William Gibson - Mona Lisa Overdrive

Átestek a vámvizsgálaton — ami a várakozók végtelenbe nyúló sora ellenére csak annyiból állt, hogy végig kellett húznia az útlevelét egy zsírosnak látszó fémhasítékon —, és egy zsúfolt vasbeton hangárba jutottak, ahol sofőr nélküli poggyásztargoncák araszoltak lassan a kavargó tömegben, amely tarajos hullámokat vetve keresett közlekedőeszközt magának.

Valaki elvette a bőröndjét. Lenyúlt, és olyan magától értetődő könnyedséggel és magabiztossággal vette ki a kezéből, ami azt sugallta, hogy neki ez a dolga, hogy mindennapos munkáját végző alkalmazott, mint azok a fiatal nők, akik meghajtással búcsúztatják a vendéget a tokiói üzletek ajtajában. És Sally megrúgta az illetőt. A térdhajlatába rúgott, olajozottan körbefordulva a sarkán, mint a thaiföldi harcoslányok Swain biliárdszobájában, majd kiragadta a kezéből a bőröndöt, még mielőtt a férfi tarkója tisztán hallható reccsenéssel a koszos betonpadlónak csattant volna.

Aztán Sally odébbhúzta Kumikót, a tömeg összezárult a fekvő alak fölött, és a hirtelen, hanyag erőszak mintha álommá fakult volna; de mégsem, mert Sally mosolygott, most először, mióta elhagyták Londont.

Kumiko most már teljesen elveszettnek érezte magát. Figyelte, ahogy Sally szemlét tart a rendelkezésre álló járművek fölött, gyorsan lekenyerez egy egyenruhás diszpécsert, elijeszt az útból három másik fuvarra váró utast, végül betuszkolja őt egy himlőhelyes, ferde állású légpárnásba, amire függőleges fekete-sárga csíkokat festettek. Az utastér sivár volt, és igencsak kényelmetlennek tűnt. A sofőr, ha ugyan volt, láthatatlan maradt az összekarcolt műanyag páncéllemez mögött. Ahol a lemez találkozott az autótetővel, videokamera lencséje kandikált ki egy kör alakú nyíláson, és valaki elnagyolt figurát rajzolt oda: egy férfialakot, aminek a kamera volt a fallosza. Mikor Sally beszállt, és becsapta az ajtót maga után, a hangszóróból valami recsegés hallatszott, amit Kumiko az angol nyelv egyik helyi dialektusának vélt.

— Manhattan — mondta Sally. A kabátja zsebéből elővett egy bankjegyet, és meglengette a kamera előtt.

A hangszóró kérdő hangnemben megreccsent.

— A belvárosba. Majd megmondom, ha ott leszünk.

A taxi légpárna-szoknyája felfúvódott, az utastérben kialudt a fény, és már úton is voltak.

Gentry padlásszobájában volt. Látta, hogy Cherry Gentryt ápolja. Cherry hátranézett rá a válla fölött Gentry ágya széléről.

— Hogy érzed magad, Dörzsölt?

— Oké… rendben vagyok.

— Emlékszel rá, hogy az előbb is megkérdeztem?

A férfi arcába bámult, akit Kid Afrika Grófnak nevezett. Cherry a hordágy szerelvényeivel vacakolt, egy átlátszó műanyagzacskót akart rögzíteni, amiben zabkása-színű folyadék lötyögött.

— Hogy vagy, Dörzsölt?

— Frankón.

— Egy szart vagy te frankón. Folyton…

Gentry szobájának a padlóján ült. Az arca nedves volt. Cherry szorosan mellette térdelt, a kezét a vállán nyugtatta.

— A sitten csinálták?

Bólintott.

— Vegyszeres büntetőkúra?

— Ja…

— Indukált Korszakov?

Dörzsölt…

— Epizódok? — kérdezte Cherry. Dörzsölt a padlón ült Gentry padlásszobájában. Hol van Gentry? — Csak ilyen epizódokra emlékszel? A rövid távú memóriád befuccsol?

Honnan tudja? Hol van Gentry?

— Mi a kiváltó ok?

— Mi váltja ki a tüneteket, Dörzsölt? Mi pörget át a sittidőbe?

A földön feküdt Gentry szobájában, és Cherry gyakorlatilag rajta ült.

— A stressz — mondta, és azon csodálkozott, honnan tudja ezt a csaj. — Hol van Gentry?

— Lefektettem.

— Miért?

— Összeesett. Mikor meglátta azt az izét…

— Milyen izét?

Cherry egy rózsaszín dermát simított a csuklójára.

