —, az Acre Lane-ből nyílik — Fogott egy szürke filctollat, és fölvázolta az útvonalat egy darab zsírpapírra, amit szalvétaként adott a metélt mellé.

— Köszönöm — mondta Kumiko. — Most elmegyek.

Az anyja emléke utolérte, miközben a Margate Road felé igyekezett.

Sally nagy veszélyben forgott valahol a Sprawlban, és Kumiko bízott benne, hogy Tick tudja, hogyan lehet kapcsolatba lépni vele. Ha nem telefonon, akkor a mátrixon keresztül. Talán Tick ismeri a Finnt, a holt lelket a sikátorban…

Brixtonban a metropolisz korallszirtje másfajta életnek adott otthont. Sötét és világos arcok, az összes létező emberi rassz képviselői, a téglafalakon az eredeti építtetők számára elképzelhetetlen színek és szimbólumok kavalkádja. Ahogy elhaladt egy pub nyitott ajtaja mellett, dobszót és harsány nevetést hallott, és megcsapta a bentről kiáradó meleg. Az üzletek olyan élelmiszereket árultak, amiket Kumiko sohasem látott, színes vég vásznakat, kínai kéziszerszámokat, japán kozmetikumokat…

Megállt egy kivilágított kirakat előtt, amelyben pirosítók és szemfestékek voltak kiállítva, látta arcának tükörképét az ezüst zárólemezben, és egyszerre csak érezte, hogy az anyja halála rázuhan az éjszakából. Az anyjának voltak ilyen holmijai.