William Gibson - Mona Lisa Overdrive

Az ágy szélén kuporogtak Dörzsölt szobájában, szorosan egymás mellé húzódva, és éppen kávét ittak, amikor felsípolt Cherry csipogója. Dörzsölt mindent elmondott neki a Korszakov-módszerről, amit csak tudott, mert a lány megkérdezte. Korábban soha senkinek nem beszélt erről, és muris volt, hogy voltaképpen alig tudott róla valamit. Beszélt a lánynak a régebbi rohamairól, aztán megpróbálta elmagyarázni, hogyan működik ez a rendszer a sitten. Az volt benne a trükk, hogy az embernek egészen addig megmaradt a hosszú távú memóriája, amíg be nem adták neki a szert, így aztán szépen betanították valamire, és amikor nekilátott legürcölni az idejét, nem felejtette el, hogyan kell csinálni. Főleg olyan melót bíztak rá, mint a robotokra. Dörzsöltél például miniatűr fogaskerék-áttételek összeszerelésére képezték ki; mikor már öt perc alatt össze tudott rakni egyet, mehetett a buli.

— Semmi mást nem csináltak veled? — kérdezte Cherry.

— Csak azokat a fogaskerék-áttételeket.

— Nem arra gondoltam. Agyzárlat, vagy ilyesmi…

Dörzsölt ránézett. A sebhely az ajkán már majdnem begyógyult.

— Ha igen, nem mondták meg — felelte.

Ekkor szólalt meg a csipogó a lány egyik bőrdzsekijében.

— Valami nem stimmel — mondta Cherry, és felállt.

Gentryt a hordágy mellett térdelve találták; valami feketét tartott a kezében. Cherry kikapta a markából, mielőtt megmoccanhatott volna. Gentry ott maradt, ahol volt; pislogva nézett fel a lányra.

— Téged aztán nem könnyű lecsendesíteni, haver — Cherry odanyújtotta Dörzsöltnek a fekete szerkentyűt. Egy retinális kamera.

— Ki kell derítenünk, ki ez — mondta Gentry. A hangja kásás volt a nyugtatóktól, amiket Cherry adott be neki, de Dörzsölt érezte, hogy most nem izzik benne a téboly parazsa.

— A francokat — mondta Cherry —, még azt se tudod, hogy egy éve ugyanezeket a szemeket hordta-e.

Gentry megérintette a kötést a halántékán.

— Ti is láttátok, ugye?

— Ja — mondta Cherry —, Dörzsölt kikapcsolta.

— Egyszerű sokkhatás — mondta Gentry. — Nem gondoltam volna, hogy… Igazából nem volt veszélyes. Nem készültem föl eléggé…

— Egy rakás szar volt a kibaszott koponyádban — mondta Cherry.

Gentry bizonytalanul talpra állt.

— Eltűnik innen — mondta Dörzsölt. — Elküldtem Madarat egy furgonért. Nem tetszik nekem ez a sok szar.

Cherry rámeredt.

— Hova tűnik el? Vele kell mennem. Ez a munkám.

— Tudok egy helyet — hazudta Dörzsölt. — Nincs áram, Gentry.

— Nem viszed sehová — mondta Gentry.

— Nem ám a lófaszt!

— Nem — Gentry kissé megingott. — Marad a pasas. A csatlakozók a helyükön vannak. Nem fogom még egyszer piszkálni. Cherry is maradhat.

— Azt hiszem, meg kéne magyaráznod ezt a szarságot, Gentry — mondta Dörzsölt.

— Először is — mondta Gentry, és a szürke műanyagtömbre mutatott a Gróf feje fölött — ez nem „LF”; ez egy aleph.

Megint a szálloda, belezökken a kiégett lövet diktálta halálmenetbe, Prior az előcsarnokba kíséri, a japán turisták már felkeltek, és a fáradtnak tűnő idegenvezetők körül gyülekeznek. Jobb-bal, jobb-bal, jobb lábat a bal után, a feje nehéz, olyan nehéz, mintha valaki lyukat fúrt volna a tetejébe, aztán beleöntött volna negyed kiló folyékony ólmot, és a fogai mintha valaki máshoz tartoznának, túl nagyok; mikor lecsapott rá a megnövekedett gravitáció, nekiesett a lift falának.

— Hol van Eddy?

— Eddy elment, Mona.

Elkerekedő szemekkel nézett rá, és látta, hogy visszamosolyog, a rohadt fattyú.

— Micsoda?

— Eddyt kifizettük. Kompenzáltuk. Úton van Makaóba egy tekintélyes hitelchippel. Kedves kisjátékbarlang.

— Kompenzálták?

— A befektetéséért. Az idejéért. Érted.

— Az idejéért?

Az ajtók szisszenve kinyílnak a kék szőnyeges folyosóra. És valami átzuhan rajta, valami hideg; Eddy utálta a szerencsejátékokat.

— Most nekünk dolgozol, Mona. Nem szeretnénk, ha megint fognád magad, és lelépnél.

Pedig megtetted, gondolta Mona, elengedtél. És tudtad, hogy hol keress.

Eddy elment…

Nem emlékezett rá, mikor aludt el. Még mindig az új ruháját viselte, Michael dzsekijét felhúzta a vállára, mint valami takarót. A szeme sarkából látta a hegyoldalas épületet, még a fejét sem kellett elfordítania, de a hosszúszarvú eltűnt.

Az Angie-stimfilmeket műanyagtokban tárolták. Találomra kiválasztott egyet, a körmével felhasította a csomagolást, belökte a kazettát a hasítékba, és felrakta az elektródákat. Nem gondolkozott; a kezei maguktól is tudták, mi a dolguk, két barátságos állat, amik sose bántanák őt. Az egyikük megnyomta a PLAY gombot, és Mona elmerült az Angie-világban, ami patyolattiszta volt, mint a jobbfajta drogok. Lassú szaxofonzene, egy limuzinban ül valamelyik európai nagyvárosban, az utcák mind körülötte forognak, a sofőr nélküli autó körül, csupa széles sugárút, hajnaltiszták és szinte néptelenek, puha prém simogatja a vállát, és a kocsi csak gurul tovább egy sík szántóföldek között húzódó nyílegyenes országúton, amit tökéletesen egyforma fák szegélyeznek.

Kanyar, gumik csikorognak a salakon, egy széles, napsütötte rámpán jut a parkba, ahol ezüstként csillog a harmat a fűszálakon, itt egy acélőz, ott egy nedves, fehér márványszobor… A ház hatalmas volt és régi, soha nem látott még hasonlót, de az autó elhaladt mellette, aztán elhagyott néhány kisebb épületet, végül egy széles, sík mező széléhez ért.

Itt sárkányrepülők voltak kikötve; törékenynek tűnő polikarbon vázakra kifeszített áttetsző membránok. Lágyan rezegtek a hajnali szellőben. Lanier mellettük várta őt, a jóképű, mosolygós Robin viseltes fekete melegítőben, aki szinte minden stimfilmben Angie partnerét játszotta.

És most kiszállt a kocsiból, egyenesen nekivágott a mezőnek; nevetett, mikor sarka a puha gyepbe süppedt. A kezébe kapta a cipőit, úgy szaladt oda Robinhoz, aki mosolyogva zárta a karjába, és az illata, a szeme…

Kellemes, rózsaszín örvény, a szerkesztők tánca — összetömörítették a hosszadalmas folyamatot, míg a szereplők becsatolják magukat az ezüstös vezérsínen billegő sárkányrepülőkre —, és máris a mező fölött lebegtek, most emelkedni kezdtek, oldalt fordultak, hogy kedvezőbb irányból kapják a szelet, és aztán fölfelé, fölfelé, míg a hatalmas ház szögletes kavics csupán a zöld forgatagban, amit egy kanyargó folyam tompa csillogása szel ketté…

…és Prior keze a STOP gombon, az ágy mellé tolt tálalókocsi felől ételszag rántja görcsbe a gyomrát, minden tagjában ott sajog a kiégett lövet tompa, émelyítő fájdalma.

— Egyél — mondta Prior —, nemsokára indulunk — Leemelte az egyik tálról a fémbúrát. — Klubszendvics — mondta —, kávé, sütemény. Orvosi rendelésre. A klinikán nem ehetsz majd egy darabig…

— Klinikán?

— Gerald kórházában. Baltimore-ban.

— Miért?

— Gerald plasztikai sebész. Egy kis munka vár rád. Később majd vissza lehet csinálni, ha akarod, de szerintem elégedett leszel az eredménnyel. Nagyon elégedett — A szokásos mosoly. — Mondták már neked, mennyire hasonlítasz Angie-re, Mona?

Ránézett, nem szólt semmit. Sikerült felülnie, és meginni fél csésze vizezett feketekávét. A szendvicsre rá se bírt nézni, de az egyik süteményt megette. Fűrészporíze volt.