— Durva egy anyag — mondta. — Talán kizökkent belőle…

— Miből?

A lány sóhajtott.

— Ne is törődj vele!

Az ágyban ébredt, Cherry Chesterfield mellett. Minden ruhája rajta volt, csak a dzsekije meg a cipője nem. Ágaskodó pénisze az övcsatja mögé szorult, és a bőrnadrágon keresztül nekifeszült Cherry fenekének.

— Verd ki a fejedből!

Téli fény szüremlett be a viharvert ablakon, és mikor Dörzsölt megszólalt, gőzölgött a lehelete. — Mi történt? — Miért van ilyen hideg a szobában. Eszébe jutott Gentry sikolya, amikor az a valami meglódult feléje…

Hirtelen felült.

— Nyugi! — mondta a lány, és a hátára hemperedett. — Feküdj vissza! Gőzöm sincs, mi indít be…

— Mire gondolsz?

— Feküdj vissza! Takarózz be! Meg akarsz fagyni? Engedelmeskedett. A lány félkönyékre támaszkodott, és fürkész pillantást vetett rá.

— Lesitteltek, ugye? Kemoterápiás büntetőeljárás.

— Ja … Honnan tudod?

— Te mondtad. Tegnap éjjel. Meg azt is, hogy a stressztől visszaeshetsz. Pontosan ez történt. Az a vacak el akarta kapni a haverodat, te a kapcsolóhoz ugrottal, kinyírtad a holovetítőt. A haverod elesett, beverte a fejét. Vele foglalkoztam, amikor észrevettem, milyen furán viselkedsz. Úgy becsültem, kábé ötperces összefüggő emlékeid lehetnek. Akkor is előfordul, ha sokkot kap az ember, vagy légnyomás éri…

— Hol van? Hol van Gentry?

— Alszik a kéróján, teletömtem nyugibogyóval. Ahogy kinézett, úgy gondoltam, ráférne egy nap pihenés. Legalább addig sincs útban.

Dörzsölt lehunyta a szemét, és megint maga előtt látta azt a szürke valamit, ami el akarta kapni Gentryt. Emberszerű volt, legalábbis nagyjából, vagy inkább mint egy majom. Egyáltalán nem emlékezetetett azokra a bonyolult geometriai ábrákra, amiket Gentry hozott össze a cuccával, mikor az Alakra vadászott.

— Azt hiszem, kiment a biztosíték — mondta Cherry. — Itt kábé hat órája aludt ki a fény.

Dörzsölt kinyitotta a szemét. A hideg. Gentry nem zongorázta be a kódokat a konzolon. Felnyögött.

Cherryt a konyhában hagyta, hogy kávét főzzön a butángázos tűzhelyen, ő meg elindult megkeresni Kismadarat. A füstszag után ment. Kismadár tüzet rakott egy acéltartályban, és köréje tekeredve aludt el, mint valami kutya.

— Hé — mondta Dörzsölt, és megbökte a srácot a cipője orrával —, kelj fel! Balhé van.

— Kifogyott a kibaszott lé — motyogta Kismadár, és felült zsíros nejlon hálózsákjában, ami a sok kosztól pontosan ugyanolyan színű volt, mint a Gyártelep padlója.

— Észrevettem. Ez az egyes számú probléma. A kettes számú az, hogy szükségünk van egy furgonra, légpárnásra vagy ilyesmire. El kell vinnünk innen azt a pasast. Nem jön össze Gentryvel.

— De Gentry az egyetlen, aki vissza tudja hozni a lét — tápászkodott fel dideregve Kismadár.

— Gentry alszik. Kinek van itt furgonja?

— Marvie-nak meg a haverjainak — mondta Kismadár, és görcsös köhögőroham fogta el.

— Vidd el Gentry robogóját! Majd a furgonnal visszahozod. Most azonnal.

Kismadár magához tért kicsit a köhögésből.

— Ez komoly?

— El tudod vezetni, nem?

— Ja, de Gentry teljesen ki lesz…

— Az az én gondom. Tudod, hol tartja a tartalék kulcsát?

— Izé, igen — mondta Kismadár félénken. — Figyelj csak — kockáztatta meg —, mi van, ha Marvie meg a haverjai nem akarják ideadni nekem a furgont?

— Add oda nekik ezt! — mondta Dörzsölt, és a dzsekije zsebéből előhalászta a drogokkal megtömött tasakot. Cherry magához vette, mikor bekötözte Gentry fejét. — És az összeset odaadod nekik, érted? Mert rá fogok kérdezni.