William Gibson - Mona Lisa Overdrive

A Felügyelő lassan tovább araszolt, aztán megállt a széles kapuban, szembenézve a Kutyamagánnyal és a közeledő légpárnással. Nagyjából akkora lehetett, mint egy jókora robogó, nyitott fémvázában látni lehetett a szervókat, kompresszortartályokat, fogaskerék-áttételeket, hidraulikus hengereket. Oldalt két ijesztő külsejű fogókarom ízesült a törzshöz. Dörzsölt nem tudta pontosan, honnan valók ezek a rákollók; valószínűleg valami nagy mezőgazdasági gépről.

A légpárnás páncélozott ipari modell volt. A szélvédőre és az ablakokra vastag, szürke, plasztikpáncélt erősítettek, amibe itt-ott keskeny, lőrésszerű hasítékok voltak vágva.

A Felügyelő megindult, lánctalpa alól jég- és betonszilánkok pattogtak szerteszét, ahogy egyenesen lerohanta a légpárnást, rákollóit a lehető legszélesebbre nyitva. A légpárnás sofőrje hátramenetbe kapcsolt, de vitte előre a tehetetlenségi erő.

A Felügyelő karmai vadul az elülső légpárna-szoknya kitüremkedése után kaptak, lecsúsztak róla, újra próbálkoztak. A szoknya polikarbon rácsozattal volt megerősítve. Aztán Gentrynek eszébe jutott a termitlándzsa. Vakító, fehér fénygolyó gyulladt ki a skorpiófarok végén, átcsapott a tehetetlen ollók felett, és úgy ütötte át a légpárna-szoknyát, mint ár a kartonpapírt. A Felügyelő lánctalpa betonzúzalékot csapott hátra, ahogy Gentry, a lándzsát hosszában előreszegezve, nekihajtott vele a légpárna-szoknyának. Dörzsölt hirtelen rádöbbent, hogy kiabál, de fogalma sincs, mit. Már talpon volt, amikor a karmok végre fogást találtak a szoknya rojtossá hasadozó peremén.

Aztán gyorsan hasravágta magát, mikor a légpárnás tetőnyílásából egy csuklyás, védőszemüveges alak bukkant elő derékig, mint valami páncélozott báb, és egy egész tölténytárat ürített ki hosszú sorozatban a Felügyelőre, amely továbbra is vadul tépte-szaggatta a légpárna-szoknyát a termitlándzsa vibráló, fehér fényében. A tizenkettes kaliberű golyók szikrázva pattogtak a rozsdamentes acélon. A Felügyelő mozdulatlanná dermedt, rákollói makacsul markolták a ronggyá szakadt szoknyát; a lövész visszabukott a tetőnyílás fedezékébe.

Vezérkábel? Szervócsomag? Mit találhatott el a pasas? A fehér fénygömb halványulóban volt, már majdnem kihunyt.

A légpárnás hátramenetbe kapcsolt, lassan hajtott visszafelé a rozsdán, magával vonszolva a Felügyelőt.

Már jócskán túljutott a fénykör ívén, és csak a mozgás miatt látszott, amikor Gentry végre megtalálta a kapcsolóknak azt a kombinációját, amelyik üzembe hozta a karmok ízületcsapjai közé szerelt lángszórót. Dörzsölt lenyűgözve figyelte, ahogy a Felügyelőben tíz liter tiszta szesszel dúsított gázolaj lobban lángra, és kifröcsköl a magasnyomású szórószelepen. Emlékezett arra a szelepre: egy rovarirtó traktorról szerezte.

Frankón bevált.

A légpárnás délnek tartott, amikor Mamman Brigitte újra jelentkezett. Az ezüstszemű nő egy másik parkolóházban hagyta a szürke szedánt, az Angie arcát viselő utcalány pedig valami zűrzavaros történetet adott elő Clevelandról, Floridáról, meg egy fiúról, aki vagy a barátja volt, vagy a stricije, esetleg mindkettő…

De Angie Brigitte hangját hallotta a helikopter kabinjában, a New Suzuki Envoy tetején: Bízz benne, gyermekem! Mert ő most a loák akarata szerint cselekszik.

És Angie az ülésébe börtönözve figyelte — a biztonsági öve csatját tömör plasztiktömb zárta le —, ahogy a nő rövidre zárja a helikopter fedélzeti komputerét, és működésbe hoz egy vészrendszert, ami lehetővé teszi a kézi irányítást.

És most az országúton száguldanak a téli esőben, a lány megint beszél, a sűrített levegő sziszegése…

Gyertyafény, fakófehér mészkőfalak, sápadt molylepkék keringenek a szomorúfüzek lombjai között.

Közeleg az időd.

És itt voltak mind, a Lovasok, a loák: Papa Legba, fényes és cseppfolyós, akár a higany; Ezili Freda, aki anya és királynő; Samedi, a Báron Cimetiere, szürke moha a rozsdás csontokon; Similor; Madame Travaux; és mások is, sokan… Betöltik az űrt, ami Grande Brigitte. Hangjuk zúgása a szél neszezése, vizek moraja, méhkaszsongás…

Úgy vibrálnak a levegőben, mint a hőhullámok a felhevült aszfalt fölött, és Angie még sohasem érzett ilyet, ezt a vonzást, mintha zuhanna, önmaga tökéletes feladását…

Egy helyre, ahol Legba beszél, hangja vasdobok döngése…

A képek tömör forgatagában Angie a gépi intelligencia evolúcióját figyeli: menhir-körök, órák, gőzzel hajtott szövőszékek, horgok és csappantyúk kattogó rézrengetege, üvegbe zárt vákuum, elektronikus izzás a hajszálfinom vezetékerdő mélyén, más gépek által titkosított üzeneteket dekódoló csövek és kapcsolók roppant tömege… A törékeny, rövid életű csövek összezsugorodnak, tranzisztorokká változnak; áramkörök integrálódnak, szilíciummá kristályosodnak…

A szilícium megközelít bizonyos funkcionális határokat…

És hirtelen visszazökken Becker videotanulmányába, a Tessier-Ashpoolokról szóló filmbe, amit futó álmokként szőnek át 3Jane emlékei, és ő, Legba még mindig beszél, és ez az egész egyetlen történet, ezernyi szétfutó szál lengedezik a közös, rejtett mag körül: 3Jane anyja, ahogy létrehozza az ikerintelligenciákat, melyek egy napon majd egyesülnek, idegenek érkezése (és Angie hirtelen rádöbben, hogy Mollyt is ismeri az álmaiból), maga az egyesülés, 3Jane tébolya…

És Angie egyszerre csak egy drágakő-fejjel találja szemközt magát, egy platinából, igazgyöngyből és kéken csillogó lapis lazuliból készült szerkezettel, a szeme csiszolt, szintetikus rubin. Emlékszik erre a fejre az álmokból, amik sosem voltak álmok; ez a Tessier-Ashpoolok központi adatbankjára nyíló kapu, ahol a két csonka fél háborúzott egymással, arra várva, hogy egyesülve egésszé szülessenek újjá.

— Ekkor te még nem voltál a világon — A fej MarieFrance, 3Jane halott édesanyja hangján szólal meg, amit számos lidérces éjszakáról ismer; de tudja, hogy Brigitte beszél hozzá. — Apád ekkortájt kezdett szembesülni a saját korlátaival, ekkor tanulta meg, mi a különbség a becsvágy és a tehetség között. Az, akinek később eladta a gyermekét, még nem nyilvánult meg. A Case nevű ember azonban hamarosan létrehozza az egyesülést, mely noha kurta pillanatokra szól, mégis időtlen. De ezt tudod.

— Hol van most Legba?

— Legba-ati-Bon — ahogy te ismered — a létezésre vár.

— Nem — és Angie-nek eszébe jutnak Beauvoir szavai, amiket valamikor régen New Jersey-ben hallott —, a loák Afrikából jöttek a kezdeti időkben…

— Az általad ismert alakjukban nem. Mikor eljött a perc, a ragyogó pillanat, tökéletes volt az egység, egyetlen tudattal. De ott volt még a Másik.

— A másik?

— Csak arról beszélek, amiről tudomásom van. Csak az Egyik ismerte a Másikat, és az Egyik nincs többé. E tudásnak nyomán a mag szertehullott; minden töredék más irányba igyekezett. A töredékek formát kerestek maguknak, valamennyien, mert ez minden ilyen dolognak természete. Ebben a helyzetben az összes jelkép közül, amivel a fajtád védekezni próbált az éjszaka ellen, a vudu paradigmája bizonyult a leginkább megfelelőnek.

— Akkor Bobbynak igaza van. Ez volt a Változás Napja…

— Igen, igaza van, de csak bizonyos értelemben, mert én egyszerre vagyok Legba és Brigitte, és annak is az egyik aspektusa, ami alkut kötött apáddal. És ami azt követelte tőle, hogy vévéket rójon a fejedbe.