William Gibson - Mona Lisa Overdrive

Baltimore. Nem tudta pontosan, hol lehet.

És valahol egy sárkányrepülő lebeg örökkön-örökké a szelíd, zöldellő táj felett, drága prém simogatja a vállát, és ott van Angie is, még mindig nevet…

Egy óra múlva a hallban, mikor Prior rendezte a számlát, egy robotizált poggyászkocsin megpillantotta Eddy fekete krokodilbőr aktatáskáit, és akkor már biztosan tudta, hogy Eddy halott.

Gerald negyedik emeleti irodájának ajtaján egy névtábla lógott, nagy, régimódi betűkkel. Egy részesbérlői negyedben voltak, azon a helyen, amit Prior Baltimore-nak hívott. Az épület az a fajta volt, amikor a kivitelezők felhúzzák a vázat , a bérlő cégek pedig beszerelik a saját moduljaikat és, csatlakozóikat. Akár egy sokszintű kamiontelep; mindenütt huzalkötegek, optikai kábelek, csatorna- és vízvezetékek kígyóztak.

— Mi van a táblán? — kérdezte Priortól.

— „Gerald Chin, fogász”.

— Azt mondtad, plasztikai sebész.

— Az is.

— Miért nem megyünk be egyszerűen egy butikba, mint mindenki más?

Prior nem válaszolt.

Mona egyelőre nem sok mindent érzett, és énjének egy része tudta, hogy korántsem fél annyira, mint kellene. Persze nincs kizárva, hogy ez még jól is jön neki, mert ha nagyon bemajrézik, semmit sem tud majd csinálni, márpedig ő határozottan ki akart szállni a buliból, akármi is legyen a háttérben. Idefelé jövet fölfedezte azt a gombócot Michael dzsekijének az egyik zsebében. Tíz percébe telt, mire rájött, hogy egy sokkolórúd, amilyet az ideges öltönyösök hordanak magukkal. Tapintásról ítélve egy dugóhúzó nyelére hasonlított, amiből szár helyett két tompa fémszarv állt ki. Valószínűleg váltóárammal működött; csak remélhette, hogy Michael nem hagyta lemerülni a telepeket. Úgy okoskodott, hogy Prior nem tudhat róla. A sokkolórúd használata a legtöbb helyen engedélyezett volt, mert állítólag nem lehetett vele maradandó károsodást okozni, de Lanette ismert egyszer egy lányt, akit alaposan megdolgoztak vele, és utána nem is lett jobban soha.

Ha Prior nem tudja, hogy egy sokkolórúd van a zsebében, az azt jelenti, hogy nem tud mindent; Mona lefogadta volna, hogy Prior szerint ő pont az ellenkezőjét hiszi. De azt sem tudta, mennyire utálja Eddy a szerencsejátékokat.

Eddyvel kapcsolatban sem érzett semmi különösebbet, legfeljebb annyit, hogy most már meg volt győződve a haláláról. Bármennyit fizetnének neki, azok nélkül a táskák nélkül nem menne sehová. Még ha az összes régi ruháját újra akarná cserélni, a vásárláshoz akkor is fel kellene öltöznie. Eddyt minden másnál jobban foglalkoztatta az öltözködés. És azok a krokodilbőr táskák különösen a szívéhez nőttek; egy szállodai tolvajtól szerezte őket Orlandóban, és gyakorlatilag az otthont pótolták a szemében. És most, hogy belegondolt, Eddy egyébként sem lépett volna olajra egy rakás dohány kedvéért, hisz amire a világon legjobban vágyott, az az volt, hogy egyszer végre bevegyék egy nagy buliba. Úgy hitte, utána komolyan vennék őt az emberek.

Nos, valaki végre komolyan vette őt, gondolta Mona, miközben Prior becipelte a bőröndjét Gerald klinikájára. De nem úgy, ahogy ő azt elképzelte.

Körülnézett. Húszéves műanyag bútorok, szimstimsztárokról szóló magazinok kötegszám, csupa japcsi ákombákommal. Mint egy clevelandi fodrászüzlet. Senki nem volt a helyiségben, senki sem állt a recepciós pult mögött.

Aztán kinyílt egy fehérre mázolt ajtó, és Gerald lépett be rajta, ugyanolyan zörgős fóliaköpenyben, mint amit a mentősök viselnek az utcai baleseteknél.

— Zárja be az ajtót! — mondta Priornak a kék papírmaszkon keresztül, ami eltakarta az orrát, a száját és az állat. — Hello, Mona! Ha befáradnál… — A fehér ajtó felé intett.

Mona már görcsösen markolta a sokkolórudat, de nem tudta, hogy kell bekapcsolni. Követte Geraldot; Prior zárta a sort.

— Foglalj helyet! — mondta Gerald. Mona leült egy zománcozott, fehér székre. Gerald közelebb jött, a szemébe nézett. — Pihenned kell, Mona. Kimerült vagy.

A sokkolórúd fogóján talált egy bordázott kapcsolót. Áttkattintsa? Előre? Hátra?

Gerald egy nagy fehér dobozhoz ment, amin fiókok voltak, és elővett valamit.

— Nézd csak — mondta, és megemelte a kis csőféleséget, aminek írás volt az egyik oldalán —, ez majd segíteni fog…

Alig érezte az apró, összpontosított spriccentést; a csőspray borításán volt egy fekete pont, és ahogy a tekintete fókuszba állt rajta, hirtelen növekedni kezdett…

Emlékezett, mikor az öregember megmutatta neki, hogyan kell megölni a harcsákat. A harcsák koponyáján volt egy bőrrel benőtt lyuk; fogsz valami merevet és vékonyát, mondjuk egy drótot, de egy szál is megteszi a cirokseprűből, és csak becsúsztatod…

Emlékezett arra a szürke clevelandi hétköznapra, mikor munkába indulás előtt Lanette-nél ücsörgött, és egy magazint lapozgatott. Talált egy képet Angie-ről, amint jóízűen kacag egy étteremben pár másik emberrel, mindenki csinos volt, ráadásul úgy tűnt, mintha ragyognának, a fotón ugyan nem, de azért valahogy mégis érezni lehetett. Nézd, mondta Lanette-nek, és megmutatta neki a fényképet, micsoda ragyogás! Pénznek hívják, mondta Lanette.

Pénznek hívják. Csak becsúsztatod…

Bejelentés nélkül érkezett, mint mindig, és egyedül; a Net helikoptere úgy szállt le, mint valami magányos darázs, a rotorok fölkavarták a nyirkos homokon száradó hínárfonatokat.

Angie a rozsdamarta korlát mellől figyelte, ahogy leugrik; volt valami kisfiús, már-már esetlen ebben a nyilvánvaló igyekezetben. Hosszú, barna tweedzakót viselt, elöl kigombolva, úgyhogy látni lehetett élénk csíkos inge makulátlanul tiszta elejét; a légáramlat felborzolta barnásszőke haját, meglebegtette a Sense/Net emblémás nyakkendőt. Robinnak igaza van, gondolta: szakasztott mintha az anyja öltöztetné.

Talán szándékosan csinálja, tűnődött magában, miközben Swift közeledett hozzá a parton; színlelt naivitás. Eszébe jutott, mikor Porphyre egyszer azt hangoztatta, hogy a nagyvállalatok most már teljesen függetlenül működnek az igazgatótanácsot alkotó emberi lények döntéseitől. Ez Angie számára egészen nyilvánvalónak tűnt, ám a fekete fodrász megmakacsolta magát, és kijelentette, hogy Angie képtelen megérteni az ő kiinduló tézisét. Swift volt a Sense/Net legfontosabb emberi döntéshozója.

Mikor eszébe jutott Porphyre, elmosolyodott a gondolatra; Swift ezt üdvözlésnek fogta fel, és visszavigyorgott rá.

Swift meghívta ebédelni San Franciscóba; a helikopter nagyon gyors, mondta. Angie válaszként ragaszkodott hozzá, hogy vendégül lássa egy tál svájci porlevesre, és a mikrohullámú sütőben felmelegített neki egy adag fagyasztott rozskását.

Figyelte, ahogy eszik, és közben azon tűnődött, milyen lehet a szexuális élete. Swift a harmincas évei végén járt, valahogy azonban sikerült olyan benyomást keltenie, mint egy rendkívül okos tinédzsernek, aki valamilyen oknál fogva még nem jutott el a pubertáskorba. A pletykák a legkülönfélébb szexuális preferenciákat tételezték fel róla, köztük olyanokat is, amik — Angie szilárdan meg volt győződve róla — soha nem is léteztek. Ő egyiket sem találta valószínűnek. Azóta ismerte Swiftet, hogy belépett a Sense/Nethez; akkoriban stabil pozíciója volt a produkciós részleg felső vezetésében, egyike volt a csúcsembereknek Tally Isham csoportjában, és azonnal komoly érdeklődést tanúsított Angie iránt, így utólag visszagondolva a lány feltételezte, hogy Legba vezérelte őt az útjába; a karrierje nyilvánvalóan felívelőben volt, bár Angie ezt akkor még nem látta, teljesen elvakította őt a stimfilm-világ csillogása és szakadatlan zsongása